Elhatároztam: hagyok házat, hazát. Barátok szerint a nevemet is, mert névtelen lesz az ember ott, a rideg lelkű nagyvárosban, ahol az utcán senki nem köszön rá. Ahol minden idegen. A parkban kuporgó bokor, az út szélén a platán, a járdaszeglet, a ház, a villanyoszlop. Más világ az, hol felpróbálhatod a honvágyat. Ha már ezt akartad.
*
Degeszre pakolva a bőrönd a háborút megjárt zongora alatt. Benne semmi. Azaz minden, ami elhozható. Ruhák, könyvek, pár fotó és a kedvenc kávésbögre. „Anya kávéja”. Külön szatyorban cipők. „Mindent elhozni nem lehet.” A felismerés mint éles penge. Be kellett látni: nem lehet. Elhozni. Mindent. A politúrozott szekrény üvege mögött maradt a kezével távolba intő, bárkája mellett álló porcelánfiú. Másnak giccs, nekem mindörökké szappanillatú, serény nagyanyámat idéző tárgy. Maradt az ágy fejénél a lámpa – ilyet OTT is kapni. Perelt, perelt hónapok, hetek, napok óta egyre jobban az ITT az OTT-tal. A lámpa marad. Jó. Majd veszünk. Pont ilyent. OTT. ITT helyén maradt a falon a festmény, a réz gyertyatartó az asztalon, a tálat tartó agyagból gyúrt lány az ágyvégen. A szoba, az udvar, a tőkén aszalódó szőlőfürtök, a piros kockás abrosszal letakart kerti asztal, a kifakult napernyő. A konyhaablakon reggelente beköszönő piros muskátli.
*
A ház csatatér. Az új ablakokat utolsó percben hozták. A szőnyeg felcsavarva, a falból kivésett törmeléken taposunk. Az új függönytartó… Azt még fel kell tenni! Úgy kapaszkodtam az elhatározásba, olyan babonásan, mintha a fényes barna farúdtól függött volna valami, ami szerencsét hoz. Nem hozott. A fúró telibe találta a villanyvezetéket. Ott álltunk a koromfekete szobában. Anyám, apám, a gyermekek és mi, a hazát, házat elhagyók. S akkor, mint a ház falában rejtőző régi villanyvezetékben, bennünk is elszakadt valami. Sírva, fulladozva, vinnyogva röhögtünk a sötétben. „Gyere, babám, gyújtsál gyertyavilágot!” – dúdolta jó atyám és bort töltött. Aztán jött a szerelő, ahogy tudta, megtákolta a vezetéket, s azt mondta: örvendjünk, hogy nem történt tragédia. Örvendtünk, bár inkább aludni akartunk. Még eltakarítottam a romokat, helyére került a szőnyeg. „Hagyd azt a portörlést, éjfél van már!” Nem emlékszem, álmodtam-e valamit azon az éjszakán. Ha igen, ott maradt.
*
„Fiam, a jó Istenre kérlek, légy türelmes, ne perelj!” – súgta anyám, amikor átölelt a kapuban. Ott álltak mind. Nem akartam visszanézni, de tudtam, addig állnak ott, addig integetnek, amíg az autó kikanyarodik az utca végén.
*
Sokat hallgattunk. Mintha a szavak is otthon maradtak volna. A határ után köd volt. Olyan igazi. Sűrű, tejfehér, átláthatatlan. Mint Csíkban. Mint a Küküllő partján. Mint a mesékben. Köd előttem, köd utánam, honnan jöttem, hová megyek. Ne lássátok. Ha látjátok, se mondjátok.
*
Az utca, a ház ismerős volt. Ismeretlen ismerős. Pfuj, szakadt közhely, ne mantrázd. Hülyeség. A bőrönd nehéz, mintha útközben megkétszereződött volna a súlya. Elhúztam a cipzárt félig. Kivettem a könyvet. Rafi Lajos: Halottként él az Isten. Kitört belőlem a zokogás. Pálinkát ittunk. Nem tudom, álmodtam-e valamit azon az éjszakán.
*
Ködből, csöndből fonták a reggelt. Kimentem a teraszra. Rágyújtottam. A szomszédból rám köszönt egy piros muskátli. Épp olyan volt, mint az otthoni. Itt is, mint ott, ott is, mint itt. Hát el lehet hozni. Mindent. Az egyforma muskátlik elől elrejtőzni nem lehet.
A hetesre várva. Havas eső hull. Egyik kezemben esernyő, másikban könyvekkel megrakott, hosszú fülű kockás szatyor. Csapzott, zavart tekintetű, mezítlábas fiatalember közeledik, talpa hangosan csattog a pocsolyában. Végigmér, nézi a szatyrot. Szeme villan. „Te! Te megölted a Kockásfülű Nyulat!”
Zötyög a hetes. Fiatal pár ül előttem. Az ifjú hölgy lelkesen csicseregve mutatja az ikeás zsákmányt. „Látod, szívem, ez nagyon praktikus, cuki, például amikor elmosogatsz, felsepersz, letörlöd, felmosod satöbbi, satöbbi.” Bólogat, hümmög a fiatalember, majd felsóhajt: „Szívem, neked elromlott az igeragozásod.”
*
Zötyög a hetes. Öreg hölgy jő. Hangosan nyögdécselve húzza fel szőrét hullató bundába burkolt testét a busz lépcsőjén. Fején lila kalap, kezén még az ántivilágból itt maradt csipkekesztyű. Naftalin- és ibolyaillatú kölnivíz egyvelege lengi körül. Gyakorlott mozdulattal célozza meg szatyrával az ülést. Messziről dobja terhét. Repül a szatyor, az ülésen áll meg. Lehuppan. Diadalittas tekintet. Boldogsága kétmegállónyi. Felcihelődik. Csipkekesztyűje a magasból lecsüngő fogantyú után tapogat. Az erőkifejtés hangos finggal jár. Fiatalember kedélyesen: „Úgy van, mama! Ha nem éri el, lője le!”
*
Zötyög a hetes. Einstein-frizurás, jól öltözött, nyakkendős pasas kapaszkodik mellettem. Lenéz rám, s kérdi, in medias res, hogyaszondja, hiszek-e az ufókban? Mert ő igen. Léteznek. Tudja, mert már elrabolták néhányszor. Itt vannak. De az semmi! Itt, ahol a hetes zötyög, mágikus vonalak húzódnak alattunk, felettünk a titokzatos lények-lényeg, s ennek az elfajzott világnak is kampec hamarosan. De, hölgyeim és uraim, semmi pánik! A hon, a Kárpát-medence volt, van és lenni fog, s lészen majd az új genezis bölcsője. A megállónál a sofőr a gázpedálba tapos. Hat ránk a gravitáció – vagy a titokzatos erővonalak? Az úr mondja, mondja, egyre hangosabban hirdeti: közel már az apokalipszis, amikor eljönnek értünk is az űrlények. Mire megáll a hetes a körúton, már egyre messzebb járunk a titokzatos vonalakkal behálózott és lényekkel teli univerzumban. A mellettem álló fiatal férfi diszkréten fel-felröhög, tömött szatyrokkal felvértezett nénik bólogatnak: bizony, bizony, közeleg a vég. Hallgatok. Senki nem sejti, hogy földönkívüli vagyok. Székelyföldönkívüli.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. május 2-i számában.)
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.
Minden évben ezt várom legjobban: amikor újra összeáll a csapat, telepakoljuk az autót könyvekkel, promóciós anyagokkal, meg persze jókedvvel, és útra kelünk, megyünk. Nem az őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, hanem a tavaszba, a nyárba (na jó, aztán végül az őszbe is), több száz, majd több ezer kilométert „felzabálva”, sokszor olyan városokba, kisebb-nagyobb településekre, ahol még sosem jártunk azelőtt.