Én elég szerencsétlen körülmények között születtem. Egy budapesti kórházban, télen. Nem volt elég hely, Anya egy átjáróban feküdt, összetört szemüvegét napokig a markában szorongatva, a plafonról omlott rá a vakolat. Látogatni nem lehetett, mert influenzajárvány volt. Engem meg a többi újszülöttet minden nap „etetésidőben” kis kocsira pakoltak, sorban, mint a kenyereket, betoltak az anyákhoz, majd evést követően visszavittek. A szülés után egy napig nem is láttuk egymást Anyával, miközben az ápolónők még veszekedtek is vele, hogy miért sír annyit a gyerek. Hát így kezdődött az egész.
Persze, most jöhetne a Biblia, a Szent Család, hogy hát Máriának még rosszabb volt. Meg a kiűzetés a Paradicsomból, hiszen a fájdalommal való szülés a büntetés része.
De képtelen vagyok komolyan venni magam ebben a témában.
Annyit tudok csak, amit mindenki. Hogy két biztos dolog van, amit az ember tudhat: megszületett és meg fog halni.
Semmi befolyásunk arra, hogy ki születik, és hogy meghalunk-e. Istent talán meg lehet tagadni. De ezt nem.
*
Otthon vagyok, a gyerekkori házban.
Múlt éjszaka nem tudtam aludni. Felültem az ágyon, villanyt kapcsoltam, felhúzott térdemet átölelve néztem a falakat, mint egy idegen. Tíz-tizenöt éve ez a szobám, és mégsem tudom minden dolgomról, hogy hova tettem. Mikor raktam fel azt a képet a falra? Melyik könyvet mikor szereztem be?
Tele van tárgyakkal a hely, és mintha mind ismeretlenek lennének. Pedig bármelyiket elveszíthetem, bármikor. Hiányozni fog.
De miért, ha már most sem elég fontos, hogy tudjam a történetét?
Egyáltalán, minek kötődöm hozzájuk, minek kötődöm bármihez? Döbbenten tudatosult bennem megint, hirtelen, hogy minden és mindenki elveszíthető, ami körülvesz. Nincs biztos pont, amibe kapaszkodni lehetne, mikor a halálfélelem be akar szippantani.
Vérfagyasztó, ahogy ezt az ürességet nézem. Mert semmi más nincs, ami az enyém, csak a születésem és a halálom. Se szerelmek, se barátok, se rokonok, se könyvek, se íróasztal, se szekrény, se ágy. Semmi.
*
De, mégis. Egyvalamim mégiscsak van a születésem és a halálom között. Én.
Saját magamé vagyok. Pont azóta és pont addig.
Az egyetlen fontos és biztos dolog, az egyetlen birtoka az embernek ő. Ezért nincs más, amit el lehet venni tőle, az élete. Hiszen semmi sem volt az övé sosem.
Jézust sem meglopják, hanem keresztre feszítik.
*
Egyetlen ajándék van csak és egyetlen büntetés. Az egyetlen ajándék ünnepe a Karácsony. És 1989-ben az emberek a tévé előtt ülve egy kivégzést néztek a fotelből. Mert az egyetlen büntetést találták fontosabbnak. Hogy értesüljenek róla. A tudás csábító gyümölcsét újra és újra le lehet szakítani. Mégsem tanulunk semmit sem.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2019. decemberi számában)
A kisgyerek, amikor az adventi reggeleken kilépett a templomajtón, azt látta, hogy a szertartás idején kialudtak a csillagok, világosság fogadta, meg utcán járó emberek. Akár büszke is lehetett magára, hogy míg mások semmitmondó hétköznapra ébredtek, ő már egy lépéssel közelebb került a nagy ünnephez. Ahhoz az ünnephez, amelynek éjszakáján rejtelmes körülmények között karácsonyfát hoz a Jézuska, ő pedig a türelmetlenül várt virradatkor gyönyörködhet a csillogásban.
Anyámék nem sejthették, hogy rettegni fogok a sötétben. Amikor növényi indákat imitáló faragott falapokból készült lámpát tettek a hálószobánkba, csak az volt a cél, hogy úgy világítson, hogy félhomály maradjon. Hogy ne teljesen vaksin kelljen elvégezni éjjelente a kisbaba melletti halaszthatatlan teendőket. Aztán hamar felismerték, jobb, ha hosszú évekig minden éjszakánkat bevilágítja az a lámpa. Hogy ne törjenek rám a rémek, amelyek a mai napig ott neszeznek körülöttem, ha teljes sötétség támad.
Kapory Oszkár, amikor betöltötte a negyvenhármat, úgy döntött, hogy olyan lesz, mint mindenki. A kezeit vizslatva jutott eszébe az ötlet. Ekkorra mindkét tenyerét teljesen átszínezte kedvenc étele: a savanyított lila káposzta. „Higgyem azt, hogy csak kettő kezem lehet? Erről a kettőről is alig tudom megmondani a különbséget!”
Rettenetes időket élünk. Amint meghal valamilyen híres ember, a Facebookon elszabadul a pokol: hirtelen mindenki szükségesnek érzi megmutatni, micsoda gyászt érez ő. O, wait a minute: nem a gyászát mutatja, hanem a gyásza álarcát. Sőt, még azt sem: jóval inkább önmagát.
Ha az osztálytársamra gondolok, elsőre az jut róla eszembe, hogy nagyon szép, arisztokratikus anyukája volt. Másodikosok voltunk, az anyuka féltő-óvó szeretettel vette körül a kisfiút, aki tengerésznek öltözött farsangon. Aztán mi alsó tagozatban képeslapokat cserélgettünk, és Petitől mindig szép lapokat kaptam, szépen megírva. Udvarias nyelven, amely az 1980-as években kiveszni látszott.
Nyugalmat, csendet palackoztam. Fügéről fügére. A hatalmas fazekat majdnem csordultig vágtam a mézédes gyümölcshússal. Néztem, ahogy az anyag először felrottyan, középen el nem apadó buborékforrást növeszt és aláveti magát a gázrózsa önző akaratának. A gondosan darabolt gyümölcsök kényelmesen elnyújtóztak, aztán a hirtelen hő hatásának köszönhetően az enyhén cukros nedűben kéjesen szétterülve apró finom darabokra hulltak. Így a tökéletes.
A medve már várt. Ahogy belépünk a les ajtaján, mindenki lázasan veszi elő a mobiltelefonját vagy a fényképezőgépét. Utóbbit egy híres természetfotós kezében pillantom meg. Mellette meghívottaim foglalnak helyet. Nem kell fizetniük a lesért, mert akit én hívok, ingyen nézheti a barna bundásokat, pedig nincs itt semmi részvényem, a nagyvonalúság Medvepásztornak köszönhető, aki most is csöndes mosollyal enged előre minden vendéget, ő hátul foglal helyet, és körbenéz, miféle pálinkák maradtak tegnapról, majd mindenkit megkínál.
Nem tudom, hogy Albert Camus (1913–1960) olvasta-e Madách remekét, amely francia nyelven 1881-től napjainkig számos – hol csonka, hol majdnem teljesnek mondható – formában megjelent, legutóbb például Camus nemzedéktársa, Jean Rousselot (1913–2004) jóvoltából, először 1966-ban (újabbról nem tudok). De ha olvasta volna, biztos rajongott volna érte, és irodalmi nyoma volna a munkásságában. Madách Ádámját az abszurd ember egyik előképének tarthatta volna.
Mostanában mindig arra gondolok, hogy elcseréltek. Rögtön születésem után a kórházban. Volt már ilyen, hallottam róla. Nem lehet más magyarázat. Mert hiába fürkészem anyámat, semmi hasonlóságot sem fedezek fel közte és köztem. Nézem a lánykori képeit. A neonzöld szem, a pengeként elhúzódó száj, a hosszú, jelentékeny orr, az erőteljes állkapocs, az arc előreugró vagy homályban maradt részei, semmi sem előlegezi majdani önmagamat.