A kapuk angyalai a kocsmában ültek, hisz a szférák lényeinek is jár a szabadidő-kultúra. Az emberek ilyenkor a szexről, a munkájukról meg a lelki kapcsolódásaikról szoktak beszélgetni. Az angyaloknak erószuk nincs, hivatásuk és kapcsolataik viszont annál inkább, és ezeken is bőven van mit megvitatni. Így esett ez aznap délután is, Krisztus után valamikor két- és háromezer között.
– Tegnapelőtt is jött valami négyszemű értelmiségi, szomorú verseket szavalt a kudarcba fulladt nemi életéről, és harapdálta a küszöböt – lógatta döbbenten glóriáját a rumos teába a Titkok Kapujának Angyala.
– Annak legalább volt egyénisége. Nekem rengeteg olyan jön, főleg szlávok, hogy meg volt ugye már halva, és kitűztek neki a sírjára egy lepedőnyi országzászlót. És mindegyik úgy akar bejönni, hogy keresztben tartja a zászlórudat, az megakad a kapufélfán, de nem fordítana egyet rajta, ott erőlködik, a többi meg hátulról taszigálja. Olyan is volt már, hogy sétahajót próbált betolni. Most gondoljatok bele, eltolta a lelkem a kapuig! – kavargatta értetlenkedve fehérfröccsét a szárnyával a Békesség Kapujának angyala.
– Korról korra kevesebben értik a lényeget – csapta az asztalhoz söröskorsóját a Megértés Kapujának Angyala.
– A történelem kezdete óta minden kultúrkorszakban ugyanolyan az arányok – vitázott vodkájával hadonászva az Inspiráció Kapujának Angyala.
– Nálam volt nemrég valami sporthorgász, vagy testépítő, vagy micsoda, és ráfolyatta a szebbik kulcslyukra a szemgolyóját, nagyon kellemetlen volt. Mondtam, ez már nem az én hatásköröm, szóltam a lángpallosú keruboknak, azok meg azt mondták, hogy igazából a Tisztánlátás Kapujához kellett volna mennie, csak elrontotta a kapcsolatát az őrangyalával, és aztán eltévedt – mesélte a Győzelem Kapujának Angyala.
– Tudom, ki az, megcsinálta nálam is a műsort, elég elszánt, csak valami van a szemével tényleg, de azt hiszem, ha képes lesz megköszönni háromszáz évvel ezelőtt annak a kövér vagy sovány ősanyjának a keménypáncélúrák-vacsoráját, és aztán ötszáz év múlva hozzámegy ahhoz a szíriuszi űrrestaurátorhoz, át is jöhet – bizakodott a Tisztánlátás Kapujának Angyala.
– Képzeljétek, angyalkáim, én most azt játszom, hogy eldugok több kicsi kaput az erdőben. Van odvas, öreg fa, van kéreg alól, erezet mellől előbukkanó, csillogó üveg, mintha csak valahogy odakerült volna… És ilyen álmodozó párocskák úgy jönnek át, hogy nem is tudnak róla. Teljesen ártatlanul – dicsérte az átlépőket a Rejtett Kapuk Angyala.
– Ez jó ötlet, lophatom? – kérdezte az Ártatlanság Kapujának Angyala.
– Perszehogy – ürítette ki pálinkáspoharát a Rejtett Kapuk Angyala. A többieknek is tetszett ez a megoldás, és koccintgatás közben megbeszélték, hogy mindannyian megpróbálják ilyenformán. Ezért is érdemes az odvas, öreg fákra odafigyelni.
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.
Minden évben ezt várom legjobban: amikor újra összeáll a csapat, telepakoljuk az autót könyvekkel, promóciós anyagokkal, meg persze jókedvvel, és útra kelünk, megyünk. Nem az őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, hanem a tavaszba, a nyárba (na jó, aztán végül az őszbe is), több száz, majd több ezer kilométert „felzabálva”, sokszor olyan városokba, kisebb-nagyobb településekre, ahol még sosem jártunk azelőtt.