Hej, azok a régi szép idők...
Már Krúdy Gyula bátyánk megírta: az is bolond, aki túlélte Ferencjóskát. Hát ez bizony igaz. Volt.
Dédnagyapám még Krúdyval ápolgatta ezt a szép mondást a módosabb belvárosi kuple... akarom mondani korabeli szépségszalonokban. Aztán elmúlt ez a csodálatos időszak, a K. und K. ideje, amikor egy nagy bajszú ember volt mindenki példaképe, és úgy hívták az Országot, a mindenkorit, hogy kaiserlich und königlich, K. und K., Császári és királyi.
Szép idők voltak. Minden szép volt, és minden jó volt, aztán lelőtték Szarajevóban Ferdinándot.
A háborút, ami ezután következett, ugyan nem veszítettük el, de a háború elveszített minket, lényeg, ami lényeg: pont száz éve arra ébredtünk egy nap, hogy kár volt elaludni, nincs többé K. und K. Nincs a császár, nincs a király, nincs az ország, nincs főtt marhalábszár ebédre Bécsben, nincs tokaji furmint az asztalon – úgy egyáltalán: vörösbe borult a világ.
Aztán csak teltek az évek, mert ezek már csak ilyenek. Vörösen, fehéren, feketén, ahogy a történelem hozta. Elmúlt száz év, és egyszer csak újra megérkezett ide, a Kárpátok kanyarába, a világ háta mögé, a világ legkedvesebb zugába, az ismert világ barbárabb vidékére a K. und K.
És lőn, mint hajdan, minden. Kivirágoztak a borrózsák az emberek orcáján. És lőn újra Kárpát-medence. És lőn velőscsont és tokaji furmint, de lőn skót whisky és gyömbéres krémleves is, lőn vidámság, lőn hely, ahol az adjonistent magyarul viszonozzák (Bocs: Szőcs Géza), lőn vidámság, és lőn újra minden, valahol a semmi hátán, lőn Lövéte mellett a Piricskén.
És reinstaurálódott a K. und K, mert a történelemnek sosincs vége, és visszafordul, és az igazságot is meg lehet szokni. (Bocs: Tamási Áron). Dédnagyapám Krúdyval koccint, és ha éppen nem a szüfrazsettek hátsóját nézik, akkor letekintenek, és látják, hogy jó.
K. und K. van ismét az Országban.
Mi több: felragyogott a hajdani dicsőség. Az igaz, csak egy hektáron. Egy forralt vízzel teli dézsában. Félméteres hó közepén, a Hargitán, ott, ahol az a honvéd állt. Még Szidónia is feltámadott, ama Podjebrád utóda, aki Mátyás feleségének ikertestvére volt, és majdnem magyar királyné, de igen kemény asszony. Meg ott volt az erdélyi nagyasszony, ott volt mindenki, aki számít, és belefértek egy forróvizes dézsába.
Hát így „összekoppant” ez a hajdani birodalom, de nem a méret számít. Ismét K. und K. volt. Bőség, jóság, szeretet és remény. A lemenő nap felragyogott a Kárpátok vonalán, és valaki azt is megjegyezte: „Na, valahol ott van Magyarország”.
Pedig az Ország bennük volt.
Aztán borok jöttek, és párolt káposzta füstölt csülökkel, és zöldségkrémleves (gyömbérrel), Krúdy lenéz, dédnagyapám lenéz, mosolyognak, és ott van ismét a világ tetején, a világ közepén Piricske, a K. und K.
Heten voltak, mint a népmesékben, heten, de jók, és a kerek világon ők voltak csak az a hét ember, aki akkor, ott, otthon volt, és úgy is érezte magát.
A jó öreg K. und K. (Egyébiránt a rövidítés ebben az esetben Knapp és Komjáti.)
Van feltámadás.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. októberi számában)
A fiú gyűlölte az anyját, majdnem annyira, mint az őt körülvevő világot: a házat a forrás mentében, az erdőt, a várost a hegyek között, amely nem fogadta be…
Valamikor minden más volt: kettesben éltek az erdő mélyén, távol mindenkitől. Nem járt arra senki, s aki mégis arra vetődött, nem vetette meg őket, hogy apa nélkül élnek.
