– Fáradj be, kedvesem. Milyen jó színben vagy! – áradozott Inge, s előzékenyen oldalt állt, hogy barátnőjét előreengedje.
Margot nem jött zavarba a bóktól: – Köszönöm, örülök, hogy így látod, tudod, a vidéki levegő csodákra képes. Két egész hetet töltöttem a tengerparton, naponta háromszor sétáltam legalább egy órát, sőt futni sem voltam rest, mesés a táj Ljungskilében.
– Erre parancsolj, drágám – udvariaskodott tovább Inge, s a kert árnyas sarka felé vette az irányt. – Ugye, hogy megszépült itt minden, amióta legutóbb nálunk jártál? Fél év nagy idő.
– Ó, igen, s neked bizonyára nem is hiányzik, hogy elhagyd a kertet, ha sétálni vágysz.
– Elég nagy a terület, kétségtelen. Csakhogy néha társaságra vágyom. Egy szimpatikus úr lakik a szomszédban, bizonyos Jens. Ha látom, hogy nekiindul, nem habozok csatlakozni hozzá. Jut eszembe, áthívtam őt is a mai uzsonnára. Ugye nem bánod, drágám?
– Á, dehogy, ez igazán remek – bólogatott Margot. – Örömmel ismerkedem, főleg jóvágású fiúkkal – tette hozzá kacsintva.
A nyitva hagyott kertkapun ekkor lépett be Jens. Nem volt egyedül. – Csókjaim a hölgyeknek, hadd mutassam be az unokaöcsémet, Kallét. Itt lakik ő is Uppsalában, a szomszéd kerületben, de ezt a hétvégét nálam tölti.
– Nagyon örvendek – rebegte Margot, és sűrűn pislogott előbb Jens, majd Kalle felé.
– Parancsoljanak frissítőket – kínálta a vendégeket Inge. – Remek víz jön a kutunkból, kitűnően oltja a szomjat. Hozok egy kis harapnivalót is.
Visszatértekor Jenshez fordult: – Hallotta, kedves szomszéd, hogy Nilssonnak megint új barátnője van? Ha jól tudom, hármas ikreket szült neki. Igaz lehet?
– Nilsson? – kapta fel a fejét Margot. – Csak nem az a Nilsson?!
– Talán ismeri kegyed? – tudakolta Jens. – Innen a harmadik ház az övé. Nem fiatal már, mégis úgy odavannak érte a nők. Szinte mindenkivel volt dolga a környéken. Maga sem tudná megmondani a kölykeinek számát. – És megvetően legyintett.
Inge apró köröket írt le. – Hát hogyne, Margot drágám, hiszen ismered. Neked is udvarolt, amikor még itt laktál közöttünk.
Margot elengedte a füle mellett a megjegyzést, és Kalle mellé húzódott. – A fiatalember ugyebár gyakran szokott futni? Látszik a testfelépítésén. Egyszer eljöhetne velem a tengerpartra, rendkívüli élmény, kora reggel a homokban, a felkelő nap sugarainál.
A flörtölés áldozatává vált fiú zavartan kortyolt a vízből. Valóban remek íze volt.
Jens azonban, kissé otrombán, tovább ütötte a vasat: – Talán inkább Nilssont kellene elhívnia magácskának futni. Az a kényelmes életvitelével egyre terebélyesebb. Nemhogy futni, sétálni is alig látom. Autón hozzák-viszik. Akkora pocakot eresztett az elmúlt hónapokban, mintha ő hordta volna az utódokat, nem pedig az asszonya.
– Jaj, kérem, ne beszéljünk erről a Nilssonról! – húzta fel fintorogva az orrát Margot, majd hirtelen megvidámodva szájába kapta az előttük heverő csontok legszaftosabbikát, és sűrű farokcsóválás közepette rágni kezdte.
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.
Minden évben ezt várom legjobban: amikor újra összeáll a csapat, telepakoljuk az autót könyvekkel, promóciós anyagokkal, meg persze jókedvvel, és útra kelünk, megyünk. Nem az őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, hanem a tavaszba, a nyárba (na jó, aztán végül az őszbe is), több száz, majd több ezer kilométert „felzabálva”, sokszor olyan városokba, kisebb-nagyobb településekre, ahol még sosem jártunk azelőtt.