Minden életnek megvannak a maga mélypontjai. Az én mélypontjaim sokan vannak, sőt, néha azt gondolom, hogy életem mélypontok lazán összefűzött klárisa, s mint ilyenek, szövetséget alkotnak ellenem, sőt, már remekül tudnak társalogni is egymással. Ő az egyik ilyen mélypontom volt. Mondjuk, hogy a hetedik az életemben.
A hetes jó szám. Nem én találtam ki: férfiaktól hallottam, mert bizonyos férfiak odavoltak azokért a nőkért, akik ezt vallották meg nekik csendesen, maguk elé nézve, vagy mélyen a szemükbe: te vagy a hetedik.
A hat éppen elég már a megfelelő női eszköztár összeszedéséhez, viszont karcsú még ahhoz, hogy romlottnak gondoljanak érte bárkit is. Cseles szám, nem véletlenül lelhető fel mindenhol a világban. A hét napjai, a hét bolygó, hét próba, hét vezér. Tehát, a hetediknek neveztem el, és mondhatom, elég sok időt elvacakoltam vele. Igazi, rendes zsarnok volt, léhűtő kis zsarnokocska, aki felügyelni akarta minden percemet, gondolatomat. (Miért hagytam?) Nem volt minden rendben közöttünk. Ezt persze tagadta, sőt, velem is elhitette, hogy minden a legnagyobb rendben van. Csak tartsak be néhány szabályt.
Legyek átlátszó és átlátható. Bűnözni még gondolatban sem szabad nekem, emelte fel az ujját, mert ő arra is rájön, ezt jobb, ha tudom.
A szobájából a Gellérthegyet lehetett látni, mert van ám kilátás az életéből, és amúgy rendes, takaros lakás is lehetett volna, persze, ha nem ő lakik benne. Mellette valahogy lelakódtak a tárgyak. Lusta volt a végtelenségig, kár volt belé a kilátás is, mert a zsalut rendszeresen lehúzva hagyta (ő le, én fel), kizárólag a szellem tevékenysége érdekelte, és ha elromlott valami, az úgy maradt az idők végeztéig. Nem történt velük változás, ha javítható volt, akkor sem. Befelé élt, de minek, mert magvas gondolatainak sem volt soha kifutása, panorámája.
Egy ideig abban ringattam magam, hogy ez így jó. Természetes. Belefér. Mi ilyenek vagyunk. (Ő ilyen.) Egyedül engem tudott mélyreható tervszerűséggel és kitartóan nyüstölni, abban kiváló volt. Minél jobban szorított, annál több menekülő útvonalat dolgoztam ki ellene.
Minél jobban szeretett volna átvilágítani, annál vastagabb ólommellényt hordtam. Végül cselekedni kezdtem.
Hol ezt vágtam hozzá, hol azt. Tányért, asztalt (egyszer még az üres hűtőszekrénnyel is megpróbálkoztam), könyvet, nagymamitól örökölt ékszeres dobozt. Nem használt. Aztán egy szép napon kidobtam a kistévéjét a zárt ablakon. Azóta talán néha eszébe jut, hogy tényleg nem lehetett minden rendben közöttünk.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. januári számában)
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.
Minden évben ezt várom legjobban: amikor újra összeáll a csapat, telepakoljuk az autót könyvekkel, promóciós anyagokkal, meg persze jókedvvel, és útra kelünk, megyünk. Nem az őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, hanem a tavaszba, a nyárba (na jó, aztán végül az őszbe is), több száz, majd több ezer kilométert „felzabálva”, sokszor olyan városokba, kisebb-nagyobb településekre, ahol még sosem jártunk azelőtt.