Régi versek – új és új olvasatban?
Az 1980-as évek első felében, illetve közepe felé araszolva, s még Husákiában, benne az 1968 utáni, központilag vezérelt parancsuralmi, posztsztálinista regresszióban, hagyományfeltárás, hagyományidézés gyanánt készítettem a Madách Könyvkiadó valamelyik évi kalendáriumába egy – általam fiktív számnak nevezett – összeállítást az 1789– 1793 között megjelent, Kazinczy Ferenc, Baróti Szabó Dávid és Batsányi János szerkesztette kassai Magyar Museumból. Kisantológiám azonban végül mégsem jelent meg, mivel a Kiadó – annak marxi-lenini-husáki irányvonala fölött őrködni hivatott igazgatója és külső lektorai (hangsúlyozom, nem a szerkesztői, hanem a politikai őrtálló szerepére melléjük rendelt külső előolvasói!) ukázára – aggályosnak, a fennálló szocialista társadalomra nézve veszélyesnek találta annak egynémelyik, 18. századi írását, és azok kihagyásához kötötte összeállításom megjelenését.
Jelesül, az egyik ilyen opus a kor ismert költőjének, Baróti Szabó Dávidnak az Egy ledőlt diófához című allegóriája volt, mely feljelentőim szerint a regnáló szocialista társadalmi berendezkedés belső megroppanására, belső rothadására utalt az „ott benn, / Önmagadban volt megölő mirígyed / S titkos elejtőd”, s a „szemeimbe tűnnek / Gyilkosid. Nem vólt kül erőszak; / Ím egész bélig gyökered kirágták / A gonosz férgek, s az elett odóba / Hangyabolyt híttak!...” figyelmeztetésével, hiszen szerintük lehetetlen, hogy a vers neves pap-tanár szerzője már 1791-ben (!) ne gondolt volna az 1968-as gondolatot, illetve reformfolyamatot eltipró, akkori – mára már rég a múltba tűnt – hazámat, a szocialista Csehszlovákiát elözönlő tesvéri (főleg persze szovjet) hadakra! Mire persze én a többek szerint Arany Jánostól vett „Gondolta a fene!” hatásosnak vélt reflexével válaszoltam, csodálva támadóim éleslátását, mivelhogy erre aztán még én sem gondoltam volna... Mindenesetre jó példának láttam az esetet arra nézvést, hogy nemcsak az ember, illetve ez esetben nemcsak a költő értelmezheti adott korát, hanem a múló korok, akár évszázadok távolából is (át)értelmezhetnek egy-egy költőt, illetve annak valamely művét, sorát... De a történetnek itt még messze nem volt vége, ugyanis feljelentőim – „fel, jelentőim!”, szoktam volt anno mondogatni nekik szánt biztatásul – Batsányi János A franciaországi változásokra című ismert versének a válogatásomba való beemelését is nehezményezték, lévén, hogy az a „rothadó”, „imperialista” Nyugatot teszi meg a „...hogy sorsotok előre nézzétek, / Vigyázó szemetek Párizsra vessétek!” biztatásával szocialista hazánk és társadalmunk eszményképévé.
Nos, azóta négy évtized telt el, s harmincvalahány éve már térségünkben is egy új időszámítás szerint mérve és értékelve életünk és napjaink, arra gondolok, hogy az utóbbi napok franciaországi eseményei (változásai?, randalírozásai?) láttán, ha történetesen újból ezt a verset venném ajkamra, vagy valamelyik munkámban pennámra, nem kiálthatnának-e ki akár virágzónak, akár nehezen kiküzdöttnek gondolt demokráciánk ellenlábasának, és nem vádolhatnának-e meg napjaink bizonyos időszerű szlogenjeivel ilyenellenességgel, olyanellenességgel. Méghogy a költők ne lennének látnokok?! S ha történetesen nem is voltak azok, vajon nem teszik-e, nem tehetik-e őket azzá a változó korok?
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. szeptemberi számában)
