A barlangrajzok óta közölni akarunk valamit. Idővel nem csupán képekkel, hanem a kiejtett, majd a leírt, s mindmáig a nyomtatott szavakkal. S mióta múltunk is van, nem csupán a jövőről, hanem arról is, amit magunk mögött hagytunk. Hogy jobban megértsünk valamit. Valamit, amely sejtéseink szerint sorsunkat alakítja. Ennek a közlési vágynak a mozgatórugói közül, ki tudja, pontosan mikor, az önkifejezés kényszerítő létszükséglete tört az élre, s tartja mindmáig lelki pozícióját – de megőrzött két másik fontos tartalmat is: a szakralitással való kapcsolatteremtés igényét, és hogy sikerüljön. Az élet. Nem csak a vadászat. Ha magának az írónak nem is, legalább az olvasónak.
„Hány fényes lélek tépte el magát, / Virrasztott a sziv égő romja mellett, / Hogy tévedt, sujtott embertársinak / Irányt adjon s erőt, vigasztalást.” – írta Vörösmarty Mihály közel kétszáz évvel ezelőtt a Gondolatok a könyvtárban című költeményében. Azóta minden korszakfordulón föltesszük magunknak e kardinális kérdést: „ment-e a könyvek által a világ elébb”? És a lapok, folyóiratok által? – egészíthetjük ki mi, elszánt szerkesztők, ezt a kérdést. Egy olyan történelmi (és háborús) pillanatban, amikor az európai civilizáció újabb morális és gazdasági szakadék szélén egyensúlyoz – és egy olyan újabb technikai forradalommal a hátunk mögött, amelynek következményeképpen generációk nőhetnek fel a Gutenberg-galaxison kívül, a digitális univerzum bennszülöttjeiként sajátítva el szaktudást, műveltséget: ismét rendkívüli súllyal bír nagy költőnk örök érvényű kérdése.
De úgy gondolom, minden rosszkedvet és kételyt félretolva, hogy a leírt szavakban felhalmozott és megőrzött tudást igenis kamatoztatta az ember. S hogy a helyes útról idővel mégis mindig letért, arról nem a könyvek írói tehetnek. És nemcsak tudást, hanem megannyi sejtelmet, érzést, önmagunk megismeréséhez vezető kérdést, lelket gyönyörködtető szépet, katarzist szülő drámát is beinjekciózott az irodalom az emberiség idegrendszerébe, erősítve szellemi immunrendszerét.
Ha mindehhez a legutóbbi években lapunk, az erdélyi Előretolt Helyőrség is hozzá tudott valamit tenni, akkor nem hiába dolgoztunk eddig. Akkor talán minden álszerénység nélkül kiírhatjuk 50. lapszámunk margójára: „Ez jó mulatság, férfimunka volt!”
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. júniusi számában)
A közmondásról mint tapasztalatot, életbölcsességet, tudást magába foglaló hagyományozódó, ismételgetett mondatról azt gondolnánk, hogy a múlt terméke. És elsőként valóban régi, részben más kultúrákból, részben a paraszti világból származó közmondások jutnak eszünkbe.
Különleges és egyben rendhagyó templomban verset mondani – kezdte előadását Tóth Péter Lóránt a Magyar Írószövetség kijelölt rendezvényhelyén. S valóban – nem tudni, hogy csupán a térnek köszönhetően-e, de – a közönség minden porcikájában érezhette a nem kevesebb, mint egy órán át tartó katartikus élménysorozatot.
Rozsnyón, e nagy múltú gömöri bányavároskában akkortájt a „legbecsületesebb” fogadó alighanem a Fekete Sas lehetett, mert Petőfi ott szállt meg. A fekete sas mint Rimaszombat címere úgy került Rozsnyóra, hogy a 19. század közepén a két város két legnagyobb fogadója címert cserélt. Így lett Rimaszombaté a három rózsa. Az iglói barát, Pákh Albert is Rozsnyón született, tán ezért is különös, hogy Petőfi alig ejt pár szót e gazdag történelmű bányavároskáról.
Az előző részben odáig jutottunk, hogy Rácz Sándor az örökösei elmondása szerint ismerte Petőfit, és az erről fennmaradt történet eseményei az 1849. április 5-ei, gyulafehérvári ágyúzással azonosíthatók, ahol mind Petőfi, mind Rácz jelen voltak. A családi legendárium úgy tartja, tíz évet töltött Oroszországban hadifogolyként. Fennmaradt két, a feleségeihez fűződő történet is.
Rácz Sándor 1848/49-es honvéd története teljesen szokványos: először tizedesként szolgált Bem József seregében, majd a tábornok egy új honvédzászlóaljat hoz létre, ahová áthelyezi a tapasztalt katonát, és egyben alhadnaggyá nevezi ki. Különleges viszont a hozzá fűződő legendárium: örökösei szerint ismerte Petőfit, majd tíz évig volt Oroszországban hadifogoly. Ma jelöletlen sírban nyugszik a bölöni (Erdővidék, Háromszék) református templomkert kapujának bal oldalán, évtizedekkel ezelőtt összetört sírköve végképp elkallódott.
A 125 éve született Tamási Áron munkássága előtt tisztelgett a június elején Erdélybe érkező Irodalmi Karaván. A Petőfi Kulturális Ügynökség kiemelt programjának keretében, a budapesti bemutatót megelőzően Gyergyószentmiklóson és Csíkszeredában mutatták be dr. Sipos Lajos irodalomtörténész nemrégiben megjelent „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne” című könyvét.
Elhívtak Balatonberénybe, ahol a szőlőhegyek (szőlődombok) között Hamvas Béla-borút, csaknem körút jött létre, kis táblákkal, idézetekkel és egy meseszép balatoni látványt nyújtó kilátóval. Állítólag itt írta Hamvas A bor filozófiáját. Bort ugyan nem találtam, turistát, érdeklődőt sem láttam, csak bezárt pincéket, valamint egy német lakókocsit a Hamvas Béla-kilátó tövében.
Korunk nagyon kedvez a rövidségnek, tömörségnek. Fodor Ákos (1945–2015) míves verseit vagy még inkább ráismeréseit, szösszeneteit előszeretettel idézik a közösségi médiában. Halmai Tamás azt írja róla: „olvasói vannak, olvasatai alig”, s ezért állította össze Versmeditációk címmel Fodor Ákos-olvasókönyvét. Fodor Ákos műfaji, világképi formaelemeit a másik költő, Halmai Tamás hármas-hármas rendben így sorakoztatja fel: koan, aforizma, szójáték; haiku, dal, epigramma; rím, ritmus, szórend; tanítás, bölcselet, misztika. Mindezek szinte kínálják szállóigévé, majd onnan közösen ismert, használt,
Petőfi mintegy kétszáz (s ezek közül közel száz Júliához írott) költeményből álló szerelmi lírájának csúcspontjához érkeztünk. Nem mintha a Júliához vagy a Reszket a bokor, mert…, a Szeretlek, kedvesem vagy a Válasz kedvesem levelére ne lehetne egy-egy serpa, vezető a Himalája legmagasabb pontjához. De az a legmagasabb orom bizony a Minek nevezzelek?
Nyelvi szabályok vonatkoznak a „szabályos” szerkezetekre: hogyan toldalékoljuk a szavakat, milyenek a szóösszetételek, miként szerkesszük meg a mondatokat és a szövegeket. Ha ezektől eltérünk, szokatlan módon adjunk elő mondanivalónkat, akkor nyelvi szabályokat sértünk, jobb esetben humorizálunk, megnevettetjük hallgatóinkat, olvasóinkat. Ezek a szokatlan nyelvi jelenségek is rendszerint megfelelnek a nyelv törvényszerűségeinek, csak éppen ritka, szokatlan, alkalmi voltuk miatt keltenek humoros hatást. A magyar nyelv szerkezete, rugalmassága különösen alkalmas a játékos megoldásokra.