A legutóbbi családi nyaralás alkalmával – többek közt – Vizsolyban jártunk, ahol vásároltam a munka miatt csatlakozni nem tudó páromnak egy facsimile kiadású Jelenések könyvét. Mire a pénztárnál sorra kerültem, a család többi tagja már a kocsinál várt. A papírzacskót a csomagtartóba tettem, de úgy látszik, kár volt, mert már út közben kérték a testvéreim, hogy mutassam meg. Ez meglepett, mivel egyikük sem igazán bölcsész irányultságú. Miért akarják hát tudni, mi van a szatyromban?
Félreértés ne essék, nem zavart, inkább csak nem értettem, engem sosem izgatott különösképp, mások mit ajándékoztak másoknak. Erről persze egyből a gimnáziumi évek jutottak eszembe, a titoktartással egészen furcsa kapcsolatom van. Az osztályban valamiért csendes bölcsnek neveztek el – amit nem igazán a tudásom vagy az intellektusom váltott ki, inkább a hallgatás. Emiatt nekem vallotta meg mindenki a titkait, holott azok egyáltalán nem érdekeltek, sőt, sokszor éreztem úgy, jobb lenne nem tudni őket. Kissé autista vonás lehet – jöttem rá azóta –, hogy mennyire lassan ismertem fel a titkok, a pletykák szerepét. És hogy miért bíznak meg egyből az emberek olyan valakiben, aki nem adja tovább a titkukat. Sok utánaolvasás világította meg, hogy a pletyka ősidők óta a társadalom, különösen pedig a kisebb közösségek egyik legfontosabb, változásokat előidéző eszköze. A pletyka által ismerhetjük meg a kapcsolatok hálózatát, deríthetjük fel az ellenfelek és támogatók táborát, és azt, kihez érdemes, kihez nem érdemes közelebb kerülni.
A bennem lévő közöny sokáig tűnt magam előtt is ijesztőnek, ridegnek, emiatt pedig embertelennek. Néhány éve viszont felfedeztem a pozitív oldalát. Egy idő után ugyanis azon kaptam magam, hogy minél több negatív „sztorit” mesélnek valakiről, annál kíváncsibb leszek az illetőre, annál inkább meg akarom ismerni. Szeretek utánajárni a történetek eredőjének, hogy mi volt a konkrét helyzet, ami különböző változatokban terjedt el, hogy mi a felek szemszöge, de leginkább az, hogy miért mondták pont azt, pont akkor. Nem az érdekel, mi van a papírzacskóban, hanem az, hogy melyik boltból jött ki az illető, és miért ment be oda. Mindig van valami mélyebb, izgalmasabb, elbújt történet, mint régi könyvtárakban a titkos szoba, ahol az igazi értékek és az igazán érdekes olvasnivalók vannak elrejtve. Persze van, aki kinevet ezért, sőt, amikor rátalálok egy nagyszerű új barátra, a nagyobbik húgom első kérdése: „na és neki milyen személyiségproblémája van?”. Naná, hogy titok.
Az igazság persze az, hogy senki sem normális vagy tökéletes, hiszen ha semmi nincs a felszín alatt, az ijesztő és/vagy rettenetesen unalmas. Mert mit lehet kezdeni az élettel, ha még papírzacskód sincsen?
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. novemberi számában)
Erdély: 2021. november, IV. évfolyam, 12. (42.) szám
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.
Minden évben ezt várom legjobban: amikor újra összeáll a csapat, telepakoljuk az autót könyvekkel, promóciós anyagokkal, meg persze jókedvvel, és útra kelünk, megyünk. Nem az őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, hanem a tavaszba, a nyárba (na jó, aztán végül az őszbe is), több száz, majd több ezer kilométert „felzabálva”, sokszor olyan városokba, kisebb-nagyobb településekre, ahol még sosem jártunk azelőtt.