A barlangrajzok óta közölni akarunk valamit. Idővel nem csupán képekkel, hanem a kiejtett, majd a leírt, s mindmáig a nyomtatott szavakkal. S mióta múltunk is van, nem csupán a jövőről, hanem arról is, amit magunk mögött hagytunk. Hogy jobban megértsünk valamit. Valamit, amely sejtéseink szerint sorsunkat alakítja. Ennek a közlési vágynak a mozgatórugói közül, ki tudja, pontosan mikor, az önkifejezés kényszerítő létszükséglete tört az élre, s tartja mindmáig lelki pozícióját – de megőrzött két másik fontos tartalmat is: a szakralitással való kapcsolatteremtés igényét, és hogy sikerüljön. Az élet. Nem csak a vadászat. Ha magának az írónak nem is, legalább az olvasónak.
„Hány fényes lélek tépte el magát, / Virrasztott a sziv égő romja mellett, / Hogy tévedt, sujtott embertársinak / Irányt adjon s erőt, vigasztalást.” – írta Vörösmarty Mihály közel kétszáz évvel ezelőtt a Gondolatok a könyvtárban című költeményében. Azóta minden korszakfordulón föltesszük magunknak e kardinális kérdést: „ment-e a könyvek által a világ elébb”? És a lapok, folyóiratok által? – egészíthetjük ki mi, elszánt szerkesztők, ezt a kérdést. Egy olyan történelmi (és háborús) pillanatban, amikor az európai civilizáció újabb morális és gazdasági szakadék szélén egyensúlyoz – és egy olyan újabb technikai forradalommal a hátunk mögött, amelynek következményeképpen generációk nőhetnek fel a Gutenberg-galaxison kívül, a digitális univerzum bennszülöttjeiként sajátítva el szaktudást, műveltséget: ismét rendkívüli súllyal bír nagy költőnk örök érvényű kérdése.
De úgy gondolom, minden rosszkedvet és kételyt félretolva, hogy a leírt szavakban felhalmozott és megőrzött tudást igenis kamatoztatta az ember. S hogy a helyes útról idővel mégis mindig letért, arról nem a könyvek írói tehetnek. És nemcsak tudást, hanem megannyi sejtelmet, érzést, önmagunk megismeréséhez vezető kérdést, lelket gyönyörködtető szépet, katarzist szülő drámát is beinjekciózott az irodalom az emberiség idegrendszerébe, erősítve szellemi immunrendszerét.
Ha mindehhez a legutóbbi években lapunk, az erdélyi Előretolt Helyőrség is hozzá tudott valamit tenni, akkor nem hiába dolgoztunk eddig. Akkor talán minden álszerénység nélkül kiírhatjuk 50. lapszámunk margójára: „Ez jó mulatság, férfimunka volt!”
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. júniusi számában)
Zemplén vármegye egykori székhelye, Sátoraljaújhely lett a magyar nyelv városa. Ezt jelentette be Szamosvölgyi Péter polgármester a magyar nyelv napjához kapcsolódó rendezvényen a magyar nyelv színpadán, a Nemzeti Színházban, 2023. november 11-én. És bemutatta a kiegészített településnévtáblát, amely hamarosan kikerül a város határára. Ne csodálkozzanak tehát, ha arra járnak – egyébként felújított, villamosított vasúti pályán és folyamatosan javuló (Miskolctól Szerencsig négysávúsított) úton.
Ma ünnepli fennállásának 25. évfordulóját a Petőfi Irodalmi Múzeum keretei közt működő Digitális Irodalmi Akadémia, közismertebb nevén: DIA. Az immár nagymúltú projekt egyik lényeges hozadéka, hogy teljesen ingyenesen nyújt hozzáférést a magyar irodalom jelentős műveihez, minőségi, ellenőrzött forrásnak számító szövegbázisát évről évről bővítve szolgálja világszerte a magyar olvasókat. Az évfordulós ünnepségen hangzott el Demeter Szilárd főigazgató köszöntőbeszéde.
Volt már szobor, bélyeg, busz, iskola, találkozó, szavalóverseny, egyesület, utca, előadás, 200. Mi az? Pontosabban: ki az? Természetesen Petőfi Sándor.
Lehet-e még Petőfiről újat mondani? Lehet-e még vele és a műveivel úgy foglalkozni, hogy valami olyat mutassunk, amit addig még senki, vagy csak kevesen? Persze, erről biztosan meg van mindenkinek a maga véleménye, de őszintén, a Petőfi-emlékév kilencedik hónapjában már majdnem azt hittem, hogy a fent feltett kérdésre az én válaszom a nem, dehogy, mindent hallottam már, köszönöm lett volna.
Kétszáz éve született, egy esztendőben Petőfi Sándorral. Azokban a mozgalmas márciusi forradalmi napokban ott volt az élbolyban, és később is kitartott a forradalom mellett. Előbb Egressy Gábor délvidéki kormánybiztos mellett volt írnok, majd a szegedi önkéntes nemzetőr-zászlóaljban számvevő hadnagy lett, a forradalom végnapjaiban Perczel Mór főhadnaggyá nevezte ki.
„Túl korai még ez a kötet, túl hirtelen és váratlanul kellett ennek a pályának lezárulnia” – meséli Balázs Imre József, a Szőcs Géza: Összegyűjtött versek című – most megjelent – kötet szerkesztője. A könyv a három éve elhunyt költőre, Szőcs Gézára emlékezik, aki idén töltötte volna be hetvenedik életévét.
A Petőfi Irodalmi Múzeumban ünnepelték a három évvel ezelőtt elhunyt Szőcs Géza költő 70. születésnapját, ahol a Szőcs Géza 70 című emlékalbum bemutatója apropóján látható volt az Írókorzó című portréfilmsorozat Szőcs Gézáról szóló epizódja, és megnyitották a Szőcs Géza arcai című kamarakiállítást és bemutatták a Fekete Sas Kiadó gondozásában megjelent A kolozsvári sétatér című hangoskönyvet, valamint a Helikon kiadó által megjelentetett Összegyűjtött versek című könyvet is.
Hogy ki volt Szőcs Géza, azt tudjuk. Tudjuk? Nem tudjuk. Sok Szőcs Géza létezett, mindenkinek volt egy Gézája. Géza maga is többféleképpen jelent meg, mikor hogy hozta kedve. Ha éppen úgy, akkor magyarként, máskor kínaiként, vagy delfinként, vagy hattyúként, aki indiánként tért vissza Amerikából, jött, mert segítenie kellett Segesvárnál Bem apónak, és így tovább a véges-végtelenségig.
Most az a kérdés foglalkoztat, hogy mi, akik utána itt maradtunk, mennyire vagyunk felkészültek, hogy hozzányúljunk ehhez az örökséghez? Ha leosztva is, ha töredékeire bontva is képesek vagyunk-e folytatni a munkát? Van-e bennünk elég hit, tudás, elszántság és különösen képesség a tiszta gondolkodásra, az önzetlenségre, amellyel személyes és közösségi problémáinkban dönteni tudunk és van-e megfelelő érzékenységünk a szépre, a jóra, ami hitelessé tesz bennünket mindeközben?
Az értelmező és az értelmezett ugyanazt a toldalékot kapja, két megoldás is van, tehát vagy a Kopolyai út második ütemének, a belterületi szakasznak a felújítási tervei, vagy a Kopolyai út második ütemének, a belterületi szakasz felújításának a tervei. De a mostani megoldás nem jó.
Valamikor a kiscserfei hegyen, ahol apám szőleje volt, a szomszéd parasztember hívott: „Gyere velem, gyerök, a másik högyre, van ám ott sok mukucs meg pöle!” Átszekereztünk hát Förhénc hegyre, ahol sajnos mukucsok nem mutatkoztak, viszont a korabeli dalból mókusnak ismertem azokat.