„Vajon s mikor leszen jó Budában lakásom?”
(Bornemisza Péter)
Keresem a hazámat.
A Teréz körúton, ahol élek, nem izzik a galagonya, nem fut havon a fakutya, ismeretlen a din-don diridongó, nem feszít tüdőt ősi fenyves-ájer, nem hökken a hó a hideg havason, nem lengeti az ég örök lobogóit, nem búg ködruhás magasból szarvasbőgés a völgybe le, nem füstöl a fényben a barna tető, nem kínál fehér sajttal a pásztor, nem száll magasra Ábel füstje, nem virágzik a legényfa, nem néz be kéken a havas Kolozsvárra, nem lépkedünk rezgő fényben, rezedák illatában, nem borulnak le az angyalok Viola előtt, nem írnak verset poéták arany és kék szavakkal, nem iramlik Tinti kutyával tarka hegyekbe a költő, nem jár fekete-piros, fekete táncot a kimenős lány, nem csörgedez szívben a vérrel rokon patak, nem édesül a szájban édessé a keserű, nem kap ölébe a szülőföld, nem lépünk apáink hűlő, drága arcára, nem karéjoz jegenyekör…
Nem száll magasra az ember dallama itt, a Teréz körúton.
*
Nincs a Teréz körúton medvezsoltár, medvetánc, nincs gyöngyszoknya, nincs bagolyasszonyka, viola-homály, nincs vadvizek zúgása, nincs Jézusfaragó ember, nincs bujdosó verőfény, nincs lófürösztés, magányos fenyő, nincs vadboroszlán-illat, nincs cserefa tömött árnya szemfedőnek, nincs ostorzúgásban fogant ének, nincs kórémuzsika, furulya, nincs fa, napraforgó, nincs havon delelő rózsa…
*
Keresem a hazám. Mi van a Teréz körúton? Allegro barbaro jelen. Szolgálattevő, békés rendőröket robbant terrorista. Monstrum villamosok dübörögnek hajnaltól hajnalig. Autóhordák száguldanak, tülekednek, robognak. Kétkerekű gépcsodákkal ágaskodnak egy kerékre huligánok. Szirénák hasítanak dobhártyát. Hangszennyeződés-rekord. Kék füst leng, szállong, fojtogat, fullaszt. Szmog. Hajléktalan hugyozik kapualjban. Folyik, folydogál, zebracsíkos lesz az aszfalt. Ölebek, pulik, buldogok, vizslák, rottweilerek, labradorok hullatják tonnaszám a szürke áldást. Tömeg áramlik. Fehér, sárga, fekete tömeg. Semmibe néző, üveges tekintetek. A „sorry” népe. Aluljárókban bűz, okádék, elnyúlt tetemek.
Borzad az elme, a psziché nehezen nyugszik bele az anyag gyalázatába, a beton- és üveghalmazok fölötti égre képzeli a szellemrakétákat, a transzcendens mezőkön kicsírázott, szárba szökkenő, a megfoghatatlan, mégis létező életfákat. Verslábak, metrumok, fúgák, szimfóniák, ritmust váltó dallamok zsongnak bent, belül, a nemes zene elnyomja a brutális külső világ zajait.
*
Teréz körút 7. Ez a Mahler-ház. Itt lakott Gustav Mahler, a karnagy.
Éjszaka látni vélem szellemalakját. Mint fegyelmezett kísértet, éjfélkor indul sétaútjára. Kecses, könnyű léptekkel jön szembe velem a folyosón, látszik a mozgásán, hogy világpolgár, alig hallhatóan zümmögi, szolmizálja a szimfóniák tételeit. Halandó ember számára láthatatlan. Átvág az Oktogonon, onnan már látszik az Operaház.
– Ki kell húznom ezeknek a konok magyaroknak a nyakát a járomból – dörmögi. – Vérükben a zene, az nem kétséges, de túl sűrű ez a vér. Sziklákat görgetnek, s nem ismerik a Lied könnyedségét. Képzeletük nem követi a végtelen romantika hullámvonalát. Újítani fogok! Egybeolvasztom a hegedű, a zongora, az oboa, a kürt hangját énekszólókkal. Szoprán, alt, tenor, basszus fogja megszaggatni a szimfónia monotóniáját. Színpadképükkel, alakításaikkal sem vagyok elégedett. Bosszantó, hogy csak úgy kiáll egy hangszekrény a közönség elé, és ordít! Megtanítom játszani a magyarokat az operában. A mozgás olyan fontos, mint a hang. És díszítsék erős színekkel a színpadot! Azért színpad az – ahogy ők mondják –, mert színes. Ajándékozzuk meg a nézőt a végtelenség érzetével.
Olyan jó Gustav Mahler igazgató karnagy úr nyomába szegődni! Hallgatni mormogását, dünnyögését, morfondírozását. Arról, hogy milyenek a magyarok! Az intonációt visszaverik a csillagok, s elárasztja a Nagykörutat az ember legősibb képessége, a ritmus, a muzsika. Az ész, a gondolat akkor is követni tudja a mestert, amikor már óceánjáró fedélzetén dúdolja fúgáit az atlanti szélbe. Vaskalapos, rögeszmés urak kiütötték kezéből a karmesteri pálcát, meg sem állt a New York-i Metropolitanig.
Szegény, árva, kongó üres lett a bérpalota a Teréz körút 7. alatt.
*
Az emberi természet irtózik az űrtől. Ami üres, az magába fogadja a semmit. Az elűzött karmester hatalmas űrt hagyott maga után.
Őt megelőzve, és utána is, szabadcsapat szállta meg a házat.
A Teréz körút 7. az Ábrányiak háza is.
Ki ismeri ma már az Ábrányiakat?
Csak szorgalmas filoszok tudják felállítani a pontos családfát, laikusnak nem tanácsos belegabalyodni a nagy talányba: melyik Emil volt a költő, műfordító, melyik a zeneszerző, melyik Kornél volt a zenetudós, melyik az újságszerkesztő, melyik a forradalmár, melyik a békés polgár…
Higgyünk babonásan a genius loci erejében! Ha hiszünk, akkor – természetesen álmunkban – hallani véljük a bizarr kórus hangját. A zene, a nyelvzene, a vers, világköltészet zeng, zúg éjszaka, éjfél után a Teréz körút 7. szám alatti palotaházban. Az Ábrányi-kórus énekel, dúdol, muzsikál, Gustav Mahler szellemkeze vezényel. Az intonáció, a stílus ma már régies, de nem halott, a romantika soha nem hal meg, élteti a lélek izzása, a fantázia száguldása, a repülés, a száguldás vágya, és élteti – ezt csak halkan szabad kiejteni a szánkon – a nemes patriotizmus.
Másokért élni, másokért áldozni időt, pénzt, energiát, s ha kell, életet: ez a patriotizmus. Ezt cselekedték az Ábrányiak.
Szellemjárás mindig volt és mindig lesz. Nem a hitetlenek, hanem a hívők kedvéért indulnak útjukra éjféltájt a jó szellemek. Feledtetik velünk a jelen szürkeségét, barbárságát, alpári eszménytelenségét. Segítenek a jó szellemek gyökeret ereszteni a szurokba, a betonba, a kőbe. Segítenek a haza jászolbölcsőjét megvetni.
Aki többszörös hazavesztés után telepszik meg itt, s épít hazát, annak hallani kell a kórus hangját. Belső hallással kell hallani, mert csak akkor rezonál arra a szív, a lélek.
S akkor feledni lehet ideig-óráig az allegro barbaro jelent.
Teréz körút 7. Ez a hazám. Ez a hazám?
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. március 14-i számában.)
