Képzelj el egy kortalant. A bőre tejfehér tenger, látod alatta a hínárok hullámzását, a halak suhanását. A haját elhagyta valahol, a koponyáját néhány szőke hajszál lengi körbe. A szeme egy kimerült folt. A végtagjai hurkásak és csompák, az ingét löttyedt has feszíti.
Elfordulnál, de valami fogva tartja a tekinteted. Az össze nem illő részletek talán, a bőr völgyeiből előcsillanó szemek ravasz fénye, a nikotinfoltok a finoman erezett és kellemesen párnás ujjakon. Megérzi, hogy figyeled, ajkai halkan sóhajtva szétnyílnak. Rádtalál a tömegben és végignyalogat a tekintetével.
Kellemetlenül érint, elsietsz, nem is gondolsz rá többet. Aztán egyszer csak, napok múltán, ott áll megint, a szökőkút vizében vagy az úttest közepén, és meredten bámul rád.
Akkor tudnod kell, hogy a guvacs megtalált.
Fogj két nagy szenet: ezek lesznek a guvacs szemei. Végy a kezedbe egy kanalat, és addig törd a lapjával a rögöket, amíg nem marad belőlük más, csak tiszta szénpor. Keverd a port mézbe, mázold be vele az arcod: akkor nyugodtan alhatsz aznap, a guvacs vak lesz rád.
De másnap ott lesz megint. A kapud előtt áll majd, és téged vár. Mindent megtesz, hogy beszélhessen veled: üzenget a szomszédokkal, feltartja a barátaidat, és igen rossz szerelmesverseket hagy a postaládádban. Tartsd behúzva a függönyöket, és ha ki kell lépned a lakásból, tedd észrevétlenül, a hátsó ajtón át.
Meglehet, egy nap rajtakap majd. Nem szól majd semmit, de bántott, zaklatott tekintetét a tiedbe fúrja. Hallani fogod ziháló légzéséből, hogy mennyire izgatja a közelséged. A legszívesebben megütnéd. Ne tedd, mit sem számítana. Te vagy az egész világa, belőled táplálkozik.
Egy nap majd arra érsz haza, hogy eltűnt a kapu elől. Belépsz a lakásba, megkönnyebbülten fújsz egyet, lerúgod a cipődet és veszel egy forró fürdőt. A tagjaid elernyednek. Kilépve a kádból ismét az ablakhoz mész, és résnyire húzod a függönyt. A környék csendes. Tiszta ruhát veszel elő a szekrényből.
És a pamuton megérzed a halovány izzadságszagot.
Rájössz, hogy az egész lakásodat belengi az idegen sós illata, amely ugyanúgy lehetne gyermeké, mint ahogyan idős férfié. Észreveszed, hogy az ágyneműd gyűrött. A zabpelyhedből hosszú szőke hajszálat húzol elő.
Próbálj nyugodt maradni. A guvacs másnap ott fog állni a szobádban, de ne szólj semmit, tégy úgy, mintha mindig is így lett volna. Ha követ, hagyd; ha ellenkezel, félő, hogy erőszakossá válik. Innentől kezdve együtt fogtok élni. Gyakran megérint majd, a barátnőjének nevez, romantikus randevúkra rángat el és bemutat a szüleinek. Alig néhány hét elteltével megkéri majd a kezed. Mosolyogj, és legyél illedelmes, mert jól tudod te is, hogy nemet mondani őrültség lenne.
Rejts a párnád alá egy pár kanalat minden este. Hunyd le erősen a szemed. A guvacs melléd fekszik majd, érezni fogod a szuszogását a tarkódon, a húsos ujjait a csípődön, a nyakadra tapadó nedves száját. Ne mozdulj. Ne fordulj feléje, és legfőképpen ne nyisd ki a szemed. A tekintetével tapad hozzád, azzal férkőzik beléd.
Fel tudod idézni a szemét? Az élettelen, fekete foltot? Hogy vonzott, húzott a tekintetéből áradó ostoba nyugalom. Nem maradtak gondolataid, ha belenéztél. Attól féltél, úgy beleveszel, hogy meg sem találod magadat többé.
Nézz bele minél kevesebbszer. Érezni fogja, hogy távolodsz tőle. Talán ő sem tudja majd, miért, de egyre nyűgösebbé válik. Levakarhatatlan lesz és erőszakos, mint a gyermek. Egy csepp nyugtot sem hagy neked, húsos karjaival átkarolja a térded, hogy mozdulni sem bírsz. Ne sírj, ne kiálts rá, és ne tépj a hajába. Hagyd neki, hadd kapaszkodjon beléd. Nézz szenvtelen nyugalommal a prédává vált életedre, légy olyan, mint a rongy. Ne feledd, sokkal erősebb nálad.
Az egyik hajnalban majd, amikor a csípődet szorító karjai elernyednek és a szuszogása is távolivá válik, szorítsd a markodba a kanalakat. Fordulj meg, óvatosan, mintha csak álmodban mozgolódnál. Ülj fel egy kicsit. Nézd meg az arcát, ezt az elnyúlt, tompa holdat, a nyál finom láncát, ahogy a lepedőre gyűlik. Hány éve is lehetett talán, hogy ez a valami az életedbe férkőzött? Három? Tizenöt? Ötven?
Fogd a tenyered közé az arcát, tartsd, mintha kincset érintenél, fordítsd magad felé egy kicsit. Nem fog felébredni. Szuszog, a szemhéjai duzzadtak, ernyedtek. A nyaka körül vékony a bőr, a toka redői oldalra csúsznak. De te a szemére figyelj.
Ez most a te pillanatod. Fogd a kanalakat, vágd őket a szemek sarkába, rántsd a csuklód magad felé. A guvacs ordít majd, felül, a szemgödre megtelik vérrel. Lépj hátra kettőt, és légy nagyon csendben. Csapkodni kezd majd, a szeméhez nyúl, végigkeni az arcán a vért. Vonyít és nyöszörög, a taknya a szájába csurog. Üres szemgödrével a kezedben remegő kanalak tartalma felé mered, értetlenül és kiábrándultan.
Gratulálunk! Szabad ember vagy.
A guvacs nem lát téged, így a létezésedről sem tud többé. Kitántorog a lakásból, mintha soha itt sem élt volna. Hogy nem fog visszatérni többé, abban biztos lehetsz.
Nyugodj meg. Légy önmagad, éld le békében maradék éveidet. S néha talán, miközben a barátnőiddel a napfényben ücsörögtök majd, és egy-egy csésze tea mellett visszagondoltok elhunyt férjeitekre, eszedbe jut majd a sok együtt töltött év.
Akkor fogd a kezedbe a teáskanalat, és gondolj édes nosztalgiával a fiókban heverő szénrögökre.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.
Minden évben ezt várom legjobban: amikor újra összeáll a csapat, telepakoljuk az autót könyvekkel, promóciós anyagokkal, meg persze jókedvvel, és útra kelünk, megyünk. Nem az őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, hanem a tavaszba, a nyárba (na jó, aztán végül az őszbe is), több száz, majd több ezer kilométert „felzabálva”, sokszor olyan városokba, kisebb-nagyobb településekre, ahol még sosem jártunk azelőtt.