A kapuk angyalai a kocsmában ültek, hisz a szférák lényeinek is jár a szabadidő-kultúra. Az emberek ilyenkor a szexről, a munkájukról meg a lelki kapcsolódásaikról szoktak beszélgetni. Az angyaloknak erószuk nincs, hivatásuk és kapcsolataik viszont annál inkább, és ezeken is bőven van mit megvitatni. Így esett ez aznap délután is, Krisztus után valamikor két- és háromezer között.
– Tegnapelőtt is jött valami négyszemű értelmiségi, szomorú verseket szavalt a kudarcba fulladt nemi életéről, és harapdálta a küszöböt – lógatta döbbenten glóriáját a rumos teába a Titkok Kapujának Angyala.
– Annak legalább volt egyénisége. Nekem rengeteg olyan jön, főleg szlávok, hogy meg volt ugye már halva, és kitűztek neki a sírjára egy lepedőnyi országzászlót. És mindegyik úgy akar bejönni, hogy keresztben tartja a zászlórudat, az megakad a kapufélfán, de nem fordítana egyet rajta, ott erőlködik, a többi meg hátulról taszigálja. Olyan is volt már, hogy sétahajót próbált betolni. Most gondoljatok bele, eltolta a lelkem a kapuig! – kavargatta értetlenkedve fehérfröccsét a szárnyával a Békesség Kapujának angyala.
– Korról korra kevesebben értik a lényeget – csapta az asztalhoz söröskorsóját a Megértés Kapujának Angyala.
– A történelem kezdete óta minden kultúrkorszakban ugyanolyan az arányok – vitázott vodkájával hadonászva az Inspiráció Kapujának Angyala.
– Nálam volt nemrég valami sporthorgász, vagy testépítő, vagy micsoda, és ráfolyatta a szebbik kulcslyukra a szemgolyóját, nagyon kellemetlen volt. Mondtam, ez már nem az én hatásköröm, szóltam a lángpallosú keruboknak, azok meg azt mondták, hogy igazából a Tisztánlátás Kapujához kellett volna mennie, csak elrontotta a kapcsolatát az őrangyalával, és aztán eltévedt – mesélte a Győzelem Kapujának Angyala.
– Tudom, ki az, megcsinálta nálam is a műsort, elég elszánt, csak valami van a szemével tényleg, de azt hiszem, ha képes lesz megköszönni háromszáz évvel ezelőtt annak a kövér vagy sovány ősanyjának a keménypáncélúrák-vacsoráját, és aztán ötszáz év múlva hozzámegy ahhoz a szíriuszi űrrestaurátorhoz, át is jöhet – bizakodott a Tisztánlátás Kapujának Angyala.
– Képzeljétek, angyalkáim, én most azt játszom, hogy eldugok több kicsi kaput az erdőben. Van odvas, öreg fa, van kéreg alól, erezet mellől előbukkanó, csillogó üveg, mintha csak valahogy odakerült volna… És ilyen álmodozó párocskák úgy jönnek át, hogy nem is tudnak róla. Teljesen ártatlanul – dicsérte az átlépőket a Rejtett Kapuk Angyala.
– Ez jó ötlet, lophatom? – kérdezte az Ártatlanság Kapujának Angyala.
– Perszehogy – ürítette ki pálinkáspoharát a Rejtett Kapuk Angyala. A többieknek is tetszett ez a megoldás, és koccintgatás közben megbeszélték, hogy mindannyian megpróbálják ilyenformán. Ezért is érdemes az odvas, öreg fákra odafigyelni.
Ez kezdetben inkább hátrány, mint előny volt. Hiába tudtam mindent a XIX. századi Párizsról, két évszázaddal később – ráadásul ezúttal nőként – nem sok hasznát vettem. Szeretett városom jelentősen megváltozott, és a franciák sem voltak már igazán franciák. A történelem hosszabb lett, tele felfedezésekkel, katasztrófákkal, és újabb, értelmetlen háborúkkal. Megrázó volt olyan történetek befejezéséről hallani, amik az én koromban épphogy kialakulóban voltak.
Jolánt, a Kakasos-ház asszonyát faggatja Krúdy, aki a legokosabb nő az éjjeli világban, s akihez a fiatal Jókai járt a zsidó konyha csínját-bínját tanulmányozni. Szegény Móric nagyon szomorú ember volt. Tudja, olyan volt, mintha azt jósolták volna, hogy elviszi az első tavaszi szél… Meg is rendeltem az összegyűjtött műveit egy rablóbajszú könyvügynöknél.
2. JÓZSEF: Négy éve keresem az igazit, és rájöttem, hogy a párkapcsolatok sokkal jobban működnének nők és a férfiak nélkül. Legutóbb egy kafkai tekintetű, egyenes magatartású, negyvenes, rövid hölggyel próbálkoztam egy metróaluljáróban, és még akkor sem ábrándultam ki belőle, amikor meg akart késelni. Apró méltatlankodásomat látva megjegyezte, hogy azt hitte, a pasik szeretik az ilyesmit. Végül ő hagyott el. Utána nem sokkal jártam egy félvér lánnyal, nem volt köztünk semmi, csak jártunk, ám amikor Valentin-napra szerelmeslevelet írtam neki, ő elsápadt és harminc deka gépsonkává változott. Nem tudtam eldönteni, hogy szakítsak vele vagy egyem meg.
Hát hetek óta mást sem csinálok, mint kereslek. Olyat keresek, mint te vagy. Azt mondják, pár éved van csak itt, ahogy nekem is, és aztán feljebb, északra húzódsz a hőhullámok elől. Holott dehogy húzódsz te sehova, nincs neked lábad. Velem fogsz pusztulni, itt, velem. Pedig én dobnálak fölfelé, emelnélek magam fölé utolsó erőmmel, mint anya az újszülött delfinjét. De nem lehet, látod.
Bizonyos szavakat előbb ismertem meg, mint hogy azokat a jelentésükhöz tudtam volna csatlakoztatni. Két ilyen szó – és inkább a párhuzamosság, mint a kedélyborzolás kedvéért – a cigány és a zsidó. Előbbivel kora gyermekkoromban ismerkedtem meg, apám Abonyban a Mérgesen született, ez a község szélén meghúzódó cigánytelepet jelentette.
Egy balatoni üdülőben töltöttünk néhány hetet, és folyton esett. Ez volt az a nyaralás, amikor egyszer sem fürödtem a tóban, és nem türkizzöldnek, hanem szürkének láttam. Fürdőruha helyett kék mackókban és esőkabátokban rohangáltunk, halakat fogtunk a nád közötti stégen, és azt hiszem, hogy még a szokottnál is többet unatkoztunk.
Régi fényképalbumot nézegetek. A karácsony előtti nagytakarítás kávészünetében került a kezembe, gondoltam, belenézek, aztán folytatom a munkát. Nem így lett. A sárguló, fakuló fotók megállítottak. Történetek jutottak eszembe, egy mozdulat, egy kézlegyintés, egy félszeg mosoly, kalapbillentés. Egykor doboz őrizte ezeket az emlékeket, de öreganyám vett egy szép vajszínű albumot, letörölgette, megsimogatta, rendszerezve beragasztotta a fotókat a kemény lapokra. Az ő hátrahagyott, gyöngéd tekintete megszólaltatta Flóri harmonikás fényképét az albumban.
Hajnali négykor keltem, első mozdulatommal a vizet rúgtam fel, a másodikkal a hamuzóba könyököltem, a későbbiek egyikével meg a zaccot borítottam a szemetesvödör mellé, akkor hirtelen ellenállhatatlan késztetést éreztem aziránt, hogy számot adjak az ember nyomorúságáról, mialatt örök időkre a fejembe véstem, hogy az ébredésnek nem muszáj föltétlenül fölkelésbe torkollnia, hisz ahogy a fáradalmakat, úgy az alvást sem árt kipihenni.
– A családot meghívtad?
– Jönnek, ha időben szabadulnak.
– Ó, megvárjuk őket!
A költő idegesen mosolygott. Az izgalom és a bűz együtt forogtak a gyomrában, frissen vasalt inge pedig különböző alakokban tapadt izzadó testéhez. Kissé kitartotta a karját, hogy a menetszél megszárítsa.
Miközben kedves, jobb dolgokra hivatott lányok és fiúk pillanatragasztóval múzeumok kiállítótermeinek temperált falaihoz rögzítik a tenyerüket – miután valami élelmiszerrel leöntöttek egy-egy értékes festményt –, aközben az aukciósházak folytatják megszokott életüket, a maguk ritmusa szerint dolgoznak, keresnek, kutatnak, értékes műtárgyakra lelnek rá, életművekre hívják fel a figyelmet, bedolgozzák a köztudatba egy-egy elfeledett, fel nem fedezett alkotó életművét, esetleg galériájuk fiatal tehetségek útját egyengeti.