Kalotaszeg környékén araszol a nyári kánikulában a szerelvény. Minden vonatút egy vers, az ütemhatárokat kitöltik az emlékezés és a jelen versképei, a párhuzamos síneken robogva strófákká híznak.
Napok óta nem tudom kiverni a fejemből az alábbi Faludy-versképet:
mezítlen balettáncosok
szaladgálnak az ínyemen
üvegcipőben;
Faludy Györgynél aligha tudott magyar költő szebben írni szerelemről és érzékiségről.
A kétezres évek elején járok gondolatban, a zsúfolásig tele Bulgakov kávézóban ülök az első asztalnál, kikerekedett szemmel hallgatom a Költőt. Először találkozom vele személyesen.
Most is fel tudom idézni magam előtt a huncut csillogást szemében, amely csak egészen fiatalokra jellemző. Az idő megtöri ezt a fényt, az élettel kötött kompromisszumok elaltatják bennünk a gyermeket, és ha meghal a gyermek, elpusztul a költő is. Akkor öregszünk meg, amikor már nem hiszünk a szerelemben és a játékban, és amikor ügyefogyott, buta elfoglaltságnak tartjuk a versolvasást. Keserű, aszott gyümölccsé válunk, hátbántalmakról, reumáról cserélünk eszmét a falusi kispadon, irigykedve szidjuk a romlott erkölcsű ifjúságot. Faludy mindig a fiatalabbak társaságát kereste, és nem akart cseverészni a reumáról, bizonyára hihetett abban, a költő sose öregszik meg.
A művein keresztül ismertem meg behatóbban az antik irodalmat, Villont és Heinét. Csodáltam, már-már bálványoztam műveltségét, nyitott szellemét, költői nyelvének erejét.
Versei rádöbbentettek arra is, szerelem és költészet egy tőről fakadó kegyelmi állapotok. Amikor jó verset olvasunk, akár szerelmesünk karjában, eksztatikus és kivételes pillanatot élünk át.
Az önzés önzetlenséggé válik költészetben és szerelemben egyaránt. A költő az olvasóval, a szerelmes ember a szerelmével önzetlen. E nélkül nem érdemes sem élni, sem irodalmat művelni. A megalkuvó irodalom érdekeket szolgál, a valódi az olvasót.
A vonat robog Bánffyhunyad felé. Pillanatig mintha lebegő hajkoronája rajzolódna ki a türkiz ég felhőkárpitjából. Velem szemben vastag Margot ül, incselkedik a kalauzzal.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2018. augusztusi számában)
Az 1807. évi IV. törvénycikk kimondta, hogy Fiume közvetlenül Magyarországhoz tartozik. Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc bukását követően horvát igazgatás alá került. A horvát–magyar kiegyezés után, 1870-től a város kormányzata királyi jóváhagyással provizóriumként működött. Az Andrássy-kormány ettől kezdődően komoly fejlesztéseket foganatosított: 1871-ben megkezdődött a korszerű kikötő kialakítása, 1873-ban a vasút is elérte Fiumét. 1910-ben a város 49.726 lakosának 51 százaléka olasz, 25 százaléka horvát, 13 százaléka pedig magyar nemzetiségűnek vallotta magát.
A Sétatér – szellemvasút a Szamos partján című kézirat készen áll a kiadásra, tartalma hibrid szövegegységekből áll. A könyv tematikája valóban a hattyúk és a kolozsvári Sétatér megörökítése, ám mindez egy tág dimenzióban végigvitt kultúrtörténeti utazás, amelynek során Kolozsvár teljes történelme mellett a magyar és világirodalmi hattyúábrázolásokon át a költő személyes identitáskérdései is fellelhetők.
Szőcs Géza 1983-ban írta Esti ima című versét, a legsötétebb Ceaușescu-korszakban, amikor – 1982-es lefogása után – nemcsak szabadságáért, de életéért is aggódnia kellett. A visszatérő kihallgatások gyakran kínzásokká fajultak, valóságos háziőrizetben élt szülei lakásában; telefonját lehallgatták, minden lépését megfigyelték, s a házkutatások során elkoboztak mindent, amit személyesen fontosnak tarthatott – leveleket, verseket, jegyzeteket. Folyamatosan érzékeltetni akarták vele kiszolgáltatottságát – azt, hogy a hatalom bármit megtehet vele.
Tizennégy éves koromban jártam először Magyarországon, és szinte hihetetlen élmény volt, hogy első utam rögtön Budapestre vezetett. Tudtam, hogy létezik egy ilyen ország, ami nekünk anyaországunk, és amelynek eszményképe szinte jogalapját és bizonyítékát adta identitásomnak, ami néha ellentmondásokkal volt terhes, hiszen nagyon korán megtanították nekem, hogy magyar nemzetiségű ukrán állampolgár vagyok.
Danyi költői indulását a nyelvi fegyelmezettség, a közlés határokat feszegető lecsupaszítása, a fogalmazás már-már kíméletlenségbe hajló pontossága és többnyire a megszólalónak a vers belső működő világától való hideg eltávolodása jellemzi; olyan objektivitás, amely izzik az immanens feszültség(ek)től, ám ezek a „zárt csodák” – ahogyan a kortárs kritikák által sokat tárgyalt mű mondja – a „kéreg alatt” maradnak.
László Gyula ezt írja barátjáról, Németh Kálmánról: „szobrait nem lehet elfogulatlanul, rideg mérlegeléssel nézni, nem lehet csak a »szép« jegyében szemlélni, mert ezek a szobrok panaszolnak, vádolnak, hitet sugároznak, emlékeznek, pedig »csak« öregasszonyokat, vásárosokat, sebesült katonákat, szeretett fejeket idéznek, és gyakran érezzük a Megfeszített jelenlétét. Németh Kálmán a középkori faszobrászok kései utóda: a Krisztus-faragóké, Boldogasszony-idézőké, a szegény embert szeretettel átölelőké.” E megejtően lírai sorok miatt érdemes felidéznünk Németh Kálmán emlékét.
A dualizmus alatt (1867–1918) Szabadka egyetlen katolikus jellegű tanintézete a Miasszonyunkról nevezett iskolanénék zárdaiskolája volt. Az intézet alapítása a Szabadkai Első Nőegylet érdeme. Az egylet a városi árvák gondozását az iskolanővérekre szerette volna bízni, és ebből a célból 1869-ben zárda alapítását határozta el. Az építkezésre szánt adományokat a Római kath. nőiskola-alapítványa néven létesített számlára gyűjtötték össze.