Lakatos Mihály: Levente, a román

2020. szeptember 07., 04:05
Ádám Gyula fotója

Titus Maccius Plautust általában a napjaink színházaiban is időről időre műsorra tűzött A hetvenkedő katona című kiváló komédia szerzőjeként ismerik. Az már kevésbé köztudott, hogy a nomen est omen szállóige is az ő egyik színművéből (A perzsa) származik. Bár többféleképpen fordították le, a lényege az, hogy a név hatással van viselőjének sorsára. De vajon így van-e ez?

Mint minden ilyen örök igazság, ez is csak részben igaz. Ábel esete erre jó példa, hiszen nevének jelentése: lehelet, mulandóság. Ez utóbbi teljesen rendben van, tekintve hogy minden emberi lény mulandó, amiként az egyszeri tiszteletes is megállapította egy temetésen, mondván: „Kedves híveim, egyszer mindenkinek meg kell halni. Talán még nekem is.” A „lehelet” megfejtése azonban már keményebb dió. Persze bizonyos áttételekkel ez is összefüggésbe hozható hősünk sorsával, amennyiben a légzés az élet alapvető attribútuma, de lássuk be: ebben semmi személyre szabott nincs, ilyen alapon tulajdonképpen mindenki Ábel lehetne.

Ettől függetlenül a névadás igen jelentős aktus, olyan ősi rituálé, amely a beszéd megjelenésével egyidős. Világteremtő gesztus. Amiként a Teremtés könyvében az Úr elválasztotta a világosságot a sötétségtől, a szárazföldet a vizektől, és nevet adott nekik, úgy a szülő is elválasztja gyerekét a gyermekek nagy halmazától, és nevet ad neki. Hogy milyet, az több tényező függvénye, de mindenképp a szülők döntése. Ábel ezért úgy tartja, hogy a gyerek neve nem annyira a viselőjéről, mint inkább a szülők jelleméről, képzettségéről, pillanatnyi elmeállapotáról árulkodik. És nemcsak róluk, hanem igen gyakran arról a korról is, amelyben éltek/élnek.

A múlt század hatvanas éveiben például az anyakönyvező román hatóságok még bőkezűen osztogatták a magyar ékezeteket, így Ábel neve is szabályos helyesírással kerülhetett be az anyakönyvbe. A hetvenes évek elejére azonban a készlet kimerülhetett, mert ettől kezdve a Dezső már Dezideriuként, a Mihály Mihaiként, a Kálmán Colomanként jelent meg a hivatalos iratokban. Ez különösen Székelyföldön váltott ki nagy felháborodást, s mivel a székely ember nem az a fajta, akivel kukoricázni lehet, a hivatalt elárasztották az olyan ősi magyar nevek, amelyeknek nincs román megfelelőjük: Abod, Előd, Csenge, Attila, Álmos, Emese stb. Ha valaki áttanulmányozza a kor székelyföldi névadási szokásait, azt tapasztalhatja, hogy ezek a kereszt nevek túlmutatnak önmagukon: egy olyan láthatatlan, a felszín alatt vívott, elkeseredett „háború” mementói is egyben, amelynek tétje az identitás megőrzése volt. Aztán ütött a szabadság órája, s a Melchiorok visszavedlettek Menyhárttá, az Arcadiuk Árpáddá, az Ileanák Ilonává stb. Ábel joggal hihette, hogy végre beköszöntött a józan ész szívrepesve várt korszaka. Tévedett.

Az etnikai homogenizációnál sokkal alattomosabb ellenség jelent meg a láthatáron, s ezúttal nem volt pardon. Az ellenség neve: szappanopera. (A szappanopera az a műfaj, amikor a lány nem mehet hozzá imádott kedveséhez, mert kiderül, hogy az valójában az apja. Vagy a testvére. Vagy mindkettő.) Csapatai a szélrózsa minden irányából érkeztek, de főként angolszász és hispán nyelvterületekről.

A keleti blokkban éppen csak megmelegedett kereskedelmi tévék képernyőin szende tekintetű, szűzies, bájos, ámde szerencsétlen sorsú hősnők és megmentésüket életcéljukká avató, jóképű, igaz férfiúk garmadái tárták igazságtalan nyomorukat a Kárpát-medence lélegzetvisszafojtva figyelő lakói elé. A hatás nem maradhatott el. (Addig vadászták, míg el nem ejtették.) A magyarok megnyitották előttük könny- és szívkamráikat. Azt persze nem vették észre, hogy közben a cselédsorba jutott józan ész szipogva, Hamupipőkeként mosogat a konyhában.

Titokban arról ábrándoztak, hogy nekik is lesz majd egy Isaurájuk vagy Rosalindájuk, akiket hősként megmenthetnek. Hogy mitől, az mindegy is. S tettek is róla, hogy legyen. Az anyakönyvi hivatal pedig ostoba módon a kezükre játszott. Röpke tíz esztendő alatt a Juliók, Enricók, Rosalindák, Jenniferek, Yvette-ek stb. bevették a Kárpát-medencét, s jelentem: mára Székelyföld is elesett. Még a viszonosságra sem figyeltek. Mert mindeközben vajon hány angol vagy spanyol atyafi keresztelte a csemetéjét olyan gyönyörű magyar nevekre, mint Attila, Árpád, Botond, Gyöngyvér, Réka stb.? Na, ugye? De hát mi nem exportálunk szappanoperákat, azt itthon, barátok közt rendezzük le.

A névadást szabályozó hivatal zavarodottságát mutatja, hogy utóbb (nyilván bűntudatból) mindezt azzal tetézték, hogy magyaros írásmódot követeltek meg. S ugye mennyivel jobban mutat a Dzsesszika a Jessicánál?

Hanem az, hogy már beceneveket is be lehet jegyeztetni önálló névként, végképp azt jelzi, hogy a Mónika-show szintjére züllött az ügy. Ábel zsebében kinyílt az otthoni bicska, amikor a felesége szóba hozta, hogy ismerőseik ikreit nem Mihály és Henrietta, hanem Misi és Heni néven jegyezték be ama könyvbe. És akadt olyan ismerőse, aki váltig erősítette, hogy a Gergő névnek semmi köze a Gergelyhez, az egy másik név!

Az utca népe ezért nem hibáztatható, hiszen azt tapasztalja, hogy agyonliberalizált világunkban – a „színesség” jegyében – a legőrültebb elképzelések is polgárjogot nyernek. Bízzunk benne, hogy húsz év múlva – méltó büntetésként – a hivatalban már Zotyák, Micik és Fricik fogják intézni ügyeinket. S egy napon majd Petya lesz a köztársasági elnökünk. Vagy Misi.

Végül pedig hadd említsük meg, hogy nemcsak a nevek vándorolnak az etnikumok között, de az etnikumok is rátelepedhetnek egy-egy névre. Amikor például Ábel legkisebb fiacskája megszületett, Ábelné egyik barátnője gratulált neki az utcán, majd megjegyezte: „Ugye, ez a Levente olyan tipikus román név?” Ábelben lefagyott a szoftver: „Ezt hogy érted?!” „Hát úgy, hogy van egy román ismerősöm, akit ugyanígy hívnak…” „És román?” „Igen, Romániából jött át.” „Tehát aki a rendőrség épületéből kijön, az mind rendőr?” „Hát…” A barátnő később panaszkodott Ábelné Eszternek, mondván: nem gondolta, hogy a férje ilyen indulatos ember…

De nem járt jobban Ábel a szomszédjával sem, aki egy békés sörözés alkalmával elpanaszolta, hogy a házuknál dolgozó kőművescsapatból az egyik ukrán „ráhajtott” az asszonyára. „A feleséged tud ukránul?!” „Nem, magyarul beszéltek.” „S hogy hívták az ukránt”? „Bíró György.” Ábel söre szisszenve csapott ki a palackból: „Ember, az nem ukrán, hanem kárpátaljai magyar! S lehet, hogy több magyar van a felmenői között, mint neked, akit Tóthnak hívnak!” „Na, jó, de akkor is…” Ez viszont igaz.

 

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. augusztusi számában)