Én elég szerencsétlen körülmények között születtem. Egy budapesti kórházban, télen. Nem volt elég hely, Anya egy átjáróban feküdt, összetört szemüvegét napokig a markában szorongatva, a plafonról omlott rá a vakolat. Látogatni nem lehetett, mert influenzajárvány volt. Engem meg a többi újszülöttet minden nap „etetésidőben” kis kocsira pakoltak, sorban, mint a kenyereket, betoltak az anyákhoz, majd evést követően visszavittek. A szülés után egy napig nem is láttuk egymást Anyával, miközben az ápolónők még veszekedtek is vele, hogy miért sír annyit a gyerek. Hát így kezdődött az egész.
Persze, most jöhetne a Biblia, a Szent Család, hogy hát Máriának még rosszabb volt. Meg a kiűzetés a Paradicsomból, hiszen a fájdalommal való szülés a büntetés része.
De képtelen vagyok komolyan venni magam ebben a témában.
Annyit tudok csak, amit mindenki. Hogy két biztos dolog van, amit az ember tudhat: megszületett és meg fog halni.
Semmi befolyásunk arra, hogy ki születik, és hogy meghalunk-e. Istent talán meg lehet tagadni. De ezt nem.
*
Otthon vagyok, a gyerekkori házban.
Múlt éjszaka nem tudtam aludni. Felültem az ágyon, villanyt kapcsoltam, felhúzott térdemet átölelve néztem a falakat, mint egy idegen. Tíz-tizenöt éve ez a szobám, és mégsem tudom minden dolgomról, hogy hova tettem. Mikor raktam fel azt a képet a falra? Melyik könyvet mikor szereztem be?
Tele van tárgyakkal a hely, és mintha mind ismeretlenek lennének. Pedig bármelyiket elveszíthetem, bármikor. Hiányozni fog.
De miért, ha már most sem elég fontos, hogy tudjam a történetét?
Egyáltalán, minek kötődöm hozzájuk, minek kötődöm bármihez? Döbbenten tudatosult bennem megint, hirtelen, hogy minden és mindenki elveszíthető, ami körülvesz. Nincs biztos pont, amibe kapaszkodni lehetne, mikor a halálfélelem be akar szippantani.
Vérfagyasztó, ahogy ezt az ürességet nézem. Mert semmi más nincs, ami az enyém, csak a születésem és a halálom. Se szerelmek, se barátok, se rokonok, se könyvek, se íróasztal, se szekrény, se ágy. Semmi.
*
De, mégis. Egyvalamim mégiscsak van a születésem és a halálom között. Én.
Saját magamé vagyok. Pont azóta és pont addig.
Az egyetlen fontos és biztos dolog, az egyetlen birtoka az embernek ő. Ezért nincs más, amit el lehet venni tőle, az élete. Hiszen semmi sem volt az övé sosem.
Jézust sem meglopják, hanem keresztre feszítik.
*
Egyetlen ajándék van csak és egyetlen büntetés. Az egyetlen ajándék ünnepe a Karácsony. És 1989-ben az emberek a tévé előtt ülve egy kivégzést néztek a fotelből. Mert az egyetlen büntetést találták fontosabbnak. Hogy értesüljenek róla. A tudás csábító gyümölcsét újra és újra le lehet szakítani. Mégsem tanulunk semmit sem.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2019. decemberi számában)
A fiú gyűlölte az anyját, majdnem annyira, mint az őt körülvevő világot: a házat a forrás mentében, az erdőt, a várost a hegyek között, amely nem fogadta be…
Valamikor minden más volt: kettesben éltek az erdő mélyén, távol mindenkitől. Nem járt arra senki, s aki mégis arra vetődött, nem vetette meg őket, hogy apa nélkül élnek.
Koszos kendője az álla alatt megkötve. Látszik, hogy fázik a feje. Hiába: az őszi reggelek most már csípősek. Isten tudja, hány pulóver és szoknya van rajta. A kardigánján elöl óriás lyuk tátong, papucsban toporog az esőben. Körmeit feketére festette az Isten, aprócska tenyerére útvesztőket rajzolt az idő. Amikor leguggol, egy ócska ruhakupac. Már szaga van.
Az egész akkor kezdődött, amikor a Duna vize elapadt, mert nem tudott átfolyni a Pest méretű szemétszigeten. Nem ez volt az első vízi út, ami járhatatlanná vált, már a Temzénél is hasonló probléma adódott, sőt egyre többen aggódtak, hogy az Amazonas is eltűnik a térképről, mert már több benne a szemét, mint a hal.
Plüssmaci? Pihe-puha takaró? „A család kedvence” vagy „Cuki vagyok” feliratú body? Zenélő, villogó, kiságy fölé szerelhető forgó? Rágóka, meséskönyv, zörgő, járássegítő, játszószőnyeg, netán hinta? Vagy cumisüveg-sterilizáló, pelenkázó? Cumi? Hm, lehet, hogy nem cumizik. Ivópohár? Még kicsi hozzá. Akkor legyen babasampon. De mégsem, talán nem ilyen márkát használnak, ki tudja, érzékeny a bőre, vagy még haja sincs. Pelenka! Ez az! Legyen pelenka és popsitörlő, abból soha nem elég. Oké, de vajon hány kiló? Kettes vagy hármas kell?
A habzó mocsáron keresztül érkezett, úgy húzta a testét maga után, mint egy folyton elakadó, rossz kordét, a koravén arcán meg a nyári délutánok kiábrándultsága. Azt mondták, alig lehet vagy tizenhat, ugyan, mondtam, nézzétek meg már a fogait, a nagy, sárga, rothadó csontokat, ha ló lenne, nem adnék neki egy évet se, eszi ezt már a kor meg a nyavalya egészen.
Fehérre meszelt templom fogadott, Árpád-kori, kicsit más, mint amilyennek a képeken látszott. Mellette szabad tér, tető alatt kőoltár, ambó. Három széles padsor félkörben. A középső mögött kis faépítmény, nyilván a világosításnak, hangtechnikának. Kell is, hiszen a zarándokoknak misét, a helyieknek falunapot tartanak itt. A fák között ápolt, rövidre nyírt gyep, hátrébb sás, patak, fahíd vezet át rajta a rengetegbe. Nem csoda, hogy öt falu tartja magáénak, tökéletes itt. Körbejártam mindent.
Kint éjkék. „Lehunyja kék szemét az ég.” Bent kék fény. Kéken száll a füstkék. Kék kandallóban kéken lángol. Kék padlón kék szőnyeg. Bársonyszéken bársonykék. Kékhuzat. Átjár a házon. Kék polcon kék könyv. Kék szekrényben kék ruhák. Kék kabát. Kék nadrág, farmerkék. Kékfestő szoknya, kékfestő kötény. Kék pamlagon kék paplan. „Az ágy közös, a párna nem.” Kék kráter. „Kék kísértet les ott éjjel.”
Na jó! Tudjátok-e, hogy mit csinál a huhuréz [1]? Ugye azt mondják róla, hogy a halált üzeni, ha éjjel megszólal valamelyik udvarban. Ha pedig az ember elzavarja őt, akkor más udvarban fog a halál bekövetkezni. De miért nevezzük huhuréznak a halálmadarat? Ennek is megvan a története, és most elmesélem nektek.
A temérdek cipő az előtérben nem volt jó helyen, vagyis a helyiség nem volt jó helyen ahhoz, hogy ennyi cipőt elbírjon. Az apró előszobából nyílt minden a házban, így a cipők talpáról lepergő sár, szalma és gyommagvak, melyek először nedves, földszagú masszát képeztek, majd a padlófűtés hatására törékenyre száradtak, ráragadtak a papucsok talpára, és minden szobában egyenletesen oszlottak el.