Gida Gerzson, mint azt Óbudán híresztelték volt, nem szerette túlságosan az asszonyi népet. Ha Orsolya, a Lefőtt zacc kávéház kasszírnője teendői végzése közben az asztalok körül munkálkodott, és hátsó fertályát ez okból a kávéházi aranygombú szerkesztők, bolygó poéták és ágrólszakadt hírlapírók felé fordította, Gida Gerzson mindig elsőként húzta fejére az Igazajkú Hírmondó lepedőnyi hasábjait. S ha Orsolya éppen a kasszalap fölé görnyedt a fizető vendégek fogyatkozása iránti bánatában, mégpediglen annyira, hogy kerekded mellei vékony burkukat megelégelve csakhogynem előbuggyantak rejtekükből, Gerzson heves, már-már fuldokló krákogással adta a kasszírnő tudtára irodalomhoz szokott szemek ellen vétett merényletét.
Mikor a vacsoraidő eltelt, és a főszerkesztők meg a nyomdászok a hering, véres hurka vagy debreceni kolbász elfogyasztása után Kersántzhoz vagy az Orfeum-kávéházba távoztak, hogy tovább hizlalják az este vigalmait, Gerzson még javában az asztalnál gubbasztott, és szúrós szemeket vetegetett a pultot törölgető Orsolyára. Kicsiny ember volt Gida Gerzson, hordónyi hassal és hosszú, vézna tagokkal. Feje búbját gyéren fedte a ritkás fekete haj, az unatkozó kávéházi vendégek egyenként leszámolták, s ha teendőik engedték, még számon is tartották minden egyes szálát. Otromba egy betűszedő volt Gida Gerzson, gyakorta rámorrant a jó kedélyű hírlapírókra, különösen, ha túl hangosan merészeltek számolni, s olykor még a főszerkesztőket sem kímélte. Az orrán ellenséges pápaszem villogott, mélyen meghúzódva a bokros szemöldökök alatt.
Rátelepedett az éjszaka a Lefőtt zacc kávéházra, s szemközt kigyúltak az Órához címzett kocsma lámpásai, ahol az idő mindig öt perccel előrébb járt. Egy kocsi zörgött a macskaköveken, és a kávéházban már csak két kipirosodott, hagymázas képzeteit önkívületben soroló poéta görnyedt az asztalok fölött. Gida Gerzson a Hírmondó sarkát gyűrögette gyötrelmében, és villogó szemével üldözőbe vette a kontárokat. Orsolya elkezdte leszedni az asztalokat, bágyadt tekintete minduntalan a sarokba révedt, szőke hajfonata kiszabadult a fejkendő alól. Gerzson alig hallhatóan felmordult. A poéták szétrebbentek a kasszírnő álmos közeledésére.
Ahogy kettesben maradtak, Gerzson az asztalra csapott.
– Orsolya! – morrantotta keserűen.
A kasszírnő megemelte szép aranyhajú fejét, aztán sorban eloltogatta a lámpásokat. Megadóan foglalta el a helyét Gida Gerzson ölében.
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.
Minden évben ezt várom legjobban: amikor újra összeáll a csapat, telepakoljuk az autót könyvekkel, promóciós anyagokkal, meg persze jókedvvel, és útra kelünk, megyünk. Nem az őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, hanem a tavaszba, a nyárba (na jó, aztán végül az őszbe is), több száz, majd több ezer kilométert „felzabálva”, sokszor olyan városokba, kisebb-nagyobb településekre, ahol még sosem jártunk azelőtt.