Voltak nagy idők, hősies, vérhömpölygő, aranycsörgő, zászlógyűrő idők, mikor a költők azért írtak verseket, hogy a Magyar Nyelv Tündérének áldozzanak szóval-betűvel, élettel-vérrel, hogy a Magyar Nyelv Tündérének uralmát biztosítsák, hogy őt toronymagas, aranyló trónusra emeljék, vagy – de ez csak keveseknek adatott meg – hogy vele boldog világörvénylésben egyesüljenek.
Mivel a magyar nyelv ősnyelv, minek segítségével ki lehet betűzni a gondviselés kifürkészhetetlen akaratát, a kultúrtörténeti anomáliákat, valamint gyógyítani civilizációs betegségeket és újra megtermékenyíteni a túlistentelenedettek cölibált tudatát, sok körüllakó irigykedett a magyarokra, és igyekezett velük nyelvüket elfeledtetni. Ezért voltak itt sokáig ugyanolyan fontosak a költők, mint a hadvezérek: hisz ha azon a nyelven parancsolsz a katonáidnak, mint szomszédod, akivel háborúzol, akkor megette a fene az egészet. Márpedig minden korban a költők voltak azok, akik a magyarokat újra meg tudták tanítani magyarul.
Sajnos, amióta béke van, a költők is eltunyultak, feledték nemes harcuk, és a Magyar Nyelv Tündérének gyönyörűsége helyett inkább Onán ősi bűnét ismételgetik szerzeményeikkel napról napra. Mit nekik ország, ősnyelv meg Tündér! Csak a szóhányásra meg a díjakra hajt e gyülevész had!
Történt hajdanán, hogy valami olyan csúf holdállás volt a Kárpát-medencében, hogy az összes tunya költőnek egyszerre jutott eszébe, hogy ő még nem kapott díjat, ha meg mégis kapott, akkor még nem kapta meg a következőt. Rohantak is egymást taposva, tülekedve, tusakodva a Költőszövetségbe, és éktelenül méltatlankodva, rikoltozva, vonyítva, bömbölve, mellüket tépve és zokogva a díjakat követelték:
– Csokonai-díjat akarok! Ez jár nekem! Ott voltam akkor, amikor lennem kellett, emlékezzetek, testem-lelkem-szavazatom ott volt, és nem csak úgy felszínesen! És sose mondtam senkiről, aki ott volt, vagy aki nem!
– Balassi-díjat akarok! Én megérdemlem! Mindent megtettem ezért, amikor meg kellett tennem, emlékezzetek, meg azért is megtettem mindent, azóta vagyok jóban veled is, meg veled is! Mindig kiálltam értetek, meg az összes többiért is, ha arról volt szó!
– József Attila-díjat akarok! Most rajtam van a sor! Nézzetek rám: hány év, hány kötet, hány gyerek, hány asszony! És nem adtam föl, és nem adom föl, hanem itt, most, annyi év után, ezért, azért, értetek, miattatok! Hogy az Úristenit neki!
– Kossuth-díjat akarok! Nem is értem, min gondolkodtok?! Ismeritek az életművemet, ismertek, mint a nyitott pénzt vagy a rossz könyvet, hát ki nem ismer engem?! Hát mit akartok még, dögöljek meg?! Hát így akartok engem az utókorra hagyni?! Posztumusznak, vagy mi?! Szedjétek már össze magatokat, és nézzetek bele az én hatalmas, művészi, díjváró, díjérdemlő, igazat ragyogó szemeimbe!
A Költőszövetség egy emberként tördelte a kezét, hogy az nem úgy van, meg a szabályok, meg a törvényeket nem ők hozzák. Igazuk is volt, de hát felfokozott érzelmi állapotba lévő költőkkel vitázni meddő. Már azon tűnődtek, hogy inkább kiugranak az ablakon, csak menekedjenek e megalázó helyzetből, mikor a valóság tünékeny fátyola hirtelen széthasadt. A nagy méltatlankodás és illetlenkedés ugyanis erősen megzengette azokat a felső szférákat, ahol a megboldogult nagy magyar költők és más, komoly személyiségek léteznek túlvilági értelemben.
Az emlegetett Csokonai Vitéz Mihály, Balassi Bálint, József Attila és Kossuth Lajos fényes szelleme és halhatatlan lelke pedig kénytelen volt látni és átélni azt a szörnyű olcsóságot és kufárkodást, mit nevüket bemocskoló utódaik mívelnek a földön. Borzasztó haragra gerjedtek a halhatatlan lelkek, és meg is testesültek legott, hogy rendet tegyenek a dicstelen kuplerájban.
Balassi Bálint fényes szelleme iszonyú szablyájával sarabolta a korcs kortársakat, kik nem voltak restek önös érdekből ajkukra venni nevét. Hullott a hamis költők vére, csontjuk hasadt, húsuk szakadt, szemük kifolyt, s haláluk nem volt dölyfükhöz méltó.
Kossuth Lajos fényes szelleme rettentő pofaszakállával söprűzte le a tévelygő maradékok álszent álorcáját, hogy hús és vér jól begyakorolt mimézise alól előtörjön végre az egót alkotó semmi. Hiába könyörögtek irgalomért a hamis költők, kik nemcsak orcájuk vesztették, de csúfos, meddő életük is e megtorlásban.
József Attila fényes szelleme egy síndarabbal és egy mosóteknővel verte agyba-főbe a nyomába vizelő, hiú önhitteket, kik rég nem látták már önnön orcájuktól a magyar ősnyelvvel viselős, versszülő valót. Roskadtak egymásra a hamis költők, akár egy halom hasított fa, s még így sem értették, mivégre.
Csokonai Vitéz Mihály fényes szelleme pedig mindenkit jól pofán tüsszentett tuberkulózissal, hogy írmagja se maradjon a hamis költők terpeszkedő, kérődző és nyáladzva törleszkedő fajzatának.
Hát így esett a nagy díjmészárlás. A Költőszövetség napokig lapátolta a hullákat.
Ezért a magyar költők közül ma már csak azok vannak életben, akik nem díjért, hanem hitből csinálják.
Te is élsz még, barátom?
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.
Minden évben ezt várom legjobban: amikor újra összeáll a csapat, telepakoljuk az autót könyvekkel, promóciós anyagokkal, meg persze jókedvvel, és útra kelünk, megyünk. Nem az őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, hanem a tavaszba, a nyárba (na jó, aztán végül az őszbe is), több száz, majd több ezer kilométert „felzabálva”, sokszor olyan városokba, kisebb-nagyobb településekre, ahol még sosem jártunk azelőtt.