A 2020-as év vége felé, mikor az ember a Megváltó születésére készülődik (dehogy erre: a karácsonyra gondol, kisbetűvel, az ajándékokra, miket muszáj megvenni), egy kicsit elszomorodom. Anyám meghalt 88 évesen, és ezzel mintha megszűnt volna az a fajta ráhangolódás, amit csak ő tudott megteremteni, mikor még ereje teljében volt. Pedig szegény már réges-rég nem ünnepelt úgy igazából.
Mennyire készülődtünk egykor mi Jézus születésére! Mert a Megváltó nemcsak elhozta a bűnöknek bocsánatát, de össze is gyűjtött minket. Karácsony után következett a disznóvágás, melyre összejött a család, a szomszédok, mint egy különleges, ég alatti templomba, és mi is mentünk mindenhova, ahol úgy érezték, még hozzájuk tartozunk. Ez a család a testvéreket – az én nagynénéimet, nagybácsijaimat –, ritkán az unokatestvéreket jelentette, de ott volt például nagyanyám legfiatalabb testvérének a családja is. Szép, nagy, vegyes közösség voltunk, akik december végétől január közepéig mind csak vágtuk a disznót, s hetente egyszer-kétszer gyújtottuk a perzselőszalmát, amely mellett oly jól lehetett hajnalonta melegedni. No meg lábatlankodtunk s nyeletlenkedtünk mindenfelé: a férfiak az asszonyok, az asszonyok a férfiak, a gyermekek a felnőttek mellett, s aztán valahogy délre mégis meglett az agyas leves, estére pedig a kolbász és a véres hurka. Naná, hogy mikor ez a kisebb hadsereg leült a szomszédoktól kölcsönkért, szépen megterített asztalokhoz, a fél disznót felette – de érdekes módon ezen senki sem bánkódott, mert tudta, hogy a koppra jön a hopp, a böjtre pedig a bőség – és most a bőség ideje van. A vacsora végén pedig mindenki kapott disznóköltséget, úgyhogy következő hétre megvolt az étel.
(Apropó, talán mi vagyunk az egyetlen nép, a székely, mely kitalált egy külön szót is a disznóvágáskor elviendő ajándékra: itt van egy kis kóstoló, tessék, a „költségek”, a segítség fejében. Bizonyítéka ez annak, hogy réges-rég óta vágjuk a disznót és adjuk a költséget, amivel nemcsak másokon, hanem magunkon is segítünk, hisz ugyanazt visszakapjuk, frissen, egy-két hét múlva.)
Ma már nemcsak anyám átlépte miatt elképzelhetetlen egy ilyen disznóvágás-sorozat. Hanem azért is, mert a vírus folytán távolságot kell tartani, másképp a rend fura urai rabszállító kocsikkal visznek el. Bűnt elkövetni nem szabad!
… Már kilenc hónapja, de igazából legalább húsz éve építjük le emberi kapcsolatainkat. Vajon marad-e még erőnk úgy ünnepelni majd egyszer a karácsonyt, hogy az ne csak az egyéni megváltásról, hanem a közösségről is szóljon?
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. decemberi számában)
Igaz az a felvetés, hogy felnőtt korba érve megkopik az ünnepekkel kapcsolatos lelkesedés? S ha valóban így van, mennyire nagy baj ez? – karácsonyi beszélgetések Tóth László József Attila-díjas író, költő, akadémikussal, Horváth Géza karnagy, szakíróval, Hogya György Talamon-díjas prózaíróval és Bíró Szabolcs író, művelődésszervezővel a felvidéki Előretolt Helyőrségben.
Talán a karácsonyt megelőző időszakban felerősödik bennünk a végtelen keresése iránti igény, ha akarjuk, hogy életünkben jelen legyen valamiféle misztérium. De „ha az ember elsőül önmagát tanulmányozná, rájönne, mennyire képtelen önmagán túljutni. Hogyan is ismerhetné meg a rész az egészet?” – kérdezi a 17. századi francia gondolkodó és matematikus Blaise Pascal.
Épp az Advent a Hargitán erősítette meg bennem a meggyőződést, hogy az ember rengeteget bír várni, ha muszáj, sokkal többet, mint hinné, vagy mint amennyit nekünk kell a vírushelyzet végéig. És ez a várakozás sem passzív, mert addig is úgy-ahogy, de zajlik az élet. „Ne mondd nekem, hogy üresség van ott, hol várakozás van!” Ez decemberben még inkább igaz. Ilyenkor más íze van a türelmetlenségnek, visszaköltözik bele a gyermeki izgalom és az ünnepi hangulat.
Most, az ajándékozások időszakában talán mi magunk is felteszünk egyszerűnek látszó kérdéseket: mi az ajándék? Ki ad? Mit? És kinek? Ma már az ajándékozásnak is megvan a maga protokollja, szabályok határolják, amit nem írhatunk felül, ugyanakkor egyre nehezebb megfogni az ajándék mibenlétét; sokan úgy tiltakoznak ellene, hogy nem adnak egymásnak – semmit.
Most, advent időszakában még van időnk rá, hogy „az idő specialistái” (Michel Foucault) legyünk. Az adventi időszak az eljövetelre történő felkészülés időszaka, a várakozás és a lelki felkészülésé, ezt hangsúlyozza számunkra az eszkatológia is. Nem véletlen, amire Michel Foucault hívja fel a figyelmet: „az időbeli szabályozás örökölt eljárásait” éppen a szerzetesrendek dolgozták ki, az időbeosztás kolostori tradíciókra tekint vissza. Legfőbb ideje annak, hogy ezt a hagyományt ne csak gyakorolni legyünk képesek, hanem igazán benne legyünk legalább a saját időnkben.
Ezért váltunk léptéket. Heti nyolc oldal már nem elég ahhoz, hogy saját kultúránkat megmutassuk, gazdagítsuk.
Új formátumot kerestünk, egy új hordozót készítünk elő. Terveink szerint havonta százvalahány oldalnyi kortárs magyar kultúrát mutatunk meg, és ez csak a töredéke lesz annak, amit mutatni lenne érdemes.
Köszönjük, köszönöm, hogy eddig kitartottak mellettünk.
Gyanúsan sokat figyelem magam az utóbbi időben: vagy beteges nárcizmus ez, vagy megöregedtem és óvatosabb vagyok. De az is lehet, hogy van rá okom. Okom van rá.
Ez az ok most éppen a printlapunk megszűnése/átalakulása/világhálóra költözése.
Csöppet sem jó érzés. Tudom, persze, ez a múlt, az online a jövő, de mégis, mégis, miért temetni mindjárt mindent, ami a múlt?
Olyan időket élünk, amikor ismét nagy szükség van a leírt szó erejére és hitelére. A karácsonyi készülődés elcsendesülésében talán sokan osztoznak velünk ebben. A világ radikális átalakulása olyan kihívások elé állítja a nemzeteket, amelyekre nem mindegy, hogyan felelünk. Hagyjuk-e megkérdőjeleződni alapértékeinket, avagy megerősítjük évezredes kultúránkat, amely páratlan gazdagságával igenis képes megtartani minket az elnyelni készülő örvényekkel szemben. Irodalmi alkotásaink azért is értékelődnek fel napjainkban, mert a világjárvány okozta elszigetelődésünkben hidakat képezhetnek lélektől lélekig, hogy üzeneteink
A karantén idején íródó szövegek gyakran reflektálnak a tértapasztalat iránti igényünkre. Jelképes, hogy a kolozsvári Helikon folyóiratnak Kijárási tilalom címmel indult külön rovata (ami a tér felügyeleti-hatalmi, társadalmi, szociokulturális stb. vonatkozásait hozza játékba), vagy hogy a karantén időszakában íródó Dekameron 2020 című (dr. Farkis Tímea által szerkesztett) kötet első fejezetei is Találkozás, Várakozás, Utazás témákkal indítanak.
„A nyolcvanas évek második felében Marosvásárhelyen és Maros megyében a kialakult gazdasági és politikai helyzet miatt általános rossz hangulat uralkodott. A megye és a város magyar lakossága, a magyarságnak a politikai, gazdasági életből történő fokozatos kiszorulása miatt kétszeresen is elnyomva érezhette magát. A város magyar közösségében általános csüggedés, kiábrándultság, esetenként veszélyérzet volt érzékelhető, és jelentősen fokozódott a (legális vagy illegális) kivándorlási szándék.” – írja Novák Csaba Zoltán a Rendszerváltás Romániában című tanulmányában.