Mottó: „Szükség van bizonyos szertartásokra is” (Antoine de Saint- Exupéry: A kis herceg)
Végy egy csipetnyi türelmet, jó kedvet, öltsd fel a tiszta kötényt, öltöztesd ünneplőbe a lelked – így kezdődik az igazi, mennyei zserbó receptje. Ne lapozzuk a szakácskönyvet, ezeket a hozzávalókat nem találjuk leírva benne. Ám, aki, mint én, látta nagymamáját szentesete előtt zserbót sütni, tudja, hogy hiába minden igyekezet, hiába a hozzávalók gondos adagolása, az angyali zserbó csak akkor lesz igazi, ha nem hiányzik belőle a legfontosabb, a titkos adalék: a gondoskodó, lélekből fakadó szeretetet.
A zserbó, ez a zsizsegő nevű decemberi csoda, amiben benne van az évszakokat terelgető anyatermészet minden becses ajándéka, a nyári nap simogatta búzakalásztól a mosolygós sárgabarackig, a burokban született diótól az egzotikus tájakról eredő kakaóbabig, soha nem születhetik meg másként, csak áhítattal teljes, szertartásos körülmények között.
A zserbó maga a kétes létben a bizonyosság arra, hogy szükségünk van szent és sérthetetlen rítusokra. Határkövekre, amelyek elválasztják a hétköznapot a míves napoktól.
A zserbósütésnek nagymamánál pontos rituáléja volt. Minden évben ugyanaz. Ültem a patyolat konyhában a hokedlin, citromos teát szürcsöltem és vártam, hogy nagymama szóljon: hozzam a polcról a Benedek Elek mesekönyvet, a kéket, amit drága nagyapámtól kaptam, és olvassak fel belőle neki, amíg ő a mennyei süteményt varázsolja. „Te így segítesz nekem!” – mondta nagymama, miközben serényen derekára kötötte a szappanillatú, ránctalanra vasalt kék mintás kötényét, kendővel takarosan betakarta deresedő haját, és a makulátlanra súrolt gyúródeszka fölé hajolva, serényen ringatta a keresztúriaktól vásárolt szőrszitában a habfehér lisztet. Megült a könnyű fehérség a ráncos kezén, arcán, és csinos kupacot formálva csücsült a deszkára. Előkerült a szekrény tetejéről a kincsként őrzött réztányéros mérleg a fadobozban kuporgó súlyokkal. Ezekkel a vasmanókkal mérte ki, grammra pontosan a hozzávalókat nagymama. Sürgött-forgott.
Vastagon buggyant is ki a nefelejcsmintás mázas csuporból a vastag tejben felfuttatott, hólyagos élesztő a liszthegy közepébe vájt kráterből. Aranysárgájú házi tojás, Szentmihályon köpült vaj, csipetnyi só, cukor következett. A második mesénél már együtt volt a sok hozzávaló, vanília bódító illata lengte be a konyhát. Küzdöttek a rosszakkal a jó mesehősök, s közben nagymama dúdolva gyúrta, formázta a deszkán a masszát fényes gömbbé. Beleolvadt a dallam, a meseszó az illatos tésztába, amit a végén elégedetten megpaskolt nagymama csontos tenyere, és három egyforma darabra osztott egy éles kés. Mint a betlehemi háromkirályok, olyan tökéletesek voltak. Miközben ott pihentek a deszkán, előkerült a hűvös kamra polcáról a legaranysárgább, legfinomabb baracklekvár, és az asztal sarkára felszerelt öreg daráló nyikorogva lendült neki, hogy finomra őrölje a megtisztított diószemeket.
Mellénk ültek a mesehősök, együtt néztük, ahogy nagymama tepsi nagyságúra nyújtotta a gombóc királyokat, édes, savanykás napszínű baracklekvár köntöst, dió bundát adott rájuk, aztán megbökdösve őket a villával, hogy fel ne fújják magukat.
Amikor már egymás felett feküdtek a tésztakirályok, bedugta őket a meleg sütőbe, hogy nagy békességben és szentháromságban aranybarnára süljenek. Amíg készültek, nagymama fényesre sikálta a deszkát, kimosta a befőttesüveget, megtisztította a darálót és feltette a szekrény tetejére a réztányéros mérleget. Pedáns rend várta a mennyei királyokat, kinek neve ebben a csodálatos szertartásban lett zserbó. S, hogy királyságuk csorbát ne szenvedjen, végezetül nagymama fényes, barna koronával ékesítette a zsizsegő nevű remekművet, amit másnap, a kis Jézus születése napján egyforma szeletekre szelve, a rózsás porcelántányéron elrendezve tett fel a keményített damasztabrosszal leterített ünnepi asztalra. Pontosan középre, ahogy egy fejedelmi süteményhez illendő.
Sok éven át néztem a zserbó királyságának titkokkal teli születését, bennem él ennek a szent és áhítatos genezisnek minden mozzanata. A serény tündéranyóként szőrszitából lisztet havazó nagymama, a réztányérok csillogása, a daráló nyikorgása, a baracklekvár illata és a decemberi nap fényes arca, ahogy bekukkant a fényes tisztára sikált ablakon át az apró konyhába, hogy részese legyen nagymama karácsonyi varázslatának: a zserbónak.
A megtörtént csodának, ami felidézhető, de tudom már jól: épp olyan megismételhetetlen és visszahozhatatlan, mint a gyermekkor tovatűnt, nagymama és zserbóillatú misztériuma.
Mikor először látogatott el Júliához, még olvadt a hó, gyönge rügy fakadt a fákon, száraz ágaik alighogy életre keltek. „Korán jöttél”, mondta a lány, és Hendelin logotét elszégyellte magát.
Hetekkel később, két hegy szelíden egymásba hajló gerincén jelölték meg újabb találkozásuk helyszínét. Hendelin magára öltött pár dolgot, amiről úgy vélte, férfiasabb színben tüntethetik fel őt.
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.