Titus Maccius Plautust általában a napjaink színházaiban is időről időre műsorra tűzött A hetvenkedő katona című kiváló komédia szerzőjeként ismerik. Az már kevésbé köztudott, hogy a nomen est omen szállóige is az ő egyik színművéből (A perzsa) származik. Bár többféleképpen fordították le, a lényege az, hogy a név hatással van viselőjének sorsára. De vajon így van-e ez?
Mint minden ilyen örök igazság, ez is csak részben igaz. Ábel esete erre jó példa, hiszen nevének jelentése: lehelet, mulandóság. Ez utóbbi teljesen rendben van, tekintve hogy minden emberi lény mulandó, amiként az egyszeri tiszteletes is megállapította egy temetésen, mondván: „Kedves híveim, egyszer mindenkinek meg kell halni. Talán még nekem is.” A „lehelet” megfejtése azonban már keményebb dió. Persze bizonyos áttételekkel ez is összefüggésbe hozható hősünk sorsával, amennyiben a légzés az élet alapvető attribútuma, de lássuk be: ebben semmi személyre szabott nincs, ilyen alapon tulajdonképpen mindenki Ábel lehetne.
Ettől függetlenül a névadás igen jelentős aktus, olyan ősi rituálé, amely a beszéd megjelenésével egyidős. Világteremtő gesztus. Amiként a Teremtés könyvében az Úr elválasztotta a világosságot a sötétségtől, a szárazföldet a vizektől, és nevet adott nekik, úgy a szülő is elválasztja gyerekét a gyermekek nagy halmazától, és nevet ad neki. Hogy milyet, az több tényező függvénye, de mindenképp a szülők döntése. Ábel ezért úgy tartja, hogy a gyerek neve nem annyira a viselőjéről, mint inkább a szülők jelleméről, képzettségéről, pillanatnyi elmeállapotáról árulkodik. És nemcsak róluk, hanem igen gyakran arról a korról is, amelyben éltek/élnek.
A múlt század hatvanas éveiben például az anyakönyvező román hatóságok még bőkezűen osztogatták a magyar ékezeteket, így Ábel neve is szabályos helyesírással kerülhetett be az anyakönyvbe. A hetvenes évek elejére azonban a készlet kimerülhetett, mert ettől kezdve a Dezső már Dezideriuként, a Mihály Mihaiként, a Kálmán Colomanként jelent meg a hivatalos iratokban. Ez különösen Székelyföldön váltott ki nagy felháborodást, s mivel a székely ember nem az a fajta, akivel kukoricázni lehet, a hivatalt elárasztották az olyan ősi magyar nevek, amelyeknek nincs román megfelelőjük: Abod, Előd, Csenge, Attila, Álmos, Emese stb. Ha valaki áttanulmányozza a kor székelyföldi névadási szokásait, azt tapasztalhatja, hogy ezek a kereszt nevek túlmutatnak önmagukon: egy olyan láthatatlan, a felszín alatt vívott, elkeseredett „háború” mementói is egyben, amelynek tétje az identitás megőrzése volt. Aztán ütött a szabadság órája, s a Melchiorok visszavedlettek Menyhárttá, az Arcadiuk Árpáddá, az Ileanák Ilonává stb. Ábel joggal hihette, hogy végre beköszöntött a józan ész szívrepesve várt korszaka. Tévedett.
Az etnikai homogenizációnál sokkal alattomosabb ellenség jelent meg a láthatáron, s ezúttal nem volt pardon. Az ellenség neve: szappanopera. (A szappanopera az a műfaj, amikor a lány nem mehet hozzá imádott kedveséhez, mert kiderül, hogy az valójában az apja. Vagy a testvére. Vagy mindkettő.) Csapatai a szélrózsa minden irányából érkeztek, de főként angolszász és hispán nyelvterületekről.
A keleti blokkban éppen csak megmelegedett kereskedelmi tévék képernyőin szende tekintetű, szűzies, bájos, ámde szerencsétlen sorsú hősnők és megmentésüket életcéljukká avató, jóképű, igaz férfiúk garmadái tárták igazságtalan nyomorukat a Kárpát-medence lélegzetvisszafojtva figyelő lakói elé. A hatás nem maradhatott el. (Addig vadászták, míg el nem ejtették.) A magyarok megnyitották előttük könny- és szívkamráikat. Azt persze nem vették észre, hogy közben a cselédsorba jutott józan ész szipogva, Hamupipőkeként mosogat a konyhában.
Titokban arról ábrándoztak, hogy nekik is lesz majd egy Isaurájuk vagy Rosalindájuk, akiket hősként megmenthetnek. Hogy mitől, az mindegy is. S tettek is róla, hogy legyen. Az anyakönyvi hivatal pedig ostoba módon a kezükre játszott. Röpke tíz esztendő alatt a Juliók, Enricók, Rosalindák, Jenniferek, Yvette-ek stb. bevették a Kárpát-medencét, s jelentem: mára Székelyföld is elesett. Még a viszonosságra sem figyeltek. Mert mindeközben vajon hány angol vagy spanyol atyafi keresztelte a csemetéjét olyan gyönyörű magyar nevekre, mint Attila, Árpád, Botond, Gyöngyvér, Réka stb.? Na, ugye? De hát mi nem exportálunk szappanoperákat, azt itthon, barátok közt rendezzük le.
A névadást szabályozó hivatal zavarodottságát mutatja, hogy utóbb (nyilván bűntudatból) mindezt azzal tetézték, hogy magyaros írásmódot követeltek meg. S ugye mennyivel jobban mutat a Dzsesszika a Jessicánál?
Hanem az, hogy már beceneveket is be lehet jegyeztetni önálló névként, végképp azt jelzi, hogy a Mónika-show szintjére züllött az ügy. Ábel zsebében kinyílt az otthoni bicska, amikor a felesége szóba hozta, hogy ismerőseik ikreit nem Mihály és Henrietta, hanem Misi és Heni néven jegyezték be ama könyvbe. És akadt olyan ismerőse, aki váltig erősítette, hogy a Gergő névnek semmi köze a Gergelyhez, az egy másik név!
Az utca népe ezért nem hibáztatható, hiszen azt tapasztalja, hogy agyonliberalizált világunkban – a „színesség” jegyében – a legőrültebb elképzelések is polgárjogot nyernek. Bízzunk benne, hogy húsz év múlva – méltó büntetésként – a hivatalban már Zotyák, Micik és Fricik fogják intézni ügyeinket. S egy napon majd Petya lesz a köztársasági elnökünk. Vagy Misi.
Végül pedig hadd említsük meg, hogy nemcsak a nevek vándorolnak az etnikumok között, de az etnikumok is rátelepedhetnek egy-egy névre. Amikor például Ábel legkisebb fiacskája megszületett, Ábelné egyik barátnője gratulált neki az utcán, majd megjegyezte: „Ugye, ez a Levente olyan tipikus román név?” Ábelben lefagyott a szoftver: „Ezt hogy érted?!” „Hát úgy, hogy van egy román ismerősöm, akit ugyanígy hívnak…” „És román?” „Igen, Romániából jött át.” „Tehát aki a rendőrség épületéből kijön, az mind rendőr?” „Hát…” A barátnő később panaszkodott Ábelné Eszternek, mondván: nem gondolta, hogy a férje ilyen indulatos ember…
De nem járt jobban Ábel a szomszédjával sem, aki egy békés sörözés alkalmával elpanaszolta, hogy a házuknál dolgozó kőművescsapatból az egyik ukrán „ráhajtott” az asszonyára. „A feleséged tud ukránul?!” „Nem, magyarul beszéltek.” „S hogy hívták az ukránt”? „Bíró György.” Ábel söre szisszenve csapott ki a palackból: „Ember, az nem ukrán, hanem kárpátaljai magyar! S lehet, hogy több magyar van a felmenői között, mint neked, akit Tóthnak hívnak!” „Na, jó, de akkor is…” Ez viszont igaz.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. augusztusi számában)
Kurta kalapjában kis lugasát gondozza, metszegeti, szombat hajnalban ő hozza a friss kenyeret egyenesen a gyárból, s az a pompás illat a hétvége nyitányát jelenti számomra, amikor nem kell menni óvodába, a szüleimet is többet láthatom, és izgalmas kalandok várnak rám na meg a barátaimra. Olykor beültet biciklije gyerekülésébe, és útra kelünk, még a málnaszörp ízére is emlékszem, amit a kocsmában kér nekem.
Nincs rajta semmi különös. Apró, vézna termet, pici bajusz az orr alatt, micisapka alól kikandikáló kajla fülek. Kék nadrág, kék felső, kitaposott cipő. És mégis. A seprű. Amivel sirr-surr, sirr-surr, sebesen sepri az utcát. Akkurátusan lendíti a cirokseprűt. Jobbra sirr, balra surr.
Az előbb még itt volt, meresztette az Úr a szemét hitetlenkedve az űrbe. Aztán, megunva a hiábavaló keresgélést, hívta a szolgálatos angyalt.
– Hova tűnt a földgolyó? – förmedt a mennyei alkalmazottra. A Világegyetem összes égiteste közül ez az aprócska bolygó állt legközelebb a szívéhez. Igazi remekmű. Made in Heaven.
Mondom, a karantén még eltelt valahogy, de mikor beköszöntött a nyár, és az undorító bennüléshez még ragacsos meleg is társult, Kovács Géza depressziós lett. Nem mintha addig nem lett volna az, de most már ő maga is mondogatni kezdte magáról. Elkeseredettebb pillanataiban egyenesen arról beszélt, hogy úgy érzi – ez az utolsó nyara.
Múlt éjjel ismét lecsóval álmodtam. Éreztem a nyelvemen málló petyhüdt paprikát, az orromba kúszó, végtelenül unalmas aromát. A torkom gyűszűnyire szorult. Percek szivárogtak szürkén. Minden irányból fojtogatott a hitchcocki tér. Majd egy pillanat kellett csak, a nyomorult falat hirtelen semmivé foszlott a számban.
Na, most akkor szépen elmesélem, hogyan lettem tanár.
Az úgy volt, hogy gyermekkoromban imádtam horgászni. A fene tudja, miért kellett nekem ilyen úri, mondén hobbi, egész famíliámban egyetlen horgász se volt, becsületes földművesek voltak a rokonaim, akik enyhén szólva naplopásnak tartották a pecázást. Én azonban egyszer valami nagyvilági helyen sétáltam, már nem tudom, hol lehetett; menő tavak, cuccos csónakok, botok fölött görnyedő emberek, berregő orsók, merítőhálók, bennük megcsillanó, fickándozó halak; anyám szidott eleget, hogy ne mind bámészkodjam, de én nem hallgattam szavára, s kész, megfertőztek.
A történelem az emberi egyénieskedésből fakadó katasztrófák sorozata. Ádám és Éva egyéni ötlettől vezérelve léptek a bűn útjára, ezzel pedig az emberi faj az örök jólétből való kitaszítottságra kárhoztatott. Hasonló csapást jelentett az immár közösségi leleményből született Bábel tornya, illetve az építését követő nyelvzavar. (...) A világos törvényszerűséget felismervén, az irodalom, a művészetek és a világ jövőjéről alkotott programunkat pontokba szedve ismertetnénk.
A kockaházak esetében ugyanaz figyelhető meg, mint a paneleknél: a közvélemény szerint rusnyák voltak, de célszerűek, minden igénynek megfelelnek, és mégis továbbállna belőlük az ember. Eddig csak belegondolni volt nyomasztó, hogy ha kinézek az ablakon, sok ugyanolyan házat látok, mint amilyenben én is lakom. Aztán februárban költöznöm kellett a négyméteres belmagasságból a két és feles panelbe. Utóbbi egyébként sokkal komfortosabb, csak más belépni a százéves bejáraton, mint a hetven éve sebtiben felhúzott falanszterbe.
Költő vagy, csupa szeretet: szereted-e a legyeket? – tette föl a költői kérdést Babits Mihály 1932 nyarán az esztergomi Előhegyen. Nem tudom, mennyi légy volt ott akkoriban, de biztos nem annyi, mint most minálunk Zalában. Különben halhatatlan poétánk életigenlően játékos és kedélyesen humanista lírája inkább lett volna légytetemekkel borított bútorok és véres, bunkósbottá gyűrt újságpapírok gyászos csataterének komor balladája.