Volt egyszer egy öreg ágy, nemzedékek haltak meg benne. Illendően elbúcsúztak, mint aki hosszú útra indul. Először a szerelem illant el láthatatlanul, aztán a lélek birkózott még egy darabig az élettel, mely fogva tartotta. Közben lázálmok és világos percek szavai kergették egymást, amíg a hozzátartozók mögött a halál felgyűrte az ingujját. Hatvan éve, hogy nem halt meg benne senki, a nagyanyám kilencvenéves volt.
Emlékszem, egyszer piócáért küldtek. Egy nagy üveg vízbe tette a patikus és én, gyerek lévén, izgultam. Ha megbotlanék – verték a fejembe – eltörik az üveg, és mi lesz a piócákkal.
Ha valaki nagyon megütötte magát vagy gutaütéstől féltek, kéznél volt a pióca. A mi időnkben már nem a patakból szereztük be. Igaz, a halat vagy a rákot sem, mind kipusztult. A víz elkoszolódott, rozsdás lavór, autógumi inkább megtermett benne. Ezért a patikába mentem piócáért.
Rátettük a kék foltokra. Aztán éheztetni kellett a csapvízben, mielőtt újból használni lehetett. A nagyanyám vére ízlett a piócáknak, teli hassal leestek, már nem kapaszkodtak. Vissza az üvegbe.
Voltak haldoklók, akik ágya mellett a rokonok összevesztek az örökségen. Volt, aki mellett pap imádkozott. Az ötvenes-hatvanas években már nem volt mit örökölni. Az ezüstöt összeszedte negyvennégy-negyvenötben a házmester, aki meglapult a pincében, amíg odafent a katonák váltották egymást. A vagyont államosították. Ez eