Nemsokára regényt fogok írni. Elég volt a rohanásból. Még a karantént is olyan tempóban éltem itthon, hogy szörnyű. Napi tíz-tizenkét órát püföltem munkaügyben a laptopot, s kint a kertemben közben lezajlott a tavasz. Egy helyben is versenyt futottam az idővel, a járvánnyal, az életemmel. És hiába. Eredmény nem sok, legalábbis ami látható. De innentől nem eredményeket akarok, hanem pillanatokat, amiket megélek. Illatokat, amiket belélegzem. Tapintható világot, amit ujjhegyem pórusaival fedezek fel fokról fokra. Hallgatni a rozsdafarkú csettegését a fészke körül ólálkodó macska fölött, a tenger morajával felérő lombzúgást a völgyből. Érezni, ahogy áttűz a nap, átfúj a szél, átmos a víz…
Ezt a szanaszét vibrálást, ami jelenleg az agyam, csak tartós és szívós prózaírással lehet majd elcsitítani, mederbe terelni. A villámlásszerű versek lehet, hogy csak még inkább felzaklatnák. De ha rákényszerítem, hogy rendszeresen és kiszámíthatóan, bizonyos időközönként csak egyfelé koncentráljon, vagyis befelé, akkor van esély arra, hogy újra feltöltődik az emlékek ásványaival. Muszáj újra meghallanom a gondolataimat. Nem csupán az ötleteim, a meglátásaim, a javaslataim, amelyekkel a hétköznapokat próbálom kitölteni – hanem a gondolataim, amelyekkel az életemet kéne.
Sokszor pazarlóan élünk, eltékozoljuk, ami szent, s kuporgatjuk, ami hasztalan és értéktelen. Nincs időnk rádöbbenni arra, hogy fordítva kellene. Úgy tovább tartana az út, a csend, a szomjunkat oltó béke.
Kisgyerek koromban órákig bámultam kamratetőnkről a vonuló felhőket. Mintha meg akartam volna érteni valami felfoghatatlant. Azt a roppant egészet, amelynek körforgásában elenyésző kis pont a hullámpaláról bámuló gyerek, mégis része, s ezt abban a pillanatban meg is érzi. Borzongtató és csodálatos élmény volt néha.
Azóta berepültem a fél világot, álldogáltam óceán partján, viking kikötőkben, kenguruk földjén, világvárosok híres épületei előtt – s mintha mindenütt azt a semmihez sem hasonlítható érzést kerestem volna, amit később földrengések temettek törmelékhegyek alá. Azt a külvárosi kamratetőt, amely felszívódott gyerekkorom nyaraiban. Azt a pár pillanatot, amikor eggyé válsz mindennel, ami körülvesz, még azzal is, amely közömbösen forog óriás csillagszerkezetével az idők kezdete óta, s amelyre a vadakat riasztó tábortüzek fényköréből is csak lopva mertek kipillantani az őseink.
Eljött a próza ideje. Nem mintha nem vágyakoznék a vers ledér kalandjai után. De most föl kell szántanom az utat, amin idáig elvergődtem, hogy kiszabaduljanak a tanulság lidércei. Valamit össze kell raknom. Valamit, ami régóta hiányzik, ha valaha is létezett egyáltalán.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. június 6-i számában.)
Én úgy mondom, ahogy a Pap Sanyi meséte. Ő a katonaságná, mer bërukkótatták, nem szerette, hogy szerbű komandóztak. Oszt akkó ēdöntötte magába, hogy mëgszökik. Nem tudom, hun vót katona, de azt tudom, hogy hídon köllött átmënni. És mikó mënt, mikó ēdöntötte, hogy mëgszökik, rögtön ēdobta a sapkát mëg az opaszácsot[1] is. És mikó a hídon mënt át, rögtön ēfogták, és vitték bë a kaszárnyába, és ugyë ottand vojni szúd ra[2] adták. Katonai bíróságra. Mikó őtet hallgatták ki a bíróságon, kérdezték, mé akart ēszökni, mëg hova.
„Az 1973-as esztendő valóssággal a magyar költészet évének tekinthető”[1] – olvashatjuk az ötven évvel ezelőtt megjelent Magyar Hírlap hasábjain. 1973-ban, ahogyan idén is, három nagyszerű magyar költő születésnapjának kerek évfordulóit ünnepelhetjük. Ünnepeljük is, méltón emlékezve a kétszáz éve született Madách Imrére, aki az 1862-ben megjelent Az ember tragédiája című drámai költeményével ma is érvényes, az élet értelmével és az ember feladatával kapcsolatos kérdéseket feszeget.
Zemplén vármegye egykori székhelye, Sátoraljaújhely lett a magyar nyelv városa. Ezt jelentette be Szamosvölgyi Péter polgármester a magyar nyelv napjához kapcsolódó rendezvényen a magyar nyelv színpadán, a Nemzeti Színházban, 2023. november 11-én. És bemutatta a kiegészített településnévtáblát, amely hamarosan kikerül a város határára. Ne csodálkozzanak tehát, ha arra járnak – egyébként felújított, villamosított vasúti pályán és folyamatosan javuló (Miskolctól Szerencsig négysávúsított) úton.
Ma ünnepli fennállásának 25. évfordulóját a Petőfi Irodalmi Múzeum keretei közt működő Digitális Irodalmi Akadémia, közismertebb nevén: DIA. Az immár nagymúltú projekt egyik lényeges hozadéka, hogy teljesen ingyenesen nyújt hozzáférést a magyar irodalom jelentős műveihez, minőségi, ellenőrzött forrásnak számító szövegbázisát évről évről bővítve szolgálja világszerte a magyar olvasókat. Az évfordulós ünnepségen hangzott el Demeter Szilárd főigazgató köszöntőbeszéde.
Volt már szobor, bélyeg, busz, iskola, találkozó, szavalóverseny, egyesület, utca, előadás, 200. Mi az? Pontosabban: ki az? Természetesen Petőfi Sándor.
Lehet-e még Petőfiről újat mondani? Lehet-e még vele és a műveivel úgy foglalkozni, hogy valami olyat mutassunk, amit addig még senki, vagy csak kevesen? Persze, erről biztosan meg van mindenkinek a maga véleménye, de őszintén, a Petőfi-emlékév kilencedik hónapjában már majdnem azt hittem, hogy a fent feltett kérdésre az én válaszom a nem, dehogy, mindent hallottam már, köszönöm lett volna.
Kétszáz éve született, egy esztendőben Petőfi Sándorral. Azokban a mozgalmas márciusi forradalmi napokban ott volt az élbolyban, és később is kitartott a forradalom mellett. Előbb Egressy Gábor délvidéki kormánybiztos mellett volt írnok, majd a szegedi önkéntes nemzetőr-zászlóaljban számvevő hadnagy lett, a forradalom végnapjaiban Perczel Mór főhadnaggyá nevezte ki.
„Túl korai még ez a kötet, túl hirtelen és váratlanul kellett ennek a pályának lezárulnia” – meséli Balázs Imre József, a Szőcs Géza: Összegyűjtött versek című – most megjelent – kötet szerkesztője. A könyv a három éve elhunyt költőre, Szőcs Gézára emlékezik, aki idén töltötte volna be hetvenedik életévét.
A Petőfi Irodalmi Múzeumban ünnepelték a három évvel ezelőtt elhunyt Szőcs Géza költő 70. születésnapját, ahol a Szőcs Géza 70 című emlékalbum bemutatója apropóján látható volt az Írókorzó című portréfilmsorozat Szőcs Gézáról szóló epizódja, és megnyitották a Szőcs Géza arcai című kamarakiállítást és bemutatták a Fekete Sas Kiadó gondozásában megjelent A kolozsvári sétatér című hangoskönyvet, valamint a Helikon kiadó által megjelentetett Összegyűjtött versek című könyvet is.
Hogy ki volt Szőcs Géza, azt tudjuk. Tudjuk? Nem tudjuk. Sok Szőcs Géza létezett, mindenkinek volt egy Gézája. Géza maga is többféleképpen jelent meg, mikor hogy hozta kedve. Ha éppen úgy, akkor magyarként, máskor kínaiként, vagy delfinként, vagy hattyúként, aki indiánként tért vissza Amerikából, jött, mert segítenie kellett Segesvárnál Bem apónak, és így tovább a véges-végtelenségig.
Most az a kérdés foglalkoztat, hogy mi, akik utána itt maradtunk, mennyire vagyunk felkészültek, hogy hozzányúljunk ehhez az örökséghez? Ha leosztva is, ha töredékeire bontva is képesek vagyunk-e folytatni a munkát? Van-e bennünk elég hit, tudás, elszántság és különösen képesség a tiszta gondolkodásra, az önzetlenségre, amellyel személyes és közösségi problémáinkban dönteni tudunk és van-e megfelelő érzékenységünk a szépre, a jóra, ami hitelessé tesz bennünket mindeközben?