Gida Gerzson, mint azt Óbudán híresztelték volt, nem szerette túlságosan az asszonyi népet. Ha Orsolya, a Lefőtt zacc kávéház kasszírnője teendői végzése közben az asztalok körül munkálkodott, és hátsó fertályát ez okból a kávéházi aranygombú szerkesztők, bolygó poéták és ágrólszakadt hírlapírók felé fordította, Gida Gerzson mindig elsőként húzta fejére az Igazajkú Hírmondó lepedőnyi hasábjait. S ha Orsolya éppen a kasszalap fölé görnyedt a fizető vendégek fogyatkozása iránti bánatában, mégpediglen annyira, hogy kerekded mellei vékony burkukat megelégelve csakhogynem előbuggyantak rejtekükből, Gerzson heves, már-már fuldokló krákogással adta a kasszírnő tudtára irodalomhoz szokott szemek ellen vétett merényletét.
Mikor a vacsoraidő eltelt, és a főszerkesztők meg a nyomdászok a hering, véres hurka vagy debreceni kolbász elfogyasztása után Kersántzhoz vagy az Orfeum-kávéházba távoztak, hogy tovább hizlalják az este vigalmait, Gerzson még javában az asztalnál gubbasztott, és szúrós szemeket vetegetett a pultot törölgető Orsolyára. Kicsiny ember volt Gida Gerzson, hordónyi hassal és hosszú, vézna tagokkal. Feje búbját gyéren fedte a ritkás fekete haj, az unatkozó kávéházi vendégek egyenként leszámolták, s ha teendőik engedték, még számon is tartották minden egyes szálát. Otromba egy betűszedő volt Gida Gerzson, gyakorta rámorrant a jó kedélyű hírlapírókra, különösen, ha túl hangosan merészeltek számolni, s olykor még a főszerkesztőket sem kímélte. Az orrán ellenséges pápaszem villogott, mélyen meghúzódva a bokros szemöldökök alatt.
Rátelepedett az éjszaka a Lefőtt zacc kávéházra, s szemközt kigyúltak az Órához címzett kocsma lámpásai, ahol az idő mindig öt perccel előrébb járt. Egy kocsi zörgött a macskaköveken, és a kávéházban már csak két kipirosodott, hagymázas képzeteit önkívületben soroló poéta görnyedt az asztalok fölött. Gida Gerzson a Hírmondó sarkát gyűrögette gyötrelmében, és villogó szemével üldözőbe vette a kontárokat. Orsolya elkezdte leszedni az asztalokat, bágyadt tekintete minduntalan a sarokba révedt, szőke hajfonata kiszabadult a fejkendő alól. Gerzson alig hallhatóan felmordult. A poéták szétrebbentek a kasszírnő álmos közeledésére.
Ahogy kettesben maradtak, Gerzson az asztalra csapott.
– Orsolya! – morrantotta keserűen.
A kasszírnő megemelte szép aranyhajú fejét, aztán sorban eloltogatta a lámpásokat. Megadóan foglalta el a helyét Gida Gerzson ölében.
– Hú, Klári – fordult felém Margit nénje, és ragyogott az emlékezéstől az arca –, láttad volna apádat, amikor gyerekek voltunk. Azt mondta a tanító úr, édesapád olyan okos, hogy neki be kell járnia a városi iskolába. Úgyhogy gyalogolt mindennap hat kilométert, és csak úgy húzta le a nagy táska a vállát. Sajnáltam, de büszke is voltam rá nagyon. Aztán látod, édesapád tanár lett a főiskolán, a falunk büszkesége, megérte a fáradságot.
Sanyi, vedd csak fel a drágábbik öltönyödet, amit a múltkor vettünk a vízen járó tanfolyam utáni sajtótájékoztatóra! Nehogy szégyenben maradjunk a sok nagy költő meg író között! Vagy te olyan híres, mint ők, csak egyelőre senki nem tudja. Azután meg fogjál karon, és szép lassan sétáljunk el Juciék háza előtt! Ha majd faggat, hogy miért huzakodtunk ki, jól a képibe vágjuk, hogy megyünk dedikálni Pestre, a Könyvhétre. Meg fogja ütni a guta az irigységtől.
De másnap ott lesz megint. A kapud előtt áll majd, és téged vár. Mindent megtesz, hogy beszélhessen veled: üzenget a szomszédokkal, feltartja a barátaidat, és igen rossz szerelmesverseket hagy a postaládádban. Tartsd behúzva a függönyöket, és ha ki kell lépned a lakásból, tedd észrevétlenül, a hátsó ajtón át.
Talán elég a zűrzavaros huszadik századra gondolni, arra, hogy a különböző izmusok mártírjai, vezetői közül hányan lettek „szentek”. Mert paradox módon az áhítattal vegyes tisztelet néha olyanok köré fonódott, akik kifejezetten ellene voltak a vallásos tanoknak, rajongásnak. Mégis valami hasonló alakult ki körülöttük. Kultuszuk teremtődött, amit sok esetben tudatosan építettek. Mindaz beépült a hétköznapokba, ünneppé formálódott, és szívósan gyökeret vert a társadalomban.
Közben leépülünk. Bundás kutyakölyköt álmodtunk a kertbe, színes tulipánokat a ház elé és tejeskávé illatú, meztelen reggelt a teraszon. De nincs ráérős reggel, meztelenkedés pláne. Be se süt a nap a teraszra az öreg fenyő miatt. Talán csak ez a baj. Ha végre kivágnánk, lehet, hogy a napsugarakkal együtt visszacsalogatnánk az intimitást is. Kár, hogy a favágó részeges. Még rádöntené a fát a most beüzemelt elektromos kapura.
Egy álmodozó futballista, nagypapája és apja révén gyerekkora óta a 6:3-as meccs bűvöletében él, és az a titkos vágya, hogy a Wembley-ben egyszer ő is leutánozza Puskás visszahúzós cselét, ami után ugyanolyan hatalmas gólt lő a pipába, mint az egykori ikonikus labdarúgó.
A következő napokban újra és újra elképzeltem Mayát. És arra gondoltam, mennyire szerethette apát, ha ilyen körülmények között is megszülte a gyermekét. Anyára pedig haragudtam. Ha leköltözött volna apával, akkor nem történik meg mindez. Azon gondolkoztam, ismerek-e valakit arról a településről. És beugrott, hogy igen, egy volt tanítványom ott él. Írtam neki egy közösségi oldalon, találkozót kértem tőle, de nem mondtam meg, miért.
Szigetek vagyunk mi egy hatalmas tengeren. Jól sarjadó füvet növesztünk magunkon, lovak, tehenek és bárányok legelésznek rajtunk. Virágainkat méhek zsongják körbe, erdőink állatok otthona. Partjainkra halványszín homokot pergettünk az évek során, szabad perceinkben. Ha valaki csak úgy, találomra a térképre bökne, nagyon kicsi lenne annak az esélye, hogy ujjal épp miránk mutasson, bár a tudós földrajzi társaságok számon tartanak minket.