Három évvel ezelőtt, egy tavaszi reggelen a Budapest közelében fekvő Piliscsabára utaztam ki, valamelyik egyetemi órám miatt. Sütött a nap, és amikor a vonat kiért a városból, a „zöldbe”, viruló bokrok, fák szegélyezték az utat. Emlékszem, az egyik domboldalon egy magányos, fehér virágú bokrocska állt. Meghatott ennek az ártatlan növénykének a szépsége, ez a meghatódás a napfény örömével keveredett el, és miközben már erdők között haladtunk tovább, hirtelen ráébredtem, hogy szerelmes vagyok. Csakhogy ennek a szerelemnek nem volt tárgya, semmiféle emberhez nem volt köthető, a virágokhoz, tavaszhoz, a Naphoz annál inkább. Akkor tapasztaltam meg életemben először azt az érzést – ha rövid ideig is –, amit a buddhisták nirvánának, a keresztények hálának (erőteljesebb kifejezéssel élve Isten imádatának), az ateisták egyszerűen igazi örömnek, talán boldogságnak neveznek.
Aki a boldogságot keresi (és hát ezzel mind próbálkozunk más-más eszközökkel), a leggyakrabban három dologra szokott hivatkozni, amely megakadályozza elérésében. A legelső általában az, hogy a másik nem szeret engem viszont, vagy túlságosan szeret, nem úgy, ahogy én akarom, mást lát bennem, mint aki vagyok, nem önmagamért kötődik hozzám. Meg akar változtatni. A szerelembe és a szerelem boldogságába vetett hitt képtelensége ugyanakkor köztudott. Legfeljebb a romantikus regények és filmek felszínessége üzen mást. A felnőtté válás egyik nagy csalódása a rózsaszín felhők szétoszlása, a kiábrándulás. Sokan nem is lépünk ki a „következő jobb lesz” ördögi köréből, mások megalkuvásból elfogadják egy nem túl boldogító házasság nyűgét. Egészen kiváltságosok azok, akik ebből a rémálomból fel tudnak ébredni. Akik nem azért választanak párt, mert nincs jobb választásuk, hanem mert felismerik, hogy a szerelem boldogsága nem a másik embertől függ, hanem saját magunktól.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. júniusi lapszámában)
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.
Minden évben ezt várom legjobban: amikor újra összeáll a csapat, telepakoljuk az autót könyvekkel, promóciós anyagokkal, meg persze jókedvvel, és útra kelünk, megyünk. Nem az őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, hanem a tavaszba, a nyárba (na jó, aztán végül az őszbe is), több száz, majd több ezer kilométert „felzabálva”, sokszor olyan városokba, kisebb-nagyobb településekre, ahol még sosem jártunk azelőtt.