Amikor 2018 nyarán elvállaltam az Előretolt Helyőrség lapcsalád főszerkesztését, a következőket írtam a határon túli mellékletek elindulását beharangozó cikkemben: „Nem kisebb célt tűztünk ki magunk elé, mint hogy visszahódítsuk a kortárs magyar irodalom olvasóinak azt a körét, amely az elmúlt két-három évtizedben igencsak megfogyatkozott, amiért az írók egy része olyan belterjes nyelven kezdett el írni, amit sokszor még maga sem igen értett. Az olvasás szeretete összefűz mindnyájunkat, és joggal várhatjuk el költőinktől, íróinktól, hogy műveikben a magunk életének nagy kérdéseire, küzdelmeire, kudarcaira és örömeire is hiteles igazolást találjunk. […] Az alkotás szabadságra nevel, ugyanakkor felelősséget is rak az alkotóra. Mert az elkészült mű nem marad soha magántulajdon, sem magánügy. Annál jelentősebb, minél többen minél többfélét látnak, hallanak, olvasnak ki belőle, hogy kapaszkodókra leljenek általa életük zajlásában.”
Az alapítók ennek szellemében indították útjára Magyarországon 2017 novemberében az Előretolt Helyőrség irodalmi-kulturális mellékletet, ennek szellemében állítottuk össze a számait hétről hétre az elmúlt három évben, és ennek szellemében tesszük most le hűséges olvasóink asztalára az utolsó, 158. lapszámot. De a történet itt nem ér(het) véget. Hiszen nem búcsút veszünk egymástól, csupán más fórumra szervezzük át a találkozásainkat. Mint tudják, az idei költészet napján elindítottuk a lapcsalád portálját is, amelyen a világ bármely pontjáról elérhetővé tettük a magyarországi mellett az erdélyi, a vajdasági s ez év júliusától a felvidéki Helyőrség-számok tartalmait is. Míg a határon túli lapjaink nyomtatott változatban továbbra is megjelennek majd havi rendszerességgel, a magyarországi Előretolt Helyőrség teljes egészében felköltözik az online térbe, a helyorseg.ma portálra, amelynek főszerkesztését az eddigi felelős szerkesztő, Farkas Wellmann Endre végzi. Jómagam a határon túli lapokat fogom össze, ahogy eddig is.
Olvasóinktól további hűséget és figyelmet kérünk, amelyre igyekeztünk mindvégig rászolgálni, és bízunk abban, hogy a világháló nyújtotta adottságoknak és lehetőségeknek köszönhetően a közeljövőben még több olvasót tudunk meghódítani.
Számomra szívmelengető volt ez a két és fél év. S nem csupán kiváló szerkesztőtársaimnak tartozom köszönettel érte, és nem csupán szerzőinknek, akik jobbnál jobb művekkel tisztelték meg lapunkat – hanem önöknek, olvasóknak is, akik nélkül az irodalom csak hasbeszélés volna. Számos pozitív visszajelzés ért utol közvetlenül is, nem beszélve a szerkesztőségbe áramló olvasói levelekről, hát még olvasóink leközölt műveiről, amelyekből mind-mind erőt meríthettünk, hiszen éreztük, hogy értelme van a munkánknak, súlya annak, amit teszünk.
Erre a feladat- és felelősségvállalásra építkezünk ezentúl is, és nem csupán hivatásunk tisztelete végett. Olyan időket élünk, amikor ismét nagy szükség van a leírt szó erejére és hitelére. A karácsonyi készülődés elcsendesülésében talán sokan osztoznak velünk ebben. A világ radikális átalakulása olyan kihívások elé állítja a nemzeteket, amelyekre nem mindegy, hogyan felelünk. Hagyjuk-e megkérdőjeleződni alapértékeinket, avagy megerősítjük évezredes kultúránkat, amely páratlan gazdagságával igenis képes megtartani minket az elnyelni készülő örvényekkel szemben. Irodalmi alkotásaink azért is értékelődnek fel napjainkban, mert a világjárvány okozta elszigetelődésünkben hidakat képezhetnek lélektől lélekig, hogy üzeneteink célba érhessenek. Jó volna, ha a pandémia – annyi fájó és pótolhatatlan veszteség árán – véget vetne a locsogás és a hangzavar korszakának, és új értelmet nyernének szavaink, amelyek kiüresedtek és elsúlytalanodtak.
Tisztelt Olvasóink! Köszönjük eddigi figyelmüket, és igyekszünk megszolgálni a bizalmukat továbbra is. Áldott ünnepeket és egészségben, lelki békében gazdag új esztendőt kívánok mindnyájuknak!
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. december 19-i számában.)
Én úgy mondom, ahogy a Pap Sanyi meséte. Ő a katonaságná, mer bërukkótatták, nem szerette, hogy szerbű komandóztak. Oszt akkó ēdöntötte magába, hogy mëgszökik. Nem tudom, hun vót katona, de azt tudom, hogy hídon köllött átmënni. És mikó mënt, mikó ēdöntötte, hogy mëgszökik, rögtön ēdobta a sapkát mëg az opaszácsot[1] is. És mikó a hídon mënt át, rögtön ēfogták, és vitték bë a kaszárnyába, és ugyë ottand vojni szúd ra[2] adták. Katonai bíróságra. Mikó őtet hallgatták ki a bíróságon, kérdezték, mé akart ēszökni, mëg hova.
„Az 1973-as esztendő valóssággal a magyar költészet évének tekinthető”[1] – olvashatjuk az ötven évvel ezelőtt megjelent Magyar Hírlap hasábjain. 1973-ban, ahogyan idén is, három nagyszerű magyar költő születésnapjának kerek évfordulóit ünnepelhetjük. Ünnepeljük is, méltón emlékezve a kétszáz éve született Madách Imrére, aki az 1862-ben megjelent Az ember tragédiája című drámai költeményével ma is érvényes, az élet értelmével és az ember feladatával kapcsolatos kérdéseket feszeget.
Zemplén vármegye egykori székhelye, Sátoraljaújhely lett a magyar nyelv városa. Ezt jelentette be Szamosvölgyi Péter polgármester a magyar nyelv napjához kapcsolódó rendezvényen a magyar nyelv színpadán, a Nemzeti Színházban, 2023. november 11-én. És bemutatta a kiegészített településnévtáblát, amely hamarosan kikerül a város határára. Ne csodálkozzanak tehát, ha arra járnak – egyébként felújított, villamosított vasúti pályán és folyamatosan javuló (Miskolctól Szerencsig négysávúsított) úton.
Ma ünnepli fennállásának 25. évfordulóját a Petőfi Irodalmi Múzeum keretei közt működő Digitális Irodalmi Akadémia, közismertebb nevén: DIA. Az immár nagymúltú projekt egyik lényeges hozadéka, hogy teljesen ingyenesen nyújt hozzáférést a magyar irodalom jelentős műveihez, minőségi, ellenőrzött forrásnak számító szövegbázisát évről évről bővítve szolgálja világszerte a magyar olvasókat. Az évfordulós ünnepségen hangzott el Demeter Szilárd főigazgató köszöntőbeszéde.
Volt már szobor, bélyeg, busz, iskola, találkozó, szavalóverseny, egyesület, utca, előadás, 200. Mi az? Pontosabban: ki az? Természetesen Petőfi Sándor.
Lehet-e még Petőfiről újat mondani? Lehet-e még vele és a műveivel úgy foglalkozni, hogy valami olyat mutassunk, amit addig még senki, vagy csak kevesen? Persze, erről biztosan meg van mindenkinek a maga véleménye, de őszintén, a Petőfi-emlékév kilencedik hónapjában már majdnem azt hittem, hogy a fent feltett kérdésre az én válaszom a nem, dehogy, mindent hallottam már, köszönöm lett volna.
Kétszáz éve született, egy esztendőben Petőfi Sándorral. Azokban a mozgalmas márciusi forradalmi napokban ott volt az élbolyban, és később is kitartott a forradalom mellett. Előbb Egressy Gábor délvidéki kormánybiztos mellett volt írnok, majd a szegedi önkéntes nemzetőr-zászlóaljban számvevő hadnagy lett, a forradalom végnapjaiban Perczel Mór főhadnaggyá nevezte ki.
„Túl korai még ez a kötet, túl hirtelen és váratlanul kellett ennek a pályának lezárulnia” – meséli Balázs Imre József, a Szőcs Géza: Összegyűjtött versek című – most megjelent – kötet szerkesztője. A könyv a három éve elhunyt költőre, Szőcs Gézára emlékezik, aki idén töltötte volna be hetvenedik életévét.
A Petőfi Irodalmi Múzeumban ünnepelték a három évvel ezelőtt elhunyt Szőcs Géza költő 70. születésnapját, ahol a Szőcs Géza 70 című emlékalbum bemutatója apropóján látható volt az Írókorzó című portréfilmsorozat Szőcs Gézáról szóló epizódja, és megnyitották a Szőcs Géza arcai című kamarakiállítást és bemutatták a Fekete Sas Kiadó gondozásában megjelent A kolozsvári sétatér című hangoskönyvet, valamint a Helikon kiadó által megjelentetett Összegyűjtött versek című könyvet is.
Hogy ki volt Szőcs Géza, azt tudjuk. Tudjuk? Nem tudjuk. Sok Szőcs Géza létezett, mindenkinek volt egy Gézája. Géza maga is többféleképpen jelent meg, mikor hogy hozta kedve. Ha éppen úgy, akkor magyarként, máskor kínaiként, vagy delfinként, vagy hattyúként, aki indiánként tért vissza Amerikából, jött, mert segítenie kellett Segesvárnál Bem apónak, és így tovább a véges-végtelenségig.
Most az a kérdés foglalkoztat, hogy mi, akik utána itt maradtunk, mennyire vagyunk felkészültek, hogy hozzányúljunk ehhez az örökséghez? Ha leosztva is, ha töredékeire bontva is képesek vagyunk-e folytatni a munkát? Van-e bennünk elég hit, tudás, elszántság és különösen képesség a tiszta gondolkodásra, az önzetlenségre, amellyel személyes és közösségi problémáinkban dönteni tudunk és van-e megfelelő érzékenységünk a szépre, a jóra, ami hitelessé tesz bennünket mindeközben?