(Elhangzott a költő temetésén, 2023. július 28-án)
„Most jövök a Duna mellől, szememben még az út porával, lábamon a föld sarával, s nem bírok szóhoz jutni”, írja Cselényi László a Danubia Sacra című művében. Itt állunk Cselényi László ravatalánál, és ugyanezt érezzük. Nem bírunk szóhoz jutni.
Tudunk-e beszélni a monumentalitásáról? A szerző azon vágyáról, hogy valami nagy-nagy összefoglaló műben mindent megmutasson, és a minden alatt érthetjük nyugodtan mindazt, ami a körülöttünk lévő valóság, a mindennapok hordaléka, jelenünk, múltunk és a jövőnk. Mert Cselényi valami ilyesmire vágyott. Beszélni a teljességről, megmutatni mindazt a tudást, ami egyetemes és egyben nagyon is hazai módon a miénk, csak a miénk, itt, a Duna mentén, valahol Közép-Európában. Cselényi egész életműve középpontjában az univerzalitás és a közép-európaiság áll. Ehhez használja majdhogynem „ürügyként” a Dunát, miközben a híres, 1965-ös dunai árvíz kapcsán szociografikus pontossággal térképezi fel az akkori viszonyokat. Ezzel valójában egy végtelen metaforát teremt, és mindarról beszél, ami az itt élők sorsát, mindennapjait érinti, jellemzi. Versei építkezése, sajátos töredezettsége, látszólagos szétesettsége az itt élők bizonytalanságát, kiszolgáltatottságát jeleníti meg, mondatainak sokfélesége a mi sokféleségünket hangsúlyozza. A mindezeket összekötő Duna-motívum mi magunk vagyunk, mindannyian, akik valamiképpen ehhez a területhez kötődünk.
Cselényi László | Végül
Ha már a bájvirágok mind elhullatták a szirmukha már a gyöngyszerelmek többé nem érdekelnekHa már végleg magad vagy mert felesküdött mindenellened s már csak kérni tudod a szerelmet
Cselényi egész pályája során nem kevesebbet akart, mint a közép-európai nagy eposzt megalkotni, a Lehetőségek egy elképzelt szöveghez alcímű, és folyamatosan épülő, bővülő életmű ezt mutatja. Ebben a nagy lélegzetű „eposzban” – saját elvárásai szerint – minden benne volna, mindazok a fájdalmak és örömök és keserűségek és lehetőségek, rettegések és távlatok és kilátástalanságok, amelyek a Duna-táj jellemzői, az, hogy valójában két világ határán élünk, hogy mindig is határon éltünk, és ez a „határon-élés” jellemzi a helyzetünket is.
A témán, a közép-európai elkötelezettségen túl van valami egyéni plusz, ami kiemeli az ő költészetét a kortársak életművéből. Ez az egyéni plusz a szövegkezelés, a nyelvi teremtő erő, valamint a szabadvershez mint hagyományhoz való sajátos viszonyulása. A többnyire központozás nélküli, áramló és gyakran szürrealista hagyományokra építő szövegkezelés a generációjára olyannyira jellemző beat-költészethez kapcsolja Cselényit. És ez az, ami megkülönbözteti őt a kortársaitól, nemzedéktársaitól is, mert ez a típusú szabadvers valójában nem jellemezte Erdély Miklós vagy Petri György líráját, és nem idézi fel Tandori Dezsőt sem, és pláne nem jellemzi a Cselényi Lászlóval nagyon jó személyes viszonyban levő párizsi Magyar Műhely alkotóit sem, gondolok itt Nagy Pál, Papp Tibor, avagy Bujdosó Alpár munkáira.
Valójában az a költészet, ami Cselényi László sajátja, a leginkább Allen Ginsberg, Gregory Corso, valamint az amerikai beatnikek költészete volt, éppen abban az időszakban, amikor Cselényi is a legfontosabb, legmaradandóbb verseit írta. Két, vele nagyjából egyívású szerzőt tudok itt még említeni, aki hasonlóan kapcsolódik a korabeli beat-irodalomhoz, mindkettő anyaországbeli: Orbán Ottót és Eörsi Istvánt.
Milyen is ez a költészet, amiről azt mondhatjuk, hogy a beat-vers amerikai változatához áll közel? Az áramló szöveg, a flow, ez az, ami alapvetően az ő költészete. A beat flow-ja ez, vagyis a hatvanas évek lendülete, expresszivitása van jelen ebben a költészetben, de ne felejtsük el azt sem, hogy ez a flow a hagyományait tekintve nem mondható teljesen egyedülállónak, hiszen éppen a felvidéki Kassák Lajos nagy korszakának a hangulatát idézi sok tekintetben. Az áramló szöveg, ami úgy „ömlik”, ahogyan a folyó, a Duna, Cselényi László kedvenc témájának a kézzel fogható valósága. Mondhatjuk tehát, hogy expresszivitás, flow-élmény és monumentalitás jellemezte ezt az életművet, amely oly nagyon kivételes a XX. század magyar irodalmának második felében.
„Itt állunk ím e magas hegytetőn / évezredek mezsgyéjén kétezerben”, idézhetjük ismét Cselényi Lászlót az Aki e verseket mind ellenírta című művének részletével. Ez a vers is jól mutatja azt az expresszív monumentalitást, amelyről már a korábbiakban is szóltam. És itt megint rokonlelket tudunk említeni – Juhász Ferenc az a szerző, aki sok vonatkozásban hasonlóan építkezik, mint Cselényi László. Ám itt is tetten érhetjük azt a paradoxont, ami mind a mai napig probléma a szerzőnk kanonizációja tekintetében: hiszen éppen az életmű monumentalitása, teljességre törekvése az, ami miatt a kelleténél kevesebb figyelem fordult eddig Cselényi lírája felé.
Bátran állíthatjuk: Cselényi sajátos és egyben magányos óriása volt a magyar irodalom egészének. Ez a magánya nem csak a viszonylagos elszigeteltségéből fakadt, ami évtizedeken keresztül a felvidéki magyar irodalmat is jellemezte, hanem abból a látásmódból is, ami egyszerre vitte őt előre művének megalkotása terén, és hátráltatta a befogadás szempontjából. Olyan magányos alkotó, aki nem csak a felvidéki magyar irodalomban volt rokontalan, de nem nagyon talált társra a teljes magyar irodalom egészében sem. Példákat említettünk, neveket mondtunk a hatvanas-hetvenes években nagyra nőtt költők köréből, akik mind-mind rokontalanok voltak, hasonlóan Cselényihez, akik mind-mind magányosan vívták a harcukat. Beszéltünk a Magyar Műhelyről, illetve emlegettük Tandorit, Juhász Ferencet, Orbán Ottót. Cselényi László expresszív szabadversei, amelyekben a közösségi hang olyan elementáris és korszerű elemekkel tudott megszólalni, a legjobbjaink közé emelte őt, akkor is, ha életében nem kaphatta meg a legjobbaknak járó elismerést.
Búcsúzom Cselényi Lászlótól, akitől oly sokat tanulhattunk – műveltséget, szabad lélegzetet, bátorságot is. Azt gondolom, hogy örökös viaskodása a Dunával itt marad velünk, és üzenni fog a jövő nemzedékeknek.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. augusztus számában)
