Gyanúsan sokat figyelem magam az utóbbi időben: vagy beteges nárcizmus ez, vagy megöregedtem és óvatosabb vagyok. De az is lehet, hogy van rá okom. Okom van rá.
Ez az ok most éppen a printlapunk megszűnése/átalakulása/világhálóra költözése.
Csöppet sem jó érzés. Tudom, persze, ez a múlt, az online a jövő, de mégis, mégis, miért temetni mindjárt mindent, ami a múlt?
A nyomtatott sajtótermék, a nyomtatott könyv illata és tapintása semmihez sem fogható. Egy nyomtatott sajtótermékben közölni egészen más – már csak gyűjthetőségi szempontból is –, mint online közölni. (Írtak már publikációs listát? Ugye mennyit kell vacakolni egy online cikk lehivatkozásával? És ugye milyen kristálytiszta ügymenet egy nyomtatásban megjelent cikk le-„papírozása”?) A nyomtatott sajtótermék volumenét tekintve is… van. Létezik. Megfogható. Nem enyészik el az árammal együtt. Kutatható. Lehet róla írni. (Vessük csak össze a régi, kézzel írt leveleket – mondjuk Kosztolányi, Móricz vagy Csáth Géza leveleit – a mi elektronikus levelezési rendszerünk kutathatóságával… kiadhatóságával… eltüntethetőségével.) Szóval: van, létezik, megfogható. (Vessük csak össze azt, amikor fiatalkorunkban szerelmes verseket másoltunk le kézzel – akár úgy is, hogy a neveket kicsikét aktuálizáltuk – azzal, hogy most mondjuk befényképezzük őket… ha egyáltalán.)
Szóval azt figyelem magamon újabban, hogy mennyire kavar fel (a sztenderd, elvárható felkavarodáson kívül/fölül) ez a megszűnés. Azt eszeltem ki, hogy ezt a cikket legalább egy hónappal a megjelenése előtt kezdem írni, az aranymetszési pontnál megállok, és egy nappal a leadás előtt visszatérek a témához: megvizsgálom magam, és amennyiben változott valami, azt szépen leírom, a kellő szövegmennyiségben… és azzal búcsút veszek. Most, november közepén iszonyatosan nyomaszt sok minden: néhány napja annak, hogy egyebek mellett az utcán is maszkot kell viselni, mindent bezártak, az idő rémes (az első hideg napok ezek), bizakodásra nem ad okot semmi, én meg szomorúan puttyogok… és azon a kalapon, amely a fentiekből áll össze, „csak” bokréta az, hogy még a print is megszűnt.
Vigasztalhatatlannak érzem magam.
És íme, lepergett az idő vasfogának homokszeme, itt vagyunk a leadás előtti napon. Önvizsgálat: on. Nem lett jobb semmi, viszont – ha lehet ilyet mondani – belenyugodtam a változtathatatlanba, áttekintettem az elmúlt éveket, és elégedett vagyok. A lelkiismeretem tiszta, a rovataimban közölt szövegek mindegyikéért tűzbe tenném a kezem a mai napig, és ha különösen érzelmes hangulatba kerülök, immár Ady Endrének a Móricz Zsigmondhoz írt sorait aktualizálom: „S ha a Lehetetlent nem tudtuk lebírni, / Volt egy szent szándékunk: gyönyörűket írni.” (Jókat szerkeszteni.)
Misszió volt ez: sok szerzőt segítettünk eljutni az olvasókhoz, és sok olvasónak juttattunk irodalmat – olyanoknak is, akikhez máshogyan nem feltétlenül jutott volna el, és – „Oh! irgalom atyja, ne hagyj el” – az online-nunk sem fog vagy nem olyan mennyiségben és rendszerességgel, mint a print-időkben.
Szóval ennek most mind vége. Búcsúzzunk tőle méltósággal, és bizakodva nézzük, ami jön, amivé alakulunk, ami lesz. (Kövessenek minket az online felületünkön!)
Szép komolysággal álljunk meg egy percre.
És hogy mint érzem magam, összehasonlítva az egy hónappal ezelőtti állapotommal?
Hölgyeim és uraim: meg vagyok rendülve.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. december 19-i számában.)
Ezért váltunk léptéket. Heti nyolc oldal már nem elég ahhoz, hogy saját kultúránkat megmutassuk, gazdagítsuk.
Új formátumot kerestünk, egy új hordozót készítünk elő. Terveink szerint havonta százvalahány oldalnyi kortárs magyar kultúrát mutatunk meg, és ez csak a töredéke lesz annak, amit mutatni lenne érdemes.
Köszönjük, köszönöm, hogy eddig kitartottak mellettünk.
Olyan időket élünk, amikor ismét nagy szükség van a leírt szó erejére és hitelére. A karácsonyi készülődés elcsendesülésében talán sokan osztoznak velünk ebben. A világ radikális átalakulása olyan kihívások elé állítja a nemzeteket, amelyekre nem mindegy, hogyan felelünk. Hagyjuk-e megkérdőjeleződni alapértékeinket, avagy megerősítjük évezredes kultúránkat, amely páratlan gazdagságával igenis képes megtartani minket az elnyelni készülő örvényekkel szemben. Irodalmi alkotásaink azért is értékelődnek fel napjainkban, mert a világjárvány okozta elszigetelődésünkben hidakat képezhetnek lélektől lélekig, hogy üzeneteink
A karantén idején íródó szövegek gyakran reflektálnak a tértapasztalat iránti igényünkre. Jelképes, hogy a kolozsvári Helikon folyóiratnak Kijárási tilalom címmel indult külön rovata (ami a tér felügyeleti-hatalmi, társadalmi, szociokulturális stb. vonatkozásait hozza játékba), vagy hogy a karantén időszakában íródó Dekameron 2020 című (dr. Farkis Tímea által szerkesztett) kötet első fejezetei is Találkozás, Várakozás, Utazás témákkal indítanak.
„A nyolcvanas évek második felében Marosvásárhelyen és Maros megyében a kialakult gazdasági és politikai helyzet miatt általános rossz hangulat uralkodott. A megye és a város magyar lakossága, a magyarságnak a politikai, gazdasági életből történő fokozatos kiszorulása miatt kétszeresen is elnyomva érezhette magát. A város magyar közösségében általános csüggedés, kiábrándultság, esetenként veszélyérzet volt érzékelhető, és jelentősen fokozódott a (legális vagy illegális) kivándorlási szándék.” – írja Novák Csaba Zoltán a Rendszerváltás Romániában című tanulmányában.
Engem újabban Szent József szerepe foglalkoztat. Ott áll minden betlehemi jelenetben, nem az övé a főszerep, de azért ott van. Az evangéliumi hagyományból tudjuk, hogy neki is szüksége volt angyali közvetítésre, hogy dűlőre jusson a szereppel, amelybe mint ember, mint férfi, mint apa keveredett. Minden áldatlannak nevezhető körülmény ellenére, amelybe a kedvesével Betlehemben kerültek, derekasan helytállt.
Közel harminc év távlatából visszatekintve az akkori kézdivásárhelyi, illetve romániai eseményekre meggyőződéssel állíthatjuk, hogy Romániában nem került sor igazi rendszerváltásra, hanem forradalomnak álcázott államcsíny történt és a második vonalbeli nomenklaturisták kerültek hatalomra. Ártatlan emberek haltak meg azért, hogy az akkori események forradalomnak tűnjenek és a titkosszolgálatok átvehessék a hatalmat. Csak hát mi erről Kézdivásárhelyen még nem tudhattunk…
1820-tól a Bánk bán szerzője Kecskemét uradalmi és városi tiszti alügyészi állásába lépett, így a város levéltárában ma is számos dokumentum őrzi a kézírását. Ezek között olvasható a boszorkánysággal vádolt Kis-Péter Ilona kihallgatási jegyzőkönyve 1824 februárjából. Érdemes ízlelgetni a szavait: „K: Te ördög űző Fábján, mitsoda Kuruzsolást követtél el Hajnal Imrén Hertzeg Sámuel Úr Kapássán? V: Nekem az eránt panaszkodott, hogy Kísértet jár a házához, azért akartam rajta tudományom szerént segíteni.”
Az utászok karácsonyfadíszeket készítettek, amelyek az olajmécsesekkel együtt az erdő szélén kiválasztott 5 méteres fára kerültek. A területet petróleumos fáklyákkal világították be, asztalokat és székeket hordtak oda. December 24-én a százados a következőket jegyezte fel: „Megvirradt a karácsony estéjének napja. Gondolatom hazaszállt, s azt hiszem, mindannyiunknak. Ilyenkor, hogy sütöttek, főztek a konyhán, fejtették a borokat a pincékben, hogy a szeretet e nagy ünnepét testi felünk is megünnepelje.”
A Keleti Újság 1938. április 28-án érdekes írást közöl Blénessy Alajos (máshol Gy. Blénessy, illetve Gyergyószentmiklósi Blénessy Alajos) tollából Ősi székely rovásírás a gheorgheni* örmény templom cintermének szemöldökfáján címmel. Utánajártunk, mi a helyzet ezen sehol sem jegyzett epigráfiai emlékkel.
Az 1989-es év Romániájában mindenki Gorbacsov látogatásától várta a változásokat, de legnagyobb meglepetésünkre úgy tűnt, hogy nem hozott semmi látványos eredményt. (Ha nem tekintjük annak, hogy Ceaușescu megbotlott, s Gorbacsov fogta fel, hogy le ne zuhanjon a pulpitusról vezető lépcsőn.) Számunkra, magyarok számára viszont volt egy mellékszál is, ami a későbbiek folyamán az események központi eleme lett: a Tőkés László körüli történések.