Gida Gerzson, mint azt Óbudán híresztelték volt, nem szerette túlságosan az asszonyi népet. Ha Orsolya, a Lefőtt zacc kávéház kasszírnője teendői végzése közben az asztalok körül munkálkodott, és hátsó fertályát ez okból a kávéházi aranygombú szerkesztők, bolygó poéták és ágrólszakadt hírlapírók felé fordította, Gida Gerzson mindig elsőként húzta fejére az Igazajkú Hírmondó lepedőnyi hasábjait. S ha Orsolya éppen a kasszalap fölé görnyedt a fizető vendégek fogyatkozása iránti bánatában, mégpediglen annyira, hogy kerekded mellei vékony burkukat megelégelve csakhogynem előbuggyantak rejtekükből, Gerzson heves, már-már fuldokló krákogással adta a kasszírnő tudtára irodalomhoz szokott szemek ellen vétett merényletét.
Mikor a vacsoraidő eltelt, és a főszerkesztők meg a nyomdászok a hering, véres hurka vagy debreceni kolbász elfogyasztása után Kersántzhoz vagy az Orfeum-kávéházba távoztak, hogy tovább hizlalják az este vigalmait, Gerzson még javában az asztalnál gubbasztott, és szúrós szemeket vetegetett a pultot törölgető Orsolyára. Kicsiny ember volt Gida Gerzson, hordónyi hassal és hosszú, vézna tagokkal. Feje búbját gyéren fedte a ritkás fekete haj, az unatkozó kávéházi vendégek egyenként leszámolták, s ha teendőik engedték, még számon is tartották minden egyes szálát. Otromba egy betűszedő volt Gida Gerzson, gyakorta rámorrant a jó kedélyű hírlapírókra, különösen, ha túl hangosan merészeltek számolni, s olykor még a főszerkesztőket sem kímélte. Az orrán ellenséges pápaszem villogott, mélyen meghúzódva a bokros szemöldökök alatt.
Rátelepedett az éjszaka a Lefőtt zacc kávéházra, s szemközt kigyúltak az Órához címzett kocsma lámpásai, ahol az idő mindig öt perccel előrébb járt. Egy kocsi zörgött a macskaköveken, és a kávéházban már csak két kipirosodott, hagymázas képzeteit önkívületben soroló poéta görnyedt az asztalok fölött. Gida Gerzson a Hírmondó sarkát gyűrögette gyötrelmében, és villogó szemével üldözőbe vette a kontárokat. Orsolya elkezdte leszedni az asztalokat, bágyadt tekintete minduntalan a sarokba révedt, szőke hajfonata kiszabadult a fejkendő alól. Gerzson alig hallhatóan felmordult. A poéták szétrebbentek a kasszírnő álmos közeledésére.
Ahogy kettesben maradtak, Gerzson az asztalra csapott.
– Orsolya! – morrantotta keserűen.
A kasszírnő megemelte szép aranyhajú fejét, aztán sorban eloltogatta a lámpásokat. Megadóan foglalta el a helyét Gida Gerzson ölében.
A délután nagy részében az óvó nénik kiültek egy üvegablakos szobába, ahonnan ránk láttak, de nem törődtek velünk. Csak cigarettáztak, és néha bekopogtak, ha nagyon zajongtunk. Olyannak láttam őket, akiket semmi más nem érdekelt, mint a cigaretta. Mintha füstkarikákba burkolózott volna a világ, és a füstfelhők mögül acsarkodott volna a két óvónő.
Kitti aztán másik általános iskolába ment, néha láttam a lakótelepen. Más barátnői lettek, ahogyan nekem is. Hat évvel később egy nap csengettek. Kitti apukája állt az ajtóban.
A gyerek kiszáll az iskolánál. Ma különösen szép napod lesz, kiáltok utána, még intek egyet, a visszapillantó tükörben nézem, ahogy bemegy az iskola kapuján. Lassan gurulok előre a sávomban. Egy lámpa, előttem senki, repülőrajt, kétszázhúsz lóerő, ezer méter egyenes, jobbos ötszáz méter, még egy jobbos ezer méter, és már ott is vagyok Ágicánál. Százszor megtettem már ezt az utat, négy perc a legjobb időm.
Ez kezdetben inkább hátrány, mint előny volt. Hiába tudtam mindent a XIX. századi Párizsról, két évszázaddal később – ráadásul ezúttal nőként – nem sok hasznát vettem. Szeretett városom jelentősen megváltozott, és a franciák sem voltak már igazán franciák. A történelem hosszabb lett, tele felfedezésekkel, katasztrófákkal, és újabb, értelmetlen háborúkkal. Megrázó volt olyan történetek befejezéséről hallani, amik az én koromban épphogy kialakulóban voltak.
Jolánt, a Kakasos-ház asszonyát faggatja Krúdy, aki a legokosabb nő az éjjeli világban, s akihez a fiatal Jókai járt a zsidó konyha csínját-bínját tanulmányozni. Szegény Móric nagyon szomorú ember volt. Tudja, olyan volt, mintha azt jósolták volna, hogy elviszi az első tavaszi szél… Meg is rendeltem az összegyűjtött műveit egy rablóbajszú könyvügynöknél.
2. JÓZSEF: Négy éve keresem az igazit, és rájöttem, hogy a párkapcsolatok sokkal jobban működnének nők és a férfiak nélkül. Legutóbb egy kafkai tekintetű, egyenes magatartású, negyvenes, rövid hölggyel próbálkoztam egy metróaluljáróban, és még akkor sem ábrándultam ki belőle, amikor meg akart késelni. Apró méltatlankodásomat látva megjegyezte, hogy azt hitte, a pasik szeretik az ilyesmit. Végül ő hagyott el. Utána nem sokkal jártam egy félvér lánnyal, nem volt köztünk semmi, csak jártunk, ám amikor Valentin-napra szerelmeslevelet írtam neki, ő elsápadt és harminc deka gépsonkává változott. Nem tudtam eldönteni, hogy szakítsak vele vagy egyem meg.
Hát hetek óta mást sem csinálok, mint kereslek. Olyat keresek, mint te vagy. Azt mondják, pár éved van csak itt, ahogy nekem is, és aztán feljebb, északra húzódsz a hőhullámok elől. Holott dehogy húzódsz te sehova, nincs neked lábad. Velem fogsz pusztulni, itt, velem. Pedig én dobnálak fölfelé, emelnélek magam fölé utolsó erőmmel, mint anya az újszülött delfinjét. De nem lehet, látod.
Bizonyos szavakat előbb ismertem meg, mint hogy azokat a jelentésükhöz tudtam volna csatlakoztatni. Két ilyen szó – és inkább a párhuzamosság, mint a kedélyborzolás kedvéért – a cigány és a zsidó. Előbbivel kora gyermekkoromban ismerkedtem meg, apám Abonyban a Mérgesen született, ez a község szélén meghúzódó cigánytelepet jelentette.
Egy balatoni üdülőben töltöttünk néhány hetet, és folyton esett. Ez volt az a nyaralás, amikor egyszer sem fürödtem a tóban, és nem türkizzöldnek, hanem szürkének láttam. Fürdőruha helyett kék mackókban és esőkabátokban rohangáltunk, halakat fogtunk a nád közötti stégen, és azt hiszem, hogy még a szokottnál is többet unatkoztunk.
Régi fényképalbumot nézegetek. A karácsony előtti nagytakarítás kávészünetében került a kezembe, gondoltam, belenézek, aztán folytatom a munkát. Nem így lett. A sárguló, fakuló fotók megállítottak. Történetek jutottak eszembe, egy mozdulat, egy kézlegyintés, egy félszeg mosoly, kalapbillentés. Egykor doboz őrizte ezeket az emlékeket, de öreganyám vett egy szép vajszínű albumot, letörölgette, megsimogatta, rendszerezve beragasztotta a fotókat a kemény lapokra. Az ő hátrahagyott, gyöngéd tekintete megszólaltatta Flóri harmonikás fényképét az albumban.
Hajnali négykor keltem, első mozdulatommal a vizet rúgtam fel, a másodikkal a hamuzóba könyököltem, a későbbiek egyikével meg a zaccot borítottam a szemetesvödör mellé, akkor hirtelen ellenállhatatlan késztetést éreztem aziránt, hogy számot adjak az ember nyomorúságáról, mialatt örök időkre a fejembe véstem, hogy az ébredésnek nem muszáj föltétlenül fölkelésbe torkollnia, hisz ahogy a fáradalmakat, úgy az alvást sem árt kipihenni.