Petőcz András: Írni tanulunk

2022. október 12., 08:16
Utcai Dávid: Cím nélkül (akril, olaj, vászon, 100 × 140 cm, 2017)

 Az írás nem más, mint a forma, a keretek megtalálása. Amikor írok, tudnom kell, mit írok. Milyen formában írok, milyen kereteket töltök ki. Mindennek van formája, minden valamiféle keretek között létezik. Saját határaim determinálják a létezésemet. Létrehozok valamit, és annak a valaminek megvan a szabályos, vagy látszólag „szabálytalan” kiterjedése. Írás közben is tudom, hogy mi az a keret, mi az a forma, az a kiterjedés, amit megtöltök tartalommal.

A vers – keretek között létezik. A szabadvers is. A sorok hosszúsága, a mondatok váltakozása meghatározzák a szövegem ritmusát. A szövegem ritmusa visszahat a tartalomra.

Ugyanígy a próza, a széppróza, vagy éppen a tudományos szöveg esetében is. A bekezdések gyakorisága, a központozás mikéntje, a vesszők, az írásjelek használata, a mondatok hossza egyenlő lesz a tartalmi üzenettel. A nagy kiterjedésű, lustán elnyújtózó mondatok hömpölyögnek, mint a folyó, nyugodtak, magabiztosak. A rövid mondatok, a néhány szavas bekezdések felpörgetik, feszültté teszik a szöveget, gyorsítják az olvasást is, a tartalom esetében is vibrálást, izgalmi állapotot sugallnak.

Ha verset írunk, találjuk ki, melyik forma a legmegfelelőbb a számunkra! Ne féljünk a kötött formától, mi magunk is létrehozhatunk olyan keretet, amihez következetesen tartjuk magunkat. Ne felejtsük el, hogy azok a klasszikusok, akikre oly sokszor hivatkoznak mások, Alkaiosz, Szapphó, vagy éppen Balassi Bálint, ugyanolyanok voltak, mint mi, csak éppen megteremtették saját kereteiket, saját strófáikat, és ezekhez igazították mindazt a tartalmat, amelyet ma már életművükként tisztelünk. De nem fontos ennyire visszamenni az időben – fedezzük fel Kassák számozott verseinek sajátos áramlását! Találjunk rá arra, hogyan szerkesztette a rá jellemző formát, és megértjük, hogy nekünk is mint szerzőknek, csak ennyi a dolgunk. Megtalálni a keretet, amiben gondolkodunk, meglelni a formát, ami segít abban, hogy elérjük a célt, létrehozzuk azt a műalkotást, ami minket jellemez.

Ha prózát írunk – legyen az széppróza, vagy értekező próza –, ugyanez a helyzet. Használjunk dialógust! A párbeszéd is keret, amibe beletöltjük a tartalmat vagy éppen, ami maga lesz a tartalom. Hasonlítsuk össze Hemingway rövid novelláit vagy éppen regényeit Thomas Mann, Marcel Proust szépprózájával! Látni fogjuk, milyen komoly különbség van, és a különbség a formában, a próza kereteiben érhető tetten. Hemingway dialógusainak, rövid mondatokból álló párbeszédeinek feszes, gyors ritmusa van, tele feszültséggel, mindig valami baljóslatú jövőképpel. Thomas Mann vagy Proust hosszú mondatokkal, tedatai, bekezdések nélküli prózája valamiféle valóság feletti valóságba repítenek minket. Az ő „kerete” – olvasás közben is ezt érezni – olyan igazság, ami mégsem evilági.

Kitalálunk magunknak egy formát, ahhoz igazodunk, és mindaz, amit írni szeretnénk, megírja önmagát. Olyan ez, mint amikor bekerítjük a földet, ami a miénk. Attól a pillanattól a kertünk elkezd hozzánk hasonulni, mi leszünk a kert maga, és a földünk olyan lesz, amilyenek vagyunk. Formában, keretben gondolkodjunk írás közben! Mindez azt is jelenti, hogy ismernünk kell mások kereteit. Ahogy másokat olvasunk, ahogy felfedezzük a másik író formai sajátosságait, úgy tanulunk meg írni.

Ha a tanulásunk eredményes, és kilépünk az „agorára”, vagyis belépünk a nyomtatott és virtuális térbe – műveket hozunk létre. Sokan felteszik a kérdést, van-e bármiféle felelősségünk, miközben megjelenünk ebben a valóságos és képzeletbeli térségben, jár-e bármilyen kockázattal, hogy mi itt lépéseket teszünk, és felmutatjuk mindazt, amit létrehozunk, nevezetesen az írásainkat. Természetesen mindez felelősséggel és kockázattal is jár. A felelősség a közszereplő felelőssége. A műalkotás befolyásol, példát ad, kultivál, vagyis nevel. Minden, ami szembejön velünk az „utcán”, a nyomtatott sajtóban, a virtuális térben, a művészetek és az irodalom világában – hat ránk, befolyásolja életünket. Elolvasom Dosztojevszkij Bűn és bűnhődését, és megértem, hogy a gyilkosság olyan tett, aminek terhét senki nem képes elviselni, megbélyegez és meggyaláz. Elolvasom József Attila Thomas Mann üdvözlése című versét, és európaivá leszek, mert a vers ezt tanítja nekem.

Van tehát felelősségünk – hogy mit üzenünk a szövegünkkel. Kockázatunk is van, hiszen a hőseink, akár prózai hőseink, akár lírai megnyilvánulásunk mintegy „leleplez” minket, még akkor is, ha ezek a hősök, ezek a lírai szerepek a szerző személyével száz százalékosan nem azonosíthatóak. Az irodalmi mű, avagy bármilyen műalkotás olyan önálló entitás, amely elszakad a szerzőjétől is.

Hodossy Gyula itt olvasható versében Heinét idézi, Ciceróra utal. Azt sugallja, hogy ilyen a valóságunk: felelősséggel és kockázattal műalkotásokat hozunk létre, miközben körülöttünk minden pusztul, minden összeomlik

 

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. szeptemberi számában)

Legfrissebb hírek
2024. február 21., 09:14
2024. február 20., 12:58
2024. február 20., 12:56
2024. február 20., 10:27
Legnézettebb