Koszos kendője az álla alatt megkötve. Látszik, hogy fázik a feje. Hiába: az őszi reggelek most már csípősek. Isten tudja, hány pulóver és szoknya van rajta. A kardigánján elöl óriás lyuk tátong, papucsban toporog az esőben. Körmeit feketére festette az Isten, aprócska tenyerére útvesztőket rajzolt az idő. Amikor leguggol, egy ócska ruhakupac. Már szaga van.
Az egész akkor kezdődött, amikor a Duna vize elapadt, mert nem tudott átfolyni a Pest méretű szemétszigeten. Nem ez volt az első vízi út, ami járhatatlanná vált, már a Temzénél is hasonló probléma adódott, sőt egyre többen aggódtak, hogy az Amazonas is eltűnik a térképről, mert már több benne a szemét, mint a hal.
Plüssmaci? Pihe-puha takaró? „A család kedvence” vagy „Cuki vagyok” feliratú body? Zenélő, villogó, kiságy fölé szerelhető forgó? Rágóka, meséskönyv, zörgő, járássegítő, játszószőnyeg, netán hinta? Vagy cumisüveg-sterilizáló, pelenkázó? Cumi? Hm, lehet, hogy nem cumizik. Ivópohár? Még kicsi hozzá. Akkor legyen babasampon. De mégsem, talán nem ilyen márkát használnak, ki tudja, érzékeny a bőre, vagy még haja sincs. Pelenka! Ez az! Legyen pelenka és popsitörlő, abból soha nem elég. Oké, de vajon hány kiló? Kettes vagy hármas kell?
A habzó mocsáron keresztül érkezett, úgy húzta a testét maga után, mint egy folyton elakadó, rossz kordét, a koravén arcán meg a nyári délutánok kiábrándultsága. Azt mondták, alig lehet vagy tizenhat, ugyan, mondtam, nézzétek meg már a fogait, a nagy, sárga, rothadó csontokat, ha ló lenne, nem adnék neki egy évet se, eszi ezt már a kor meg a nyavalya egészen.
Fehérre meszelt templom fogadott, Árpád-kori, kicsit más, mint amilyennek a képeken látszott. Mellette szabad tér, tető alatt kőoltár, ambó. Három széles padsor félkörben. A középső mögött kis faépítmény, nyilván a világosításnak, hangtechnikának. Kell is, hiszen a zarándokoknak misét, a helyieknek falunapot tartanak itt. A fák között ápolt, rövidre nyírt gyep, hátrébb sás, patak, fahíd vezet át rajta a rengetegbe. Nem csoda, hogy öt falu tartja magáénak, tökéletes itt. Körbejártam mindent.
Kint éjkék. „Lehunyja kék szemét az ég.” Bent kék fény. Kéken száll a füstkék. Kék kandallóban kéken lángol. Kék padlón kék szőnyeg. Bársonyszéken bársonykék. Kékhuzat. Átjár a házon. Kék polcon kék könyv. Kék szekrényben kék ruhák. Kék kabát. Kék nadrág, farmerkék. Kékfestő szoknya, kékfestő kötény. Kék pamlagon kék paplan. „Az ágy közös, a párna nem.” Kék kráter. „Kék kísértet les ott éjjel.”
Na jó! Tudjátok-e, hogy mit csinál a huhuréz [1]? Ugye azt mondják róla, hogy a halált üzeni, ha éjjel megszólal valamelyik udvarban. Ha pedig az ember elzavarja őt, akkor más udvarban fog a halál bekövetkezni. De miért nevezzük huhuréznak a halálmadarat? Ennek is megvan a története, és most elmesélem nektek.
A temérdek cipő az előtérben nem volt jó helyen, vagyis a helyiség nem volt jó helyen ahhoz, hogy ennyi cipőt elbírjon. Az apró előszobából nyílt minden a házban, így a cipők talpáról lepergő sár, szalma és gyommagvak, melyek először nedves, földszagú masszát képeztek, majd a padlófűtés hatására törékenyre száradtak, ráragadtak a papucsok talpára, és minden szobában egyenletesen oszlottak el.