Novák Valentin: Dr. Rotács csecsemőkora meg ami utána következett

2023. január 15., 11:01
Csáki Róbert: Zárt kert I. (95 cm, olaj, vászon, 2010)

A pöttöm Rotács épp elkapta a lábát, azt, amelyiken majd megcsontosodik a koszos, nem vágott, hús alá hajló köröm, és beszoppintotta öregujját selymes ajkaival. Valahogy csak szórakoztatnia kellett magát, mert azon kívül, hogy megtömték már kétszer reggel óta, nem történt semmi. Se egy föléhajlás, amikor is a két kedves (?) arc valamelyike hirtelen feltűnik látómezejében, se egy felemelés, egy ölelés, egy arcsimítás, de még csak egy megrázás sem, mely, valljuk meg, néha megtörtént, semmi, ami jelezné, fontos vagy nem kívánt lehet valaki számára. Közönyben fürdőztette tagjait a délelőtti napfény. Nézegette a világot, amennyit látni engedett a gyermekágy. Furcsa, függőleges mintákkal keretezett világ volt ez. Már tudott forogni is, fordult volna kívülebb az ágy alapjáról, de ezek a kemény rudak megállj parancsoltak a szabad, íratlan elme késztetésének. Visszadőlt a nyűtt szivacsra. Nézte a plafont, rajta a Rorschach-tesztszerűen foltosuló beázást, nézte a csörgő-zörgő, felette himbálózó figurákat, amelyeket, ha jobban megnyújtotta karját, ujjbegyeivel el is ért. Épp nem volt semmi rágható a keze ügyében, mert rágóalkalmatosságai az ágyon kívül hevertek. Gügyögött. És kényszeresen tört rá a rághatnék, mert dőlt a nyál a szájából a kifelé ácsingózó tejfogvetemény miatt… Ahogy becuppant öregujja a sarjadó csontbucok közé, rottyant egyet alul, szerette ezt a rottyanást, jó érzéssel töltötte el, megkönnyebbült bizsergés szaladt végig hetvenöt centijén, de már azt is tudta, hogy ha rövidesen nem érkezik segítség, a rottyanás kellemetlen, csípős valósággá alakul. Öregujját szabadon is engedték ajkai, lábai újra szabadon kalimpáltak, mégis idegesen kezdett feszengeni, a felsírásvihar előjeleként…

 

A pöttöm Rotács nyugodt gyermek lett volna, ha a végzet úgy akarja. De egy veszekedős, felajzott idegrendszerű családba született, ahol az anya már többször falcolt, sovány volt, mint egy gebe, saját rokonainak cselédjeként élt, mígnem lebabázott, s már volt indoka elmenekülni otthonról. Az apa számolhatatlanul fogyasztotta a bort és a sört, még egy vízóra is kiakadt volna tőle, ha szája elé kötnek egy ilyes szerkezetet, mert részeges volt a nagyapja, aki nagyon szerette, részeges volt mindkét szülője, akik nagyon nem szerették. Igazi circulus vitiosus! Hol és ki bonthatná meg ezt a kört, ha nem egy hatósági látogató. De ki merte volna magára vonni Rotács apuka haragját, mert ez az ember a kötekedős/verekedős iszomisták alfaját erősítette. A pöttöm Rotács cseperedésének háttérzajaként az üvöltözés, a pofonhangok, a sikítások, az öblös kurvaanyázások, a tányércsattanások, üvegcsörömpölések, a fojtott szitkolások, mikor azt hitték, alszik, szolgáltak muzsikaként. Mindez füstgéppel elhomályosított színpadon, dohányos krahácsolás-, harákolás- és köpéshangok kórusával spékelve.

 

Mire érett elmével nézett volna a világba, s felfoghatta volna, mi is történt az őt környező Globe-ban, a világot jelentő deszkák közepén ő volt a magatehetetlen, mégis negatív főszereplő, az élethez felnőtt (?) Dr. Rotács börtönbe került garázdaság, súlyos testi sértés miatt. A két-három-négyesztendős Rotács nem látott semmiféle brutális, drámai nagyjelenetet, tragédiát, tragikomédiát. Anyja is, immár férje nélkül (a vadállat elcsatangolt más nőstények illatfelhői után, és e szépen kifejezett striciség börtönt ért) kellőképp, úgymond jobbféle prolianyuka szintjére nyugodott. Ezt a típust ne keressék szociálpszichológiai művekben! Ura ott nem léte jótékonyan leszedálta, s már szép szava, simogatása is akadt fia számára… Mindenesetre ételt, italt, fedelet, télen fűtést, nyáron hűtést (fagyit), közösséget, orvosi ellátást kapott a cseperedő Rotács…

Nem is értette senki, hogy a kifelé jó beszédű, a korábbi, családi feneségeket mélyen elfojtó, soha ki nem kottyantó, egyszerűen, de tisztán öltöző nő egyébként cuki, ápolt körmű, fésült üstökű, vigyori gyermeke miért veri bölcsődés, később óvodás társait napi penzumban.

Mert verés járt rá nem figyelésért, csoki, süti oda nem adásáért, játék kizárólagosságának megkérdőjelezéséért, háromkerekű bicikli elbirtoklásáért, csúszdai előjogok megsértéséért, sorversenyben való előbbre jutásért, valójában mindenért, ahol a nagyobbacska Rotács vélt igényei csorbultak. A nénik nem bírtak vele. Ajánlottak ezt, ajánlottak azt kedves anyukának, küldték ide, küldték oda a csonka családot, szóban és levélben, de jottányit sem változott a helyzet. Sőt, az egyre karakteresebben cseperedő Rotács minél idősebb lett, annál erőszakosabban lépett fel. Már a szülők kórusa is együtt zümmögött az intézményi folyosókon, öltözőkben, s egyéb közös terekben, már meg-megfenyegették a fiút vérmesebb apák, akiknek gyermekét, lehetett az lányka vagy fiúcska egyaránt, megregulázta a semmiért, már-már panaszt készültek eszközölni holmi hivatalok felé, hogy távolítsák el a szörnyeteget, mikor csoda történt…

Kiszabadult. Rotács apuka. És ahhoz képest, milyen volt, egészen megjuhászodott. Közösségbe járt, dalolgatott, a poharakból csak buborékos ásványvizet hajtott föl. Még az áldozati bort is kerülte. Sokat vitte sétálni kisiskolás gyermekét, igaz, ettől meg az asszonyban csapott fel fejtetőig a féltékenység zöld szemű fenevada. Mert a fiúcska szinte semmibe vette a kettesben töltött, nehéz, de meghitt éveket, amikor is a semmi felmenőre nem számító anyuka, csontig takarította kezeit főállásban és hétvégén magánpanziókban… Kezdetben, a szabadulás utáni fél-egy évben szinte tökéletes volt a „proletár idill”, ahogy ezt már nevezni szokták bizonyos budai magaslatokról letekintő megmondóemberek és polituskók. Volt házasélet, volt gyermeknevelés, közös program, mi szem-szájnak, gyermekléleknek ingere. Aztán a nagyobbuló Rotács, szemmel láthatóan, apja mellé húzott, mindig, mindenben, piszlicsáré ügyekben is az ő pártját fogta, táptalajt adva a már megemlített zöldes árnyalatú sárkánygyíknak. Ám, ami lényeg, a gyermekből, szemmel láthatólag, de lélekkel nem értelmezhetőleg eltűnt a durvaság hajlama…

És azt sem látta senki, hogy ez csak a látszat. Ha kifelé nem is támadt már, de befelé önelemésztő maradt a fiú. Mert akkoriban nem tudta senki, hogy az a fenyegetően kiejtett borissza kurvaanyád odafészkelte magát agyának legősibb ficakjába, és ott izzott, mint az olthatatlanul égő széntüzek. Ha jött egy hasonló hanghordozás, bármikor, bárkitől, előbb összerezzent, aztán idegesen förmedt, még ütött is akár, ha a verbális kard ki kard kevés lett volna. A családi tűzfészek hangjai lenyomat-tárat hoztak létre képlékeny agyszöveteiben. Nem, nem a kedves babusgatások, cirógatások, altatóéneklések, nyugtató dalocskák, kedves csitítások ivódtak be a cortex mélyébe, pedig lett volna számukra hely, hanem az a legszörnyűbb szimfónia, amiről azt sem tudta annak idején, mi is valójában. A stressz strázsált ágya körül, és nem engedte szabadulni. Csak azt érezte, ha csörömpöl valami – összerezzen. Ha felsír, feljajdul az anyja – megfeszül. Ha meghallja az előszoba villanykapcsolójának semmivel össze nem téveszthető kattanását – vonallá szorítja a száját. Ha megzendül a bormázas hang, és azt kérdi, alszik – akkor mélyből préselve ki a levegőt, engesztelhetetlen sírásban tör ki, aminek a vége sosem más, minthogy beront az anyja, és rázni kezdi – Kussolj már, mert ha az apád jön, neked annyi! szavak kíséretében, mely szavakból ugyan egy kukkot sem értett, de a fogás kegyetlen szorítása, a hanghordozás, a remegés, a görcsösség, a mimika, a félelem és a gyűlölet verítékszaga; mindaz, amitől egy kutya is frászt kap, örök plecsni lett a lelkén, mellyel Végzet hadseregtábornok kitüntette új ezredesét, aki majd ügyesen továbbörökíti, amit tovább kell örökíteni megszakíthatatlanul, megkérdőjelezhetetlenül…

Úgy harminc évvel később, az akkor már Dr. Rotács épp egy népszerű pszichológiasorozatot nézett a tévé valahányadik agymosó csatornáján. Akkoriban úgy vélte, magánnyomozásban utánajárhat, mi is az ő baja valójában, miért nem mennek a dolgai… Amikor a Lőrinc család élete pokollá lett, az ötesztendős Lacika és a hétesztendős Jucika már nagyon sokat értett a család rossz dinamizmusaiból.Amikor kiemelték őket, semmivel nem viselkedtek antiszociálisabban, agresszívabban, mint intézetis társaik. Ám a kicsi Emil akkoriban még csak félesztendős volt. Senki nem gondolta volna, hogy négyévesen ő fogja végigverni az óvodát… Az utánkövetéssel megerősített agy- és idegélettani kutatások, mérések kimutatták, hogy csecsemőkorban sokkal fogékonyabb az agy a külvilág negatív ingereire, és a beépülő lenyomatok sokkal határozottabban hatnak ki az egyén későbbi viselkedésére… Így azt kell feltételeznünk, hogy sok esetben még gyógyszeres kezeléssel sincs re…

Dr. Rotács ekkor már a második üveg Zöld Veltelinit gurította le, és ennél az okfejtésnél kezdte elveszteni tudatát… Kimerítette a délutáni fogadóóra, a sok akadékoskodó, pszichoaktív szülő, ahogy gyilkos humorával illette őket… Egyvalaminek örült, hogy nála megszakad ez az ördögi kör…

Mert bizony vannak esetek, amikor nincs remény.