A legtöbbek által talán már ismert gondolataim összefűzésének címeiben a tárca szót használom, részben a műfajra utalva, elsődlegesen viszont azokra a „kincsekre” figyelmeztetve, amelyek nem rajtunk kívül álló értékek, inkább lelki pénztárcák. A boldogság elérésének akadályaként sokszor hivatkozunk a pénzre, a még el nem ért álmokra, a feladatokra, amiken túl kell lennünk. Azokra a dolgokra, amiket meg kell tenni azért, hogy „biztonságban érezzük magunkat”, meglegyen a tudat, miszerint szilárd talaj van a lábunk alatt: fejünk fölött tető, van mit ennünk, van munkánk, „elértünk már valamit”.
Hányszor mondogattam magamnak, hogy „na, majd ha vége az egyetemnek, lesz időm lazítani, lesz időm olyan dolgokra, amik boldoggá tesznek”, „na, még ezt a recenziót megírom, aztán megengedhetem magamnak, hogy a saját kedvemre írjak”. Aztán véget ért az egyetem, és jött a következő: „jó, majd ha már lesz állandó bevételem, egy remek munkám, egy saját házam, jogosítványom, autóm, akkor lesz időm örömet szerezni magamnak, akkor már nem érhet baj”.
És itt van a kutya elásva, ebben az „akkor már nem érhet baj”-ban, az „akkor már minden rendben lesz”-ben. Pedig sohasem lesz minden rendben, sohasem leszünk biztonságban. Volt egy pont, amikor hirtelen magam előtt láttam az egész életfolyamot: először munka, aztán jogosítvány, aztán autó, aztán ház, közben férj, aztán gyerek, aztán a gyerek(ek) iskoláztatása, aztán hirtelen már csak néhány év marad az életből, aminek amúgy is bármikor vége lehet.
Amikor a nagy tanítók az „itt és most”-ról beszélnek, vagyis arról, hogy mindenképpen éljük meg a jelent, igyuk meg az ajándékba kapott bort, nyugodtan fogyasszuk el a születésnapi csokoládét, pont azt a katasztrófát akarják megakadályozni, amikor az állandó biztonságra való törekvéssel nem figyelünk oda arra, amit igazán szeretnénk, ami igazán örömet nyújt, nem találjuk meg magunkban a tárgy nélküli szerelem érzését. Amikor nagymamám rákos lett, és elképzeltem, mi történik, ha meghal, aztán mi történne, ha az összes szerettemet elveszíteném – mert bármikor megtörténhet, és nincs olyan ember, nincs olyan tárgy, ami el nem veszhet, el nem pusztulhat –, eltűnt alólam a szilárd talaj. Ott lebegtem a levegőben a legkisebb kapaszkodó nélkül.
Az egyetlen, ami ebben a helyzetben meg tudott vigasztalni, a felismerés volt, hogy oké, semmi sem biztos, de az igen – legalábbis nekem az –, hogy vagyok. Vagyok, tehát gondolkodni és érezni is tudok. Tudom, mit szeretek, mit utálok, mi derít jobb kedvre, mi keserít el. Keresni kezdtem azt, ami örömet nyújt: a napsütés, a játék, a könyvek, egy hosszú séta az erdőben, megérkezni Budapestre és elvegyülni a város forgatagában, a reggeli Kossuth téren sétálni az Országház előtt, aztán egy kávéval egy padon ülve nézni a Dunát, vagy vidéken a zöld dombokon kószálni és kakukkfüvet szedni a réteken, énekelni a tűz körül. Ez pedig válasz arra, ki vagyok. És a legfontosabb kérdésben is segít: vajon a saját életemet élem-e? Ha igen, megjelenik a talpam alatt újra a föld. Mert akkor a tetteim és a gondolataim egyek.
Amikor én én vagyok, már mindegy, mi lesz, mert beleolvadok az „itt és most”-ba. Ez az a fajta flow, ami egy egész életre kiterjeszthető.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. júliusi számában)
