Kalotaszeg környékén araszol a nyári kánikulában a szerelvény. Minden vonatút egy vers, az ütemhatárokat kitöltik az emlékezés és a jelen versképei, a párhuzamos síneken robogva strófákká híznak.
Napok óta nem tudom kiverni a fejemből az alábbi Faludy-versképet:
mezítlen balettáncosok
szaladgálnak az ínyemen
üvegcipőben;
Faludy Györgynél aligha tudott magyar költő szebben írni szerelemről és érzékiségről.
A kétezres évek elején járok gondolatban, a zsúfolásig tele Bulgakov kávézóban ülök az első asztalnál, kikerekedett szemmel hallgatom a Költőt. Először találkozom vele személyesen.
Most is fel tudom idézni magam előtt a huncut csillogást szemében, amely csak egészen fiatalokra jellemző. Az idő megtöri ezt a fényt, az élettel kötött kompromisszumok elaltatják bennünk a gyermeket, és ha meghal a gyermek, elpusztul a költő is. Akkor öregszünk meg, amikor már nem hiszünk a szerelemben és a játékban, és amikor ügyefogyott, buta elfoglaltságnak tartjuk a versolvasást. Keserű, aszott gyümölccsé válunk, hátbántalmakról, reumáról cserélünk eszmét a falusi kispadon, irigykedve szidjuk a romlott erkölcsű ifjúságot. Faludy mindig a fiatalabbak társaságát kereste, és nem akart cseverészni a reumáról, bizonyára hihetett abban, a költő sose öregszik meg.
A művein keresztül ismertem meg behatóbban az antik irodalmat, Villont és Heinét. Csodáltam, már-már bálványoztam műveltségét, nyitott szellemét, költői nyelvének erejét.
Versei rádöbbentettek arra is, szerelem és költészet egy tőről fakadó kegyelmi állapotok. Amikor jó verset olvasunk, akár szerelmesünk karjában, eksztatikus és kivételes pillanatot élünk át.
Az önzés önzetlenséggé válik költészetben és szerelemben egyaránt. A költő az olvasóval, a szerelmes ember a szerelmével önzetlen. E nélkül nem érdemes sem élni, sem irodalmat művelni. A megalkuvó irodalom érdekeket szolgál, a valódi az olvasót.
A vonat robog Bánffyhunyad felé. Pillanatig mintha lebegő hajkoronája rajzolódna ki a türkiz ég felhőkárpitjából. Velem szemben vastag Margot ül, incselkedik a kalauzzal.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2018. augusztusi számában)
Én úgy mondom, ahogy a Pap Sanyi meséte. Ő a katonaságná, mer bërukkótatták, nem szerette, hogy szerbű komandóztak. Oszt akkó ēdöntötte magába, hogy mëgszökik. Nem tudom, hun vót katona, de azt tudom, hogy hídon köllött átmënni. És mikó mënt, mikó ēdöntötte, hogy mëgszökik, rögtön ēdobta a sapkát mëg az opaszácsot[1] is. És mikó a hídon mënt át, rögtön ēfogták, és vitték bë a kaszárnyába, és ugyë ottand vojni szúd ra[2] adták. Katonai bíróságra. Mikó őtet hallgatták ki a bíróságon, kérdezték, mé akart ēszökni, mëg hova.
„Az 1973-as esztendő valóssággal a magyar költészet évének tekinthető”[1] – olvashatjuk az ötven évvel ezelőtt megjelent Magyar Hírlap hasábjain. 1973-ban, ahogyan idén is, három nagyszerű magyar költő születésnapjának kerek évfordulóit ünnepelhetjük. Ünnepeljük is, méltón emlékezve a kétszáz éve született Madách Imrére, aki az 1862-ben megjelent Az ember tragédiája című drámai költeményével ma is érvényes, az élet értelmével és az ember feladatával kapcsolatos kérdéseket feszeget.
Zemplén vármegye egykori székhelye, Sátoraljaújhely lett a magyar nyelv városa. Ezt jelentette be Szamosvölgyi Péter polgármester a magyar nyelv napjához kapcsolódó rendezvényen a magyar nyelv színpadán, a Nemzeti Színházban, 2023. november 11-én. És bemutatta a kiegészített településnévtáblát, amely hamarosan kikerül a város határára. Ne csodálkozzanak tehát, ha arra járnak – egyébként felújított, villamosított vasúti pályán és folyamatosan javuló (Miskolctól Szerencsig négysávúsított) úton.
Ma ünnepli fennállásának 25. évfordulóját a Petőfi Irodalmi Múzeum keretei közt működő Digitális Irodalmi Akadémia, közismertebb nevén: DIA. Az immár nagymúltú projekt egyik lényeges hozadéka, hogy teljesen ingyenesen nyújt hozzáférést a magyar irodalom jelentős műveihez, minőségi, ellenőrzött forrásnak számító szövegbázisát évről évről bővítve szolgálja világszerte a magyar olvasókat. Az évfordulós ünnepségen hangzott el Demeter Szilárd főigazgató köszöntőbeszéde.
Volt már szobor, bélyeg, busz, iskola, találkozó, szavalóverseny, egyesület, utca, előadás, 200. Mi az? Pontosabban: ki az? Természetesen Petőfi Sándor.
Lehet-e még Petőfiről újat mondani? Lehet-e még vele és a műveivel úgy foglalkozni, hogy valami olyat mutassunk, amit addig még senki, vagy csak kevesen? Persze, erről biztosan meg van mindenkinek a maga véleménye, de őszintén, a Petőfi-emlékév kilencedik hónapjában már majdnem azt hittem, hogy a fent feltett kérdésre az én válaszom a nem, dehogy, mindent hallottam már, köszönöm lett volna.
Kétszáz éve született, egy esztendőben Petőfi Sándorral. Azokban a mozgalmas márciusi forradalmi napokban ott volt az élbolyban, és később is kitartott a forradalom mellett. Előbb Egressy Gábor délvidéki kormánybiztos mellett volt írnok, majd a szegedi önkéntes nemzetőr-zászlóaljban számvevő hadnagy lett, a forradalom végnapjaiban Perczel Mór főhadnaggyá nevezte ki.
„Túl korai még ez a kötet, túl hirtelen és váratlanul kellett ennek a pályának lezárulnia” – meséli Balázs Imre József, a Szőcs Géza: Összegyűjtött versek című – most megjelent – kötet szerkesztője. A könyv a három éve elhunyt költőre, Szőcs Gézára emlékezik, aki idén töltötte volna be hetvenedik életévét.
A Petőfi Irodalmi Múzeumban ünnepelték a három évvel ezelőtt elhunyt Szőcs Géza költő 70. születésnapját, ahol a Szőcs Géza 70 című emlékalbum bemutatója apropóján látható volt az Írókorzó című portréfilmsorozat Szőcs Gézáról szóló epizódja, és megnyitották a Szőcs Géza arcai című kamarakiállítást és bemutatták a Fekete Sas Kiadó gondozásában megjelent A kolozsvári sétatér című hangoskönyvet, valamint a Helikon kiadó által megjelentetett Összegyűjtött versek című könyvet is.
Hogy ki volt Szőcs Géza, azt tudjuk. Tudjuk? Nem tudjuk. Sok Szőcs Géza létezett, mindenkinek volt egy Gézája. Géza maga is többféleképpen jelent meg, mikor hogy hozta kedve. Ha éppen úgy, akkor magyarként, máskor kínaiként, vagy delfinként, vagy hattyúként, aki indiánként tért vissza Amerikából, jött, mert segítenie kellett Segesvárnál Bem apónak, és így tovább a véges-végtelenségig.
Most az a kérdés foglalkoztat, hogy mi, akik utána itt maradtunk, mennyire vagyunk felkészültek, hogy hozzányúljunk ehhez az örökséghez? Ha leosztva is, ha töredékeire bontva is képesek vagyunk-e folytatni a munkát? Van-e bennünk elég hit, tudás, elszántság és különösen képesség a tiszta gondolkodásra, az önzetlenségre, amellyel személyes és közösségi problémáinkban dönteni tudunk és van-e megfelelő érzékenységünk a szépre, a jóra, ami hitelessé tesz bennünket mindeközben?