Rájöttem, egy ideje – a világjárvány kitörése óta mindenképp – a nyuszi és sapkája elve szerint működik a világ. Megszólalni régen nem érdemes, szöknek torkodnak a vérebek, ha nem azért, akkor ezért. Vagy fordítva: szöknek az emberek a véreb torkának. Egyre hisztérikusabbak vagyunk, már amikor sikerül kirángatni magunkat a roskadásból.
Este bent ülünk, mivel orvosi megfontolásból kijárási tilalmat rendeltek el. Éjszaka ugyanis hajlamosak vagyunk arra, hogy felrúgjuk a szabályokat, jön az érvelés. Márpedig ilyen időkben a szabályokat be kell tartani, ébernek kell lenni, elvtársak, az ellenség nem pihen.
Pedig olyan ez, mintha a szelet akarnád egy nagy szélfogó üvegbe befogni, s aztán a dugót is beletenni. Kár, hogy akik vezetnek, nem tudják azt, amit az irodalomtudósok igen: hogy általában a karnevál és speciálisan az irodalom, a művészet karneváli ágának értelme az, hogy levezesse az emberben és a társadalomban felgyűlő feszültségeket, behozza életünkbe az irracionalitást, amelyre azért van szükségünk, hogy élni tudjunk egy agyonszabályozott világban.
Mert nem tiszta ész, ráció kell nekünk, mint egyesek tartják, hanem egyensúly. És ezt csak a karnevál és művészete nyújthatja nekünk, amely nem űzi ki az árnyakat az élők közösségéből, hanem bejárást biztosít „az éjszakai és a föld alatti világ lakóihoz, beavatja az élőket e világ titkos sugallataiba és befolyásaiba, és a beavatottakat megtisztultakként újból a nappal világában zajló élet törvényeinek adja vissza” (Szilárd Léna).
Értem én, hogy ilyen időkben a rend és a törvényesség betartására mindenfajta devianciát ki kell iktatni, ám a közösség tudatalattijába való lemerülés már nagyon hiányzik. Kellene a farsang, amelyen a papot is kineveted, az esküvő, amelyről másnap délben szállítanak el egy talicskával, a rockkoncert, amelyen magadon kívül vagy, a futballmeccs, amelyen együtt énekelsz és kiabálsz ezrekkel és ezrekkel.
Nyolc óra munka és nyolc óra pihenés után nyolc óra szórakozás következik, hogy Nagy Ferót idézzem. Ha ez nincs meg, csonkul az élet, egyoldalúvá válik. S közben démonokká válnak a karnevál nevetséges kis ördögöcskéi…
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. februári számában)
A magyar–lengyel kapcsolatok a honfoglalás időszakában gyökereznek. Erre az a tény is utalhat, hogy a Kárpátoktól északra élő szláv néptörzseknek összefoglaló neve nyelvünkben a lengyel. Bizonysága ez annak, hogy a IX. és X. század fordulóján Przemyśl, Halics és Ladomér térségében egy magyar katonai „ütközőzóna” létezett a 950-es évekig, amelynek célja a Kárpátok északkeleti hágóinak ellenőrzése, védelme volt. A magyarok itt fél évszázadon át a helybéli lendzsánokkal éltek együtt. Erre a térség több mai településneve is utal – a Przemyśl-földi Nemzeti Múzeumban látható magyar honfoglalás kori síron
Maga Karády sem tudhatta, hogy ilyen közvetítő szerep jut majd neki. Ahogy azt sem, hogy múzsa és példakép lehet halála után is. Egyik legérvényesebb visszacsatolás Cseh Tamás és Bereményi Géza dala: Tábori lap Karády Katalinnak. 1979-ben, amikor íródott, még kevés szó esett a doni feláldozottakról és arról is, hogy szenvedéstörténetként is elmondható számtalan életrajz: „Posta nincs, se csillag a váll-lapon, / én fekszem itt / és megy a századom, / Második Magyar Hadseregem, / mi a nevem és a fegyvernemem?”
Talán egy éve is elmúlt, hogy a szerkesztőségi postában egy érdekes küldeményre bukkantam: kézzel írt, igényes külsejű levél és néhány fénymásolat volt a borítékban. Valamiféle versek. Ilyenkor nem örül túlságosan a szerkesztő, hisz manapság, ha kincset is ér egy ilyen szöveg, amennyiben nem elektronikus a formátuma, csak pluszterheket ró rá. Vetettem egy pillantást hát a fénymásolatokra, elsőre az évszám tűnt fel az egyiknek az alján: 1817. A levél írója arra kért, hogy ha van rá mód, szeretné nyomtatásban is látni a mellékelt verset. A másik kópia pedig az előbbi vers átiratát tartalmazta, a levél írója által
Laura Gottlieb éppen csak kikerült a Szegény Iskolanénék zombori zárdájából, amelynek előcsarnokában komor, fekete márványtábla hirdette Isten dicsőségét és Haynald Lajos kalocsai érsek nemes tettét a katolikus leánynevelésért, amikor feleségül adták Wőnecky Sándor Károly újvidéki nagykereskedőhöz.
Az apácáknál töltött zombori évek alatt – hogy miért nem a sokkal közelebbi Kalocsára küldték szülei, azt sosem tudta meg Laura Gottlieb – alig volt alkalma férfiak társaságába kerülni, hiszen még a vakációk idejét is jobbára jankováci nagynénjénél töltötte. Az a néhány hét pedig, amikor
Vannak meghatározó kulturális értékeink, melyekre gyakran evidenciaként tekintünk, s csak ritkán foglalkozunk azzal, mi lehet az eredettörténetük, hogyan váltak alapkövekké, miképp lehetnek ma is az identitásunk részei. Kölcsey Ferenc Hymnus című költeménye is ilyen, ami kétségtelenül Erkel Ferenc zenéjével alkot számunkra egységet (még ha tudjuk is, hányféle átdolgozás született). Vajon milyen indíttatásból készít a téma kapcsán dokumentumfilmet egy fiatal filmrendező, aki társaival nemcsak a Zenélő Budapest 2020, a KameraZene és a ZeneHorizont komolyzenei műsorok rendezője, de ismert reklámfilmek alkotója is? Hogyan lehet „korszerűen” elmesélni, bemutatni a Himnusz
Virág Mihályt, az elismert szabadkai rendezőt és főiskolai tanárt két éven át, 1961 és 1963 között tanulmányozta az állambiztonság beszervezés céljából. Virág Mihály azonban nem lett ügynök: emberi tulajdonságai alkalmatlanná tették a feladatra, az ügyet lezáró jelentés szerint. Ugyanis túl jó embernek bizonyult, nem áskálódónak, nem intrikálónak, a színházért élt és halt.
De van ennek az ifjan tartó emlékezetnek egy mélyebb és igazibb – bár jóval bonyolultabb – oka is. Farkas Árpád ugyanis kamaszkora óta költő volt, méghozzá kétségbevonhatatlanul. Nemcsak az volt – annak is látszott. Volt a lényében, habitusában, modorában és hanghordozásában valami, ami nem hagyott kétséget e tekintetben.
Jorge Luis Borges azt nyilatkozta egyszer, hogy amikor a Buenos Aires-i metróújság főszerkesztője volt, mindenféle álneveken egy csomó cikket írt mindenféle tudományos és misztikus meg transzcendens témakörben, amikről halvány gőze sem volt, amilyen például a Hold-utazás, a gondolatátvitel, a negyedik dimenzió vagy a halmazelmélet.
Az agg mester ezzel sok mindent elárult magáról. Főleg azt, hogy gyerekes kíváncsiság munkált benne. Borges felnőttes gyerek volt és gyerekes felnőtt maradt. Ez a dolog veleje. Ez a kettősség.
Jól bele kell nézni a halál pofájába. Aztán el kell készítenünk maszkunkat (ha komolyan gondoljuk, nem jó a bolti, legfeljebb ha a felismerhetetlenségig átalakítjuk), amely egyszerre harci, állat- és halotti maszk, egyszerre néz mennybe és pokolba. Ebben a maszkban aztán mulatva, tombolva, kurjongatva, önfeledten szaporodva, farkasként az égre vonítva, teljes harci és életeksztázisban megöljük a halált. Ha megvolt, levesszük a maszkot, elégetjük, visszaváltozunk normális emberré, és húsvétig pihenünk, mert akkor megint másféle dolgunk akad.
A bál – főként az álarcosbál – az egyik leggyakoribb mesebeli vagy irodalmi szimbólum. A magyar irodalom talán legbájosabb báli napját Mikszáth Kálmán írta le A Noszty fiú esete Tóth Marival című regényében, uzsonnától éjféli suppéig, korcsolyával, pletykáló hölgyekkel, idősödő gavallérokkal, kártyázó és konspiráló urakkal.