– Fáradj be, kedvesem. Milyen jó színben vagy! – áradozott Inge, s előzékenyen oldalt állt, hogy barátnőjét előreengedje.
Margot nem jött zavarba a bóktól: – Köszönöm, örülök, hogy így látod, tudod, a vidéki levegő csodákra képes. Két egész hetet töltöttem a tengerparton, naponta háromszor sétáltam legalább egy órát, sőt futni sem voltam rest, mesés a táj Ljungskilében.
– Erre parancsolj, drágám – udvariaskodott tovább Inge, s a kert árnyas sarka felé vette az irányt. – Ugye, hogy megszépült itt minden, amióta legutóbb nálunk jártál? Fél év nagy idő.
– Ó, igen, s neked bizonyára nem is hiányzik, hogy elhagyd a kertet, ha sétálni vágysz.
– Elég nagy a terület, kétségtelen. Csakhogy néha társaságra vágyom. Egy szimpatikus úr lakik a szomszédban, bizonyos Jens. Ha látom, hogy nekiindul, nem habozok csatlakozni hozzá. Jut eszembe, áthívtam őt is a mai uzsonnára. Ugye nem bánod, drágám?
– Á, dehogy, ez igazán remek – bólogatott Margot. – Örömmel ismerkedem, főleg jóvágású fiúkkal – tette hozzá kacsintva.
A nyitva hagyott kertkapun ekkor lépett be Jens. Nem volt egyedül. – Csókjaim a hölgyeknek, hadd mutassam be az unokaöcsémet, Kallét. Itt lakik ő is Uppsalában, a szomszéd kerületben, de ezt a hétvégét nálam tölti.
– Nagyon örvendek – rebegte Margot, és sűrűn pislogott előbb Jens, majd Kalle felé.
– Parancsoljanak frissítőket – kínálta a vendégeket Inge. – Remek víz jön a kutunkból, kitűnően oltja a szomjat. Hozok egy kis harapnivalót is.
Visszatértekor Jenshez fordult: – Hallotta, kedves szomszéd, hogy Nilssonnak megint új barátnője van? Ha jól tudom, hármas ikreket szült neki. Igaz lehet?
– Nilsson? – kapta fel a fejét Margot. – Csak nem az a Nilsson?!
– Talán ismeri kegyed? – tudakolta Jens. – Innen a harmadik ház az övé. Nem fiatal már, mégis úgy odavannak érte a nők. Szinte mindenkivel volt dolga a környéken. Maga sem tudná megmondani a kölykeinek számát. – És megvetően legyintett.
Inge apró köröket írt le. – Hát hogyne, Margot drágám, hiszen ismered. Neked is udvarolt, amikor még itt laktál közöttünk.
Margot elengedte a füle mellett a megjegyzést, és Kalle mellé húzódott. – A fiatalember ugyebár gyakran szokott futni? Látszik a testfelépítésén. Egyszer eljöhetne velem a tengerpartra, rendkívüli élmény, kora reggel a homokban, a felkelő nap sugarainál.
A flörtölés áldozatává vált fiú zavartan kortyolt a vízből. Valóban remek íze volt.
Jens azonban, kissé otrombán, tovább ütötte a vasat: – Talán inkább Nilssont kellene elhívnia magácskának futni. Az a kényelmes életvitelével egyre terebélyesebb. Nemhogy futni, sétálni is alig látom. Autón hozzák-viszik. Akkora pocakot eresztett az elmúlt hónapokban, mintha ő hordta volna az utódokat, nem pedig az asszonya.
– Jaj, kérem, ne beszéljünk erről a Nilssonról! – húzta fel fintorogva az orrát Margot, majd hirtelen megvidámodva szájába kapta az előttük heverő csontok legszaftosabbikát, és sűrű farokcsóválás közepette rágni kezdte.
Ez kezdetben inkább hátrány, mint előny volt. Hiába tudtam mindent a XIX. századi Párizsról, két évszázaddal később – ráadásul ezúttal nőként – nem sok hasznát vettem. Szeretett városom jelentősen megváltozott, és a franciák sem voltak már igazán franciák. A történelem hosszabb lett, tele felfedezésekkel, katasztrófákkal, és újabb, értelmetlen háborúkkal. Megrázó volt olyan történetek befejezéséről hallani, amik az én koromban épphogy kialakulóban voltak.
Jolánt, a Kakasos-ház asszonyát faggatja Krúdy, aki a legokosabb nő az éjjeli világban, s akihez a fiatal Jókai járt a zsidó konyha csínját-bínját tanulmányozni. Szegény Móric nagyon szomorú ember volt. Tudja, olyan volt, mintha azt jósolták volna, hogy elviszi az első tavaszi szél… Meg is rendeltem az összegyűjtött műveit egy rablóbajszú könyvügynöknél.
2. JÓZSEF: Négy éve keresem az igazit, és rájöttem, hogy a párkapcsolatok sokkal jobban működnének nők és a férfiak nélkül. Legutóbb egy kafkai tekintetű, egyenes magatartású, negyvenes, rövid hölggyel próbálkoztam egy metróaluljáróban, és még akkor sem ábrándultam ki belőle, amikor meg akart késelni. Apró méltatlankodásomat látva megjegyezte, hogy azt hitte, a pasik szeretik az ilyesmit. Végül ő hagyott el. Utána nem sokkal jártam egy félvér lánnyal, nem volt köztünk semmi, csak jártunk, ám amikor Valentin-napra szerelmeslevelet írtam neki, ő elsápadt és harminc deka gépsonkává változott. Nem tudtam eldönteni, hogy szakítsak vele vagy egyem meg.
Hát hetek óta mást sem csinálok, mint kereslek. Olyat keresek, mint te vagy. Azt mondják, pár éved van csak itt, ahogy nekem is, és aztán feljebb, északra húzódsz a hőhullámok elől. Holott dehogy húzódsz te sehova, nincs neked lábad. Velem fogsz pusztulni, itt, velem. Pedig én dobnálak fölfelé, emelnélek magam fölé utolsó erőmmel, mint anya az újszülött delfinjét. De nem lehet, látod.
Bizonyos szavakat előbb ismertem meg, mint hogy azokat a jelentésükhöz tudtam volna csatlakoztatni. Két ilyen szó – és inkább a párhuzamosság, mint a kedélyborzolás kedvéért – a cigány és a zsidó. Előbbivel kora gyermekkoromban ismerkedtem meg, apám Abonyban a Mérgesen született, ez a község szélén meghúzódó cigánytelepet jelentette.
Egy balatoni üdülőben töltöttünk néhány hetet, és folyton esett. Ez volt az a nyaralás, amikor egyszer sem fürödtem a tóban, és nem türkizzöldnek, hanem szürkének láttam. Fürdőruha helyett kék mackókban és esőkabátokban rohangáltunk, halakat fogtunk a nád közötti stégen, és azt hiszem, hogy még a szokottnál is többet unatkoztunk.
Régi fényképalbumot nézegetek. A karácsony előtti nagytakarítás kávészünetében került a kezembe, gondoltam, belenézek, aztán folytatom a munkát. Nem így lett. A sárguló, fakuló fotók megállítottak. Történetek jutottak eszembe, egy mozdulat, egy kézlegyintés, egy félszeg mosoly, kalapbillentés. Egykor doboz őrizte ezeket az emlékeket, de öreganyám vett egy szép vajszínű albumot, letörölgette, megsimogatta, rendszerezve beragasztotta a fotókat a kemény lapokra. Az ő hátrahagyott, gyöngéd tekintete megszólaltatta Flóri harmonikás fényképét az albumban.
Hajnali négykor keltem, első mozdulatommal a vizet rúgtam fel, a másodikkal a hamuzóba könyököltem, a későbbiek egyikével meg a zaccot borítottam a szemetesvödör mellé, akkor hirtelen ellenállhatatlan késztetést éreztem aziránt, hogy számot adjak az ember nyomorúságáról, mialatt örök időkre a fejembe véstem, hogy az ébredésnek nem muszáj föltétlenül fölkelésbe torkollnia, hisz ahogy a fáradalmakat, úgy az alvást sem árt kipihenni.
– A családot meghívtad?
– Jönnek, ha időben szabadulnak.
– Ó, megvárjuk őket!
A költő idegesen mosolygott. Az izgalom és a bűz együtt forogtak a gyomrában, frissen vasalt inge pedig különböző alakokban tapadt izzadó testéhez. Kissé kitartotta a karját, hogy a menetszél megszárítsa.
Miközben kedves, jobb dolgokra hivatott lányok és fiúk pillanatragasztóval múzeumok kiállítótermeinek temperált falaihoz rögzítik a tenyerüket – miután valami élelmiszerrel leöntöttek egy-egy értékes festményt –, aközben az aukciósházak folytatják megszokott életüket, a maguk ritmusa szerint dolgoznak, keresnek, kutatnak, értékes műtárgyakra lelnek rá, életművekre hívják fel a figyelmet, bedolgozzák a köztudatba egy-egy elfeledett, fel nem fedezett alkotó életművét, esetleg galériájuk fiatal tehetségek útját egyengeti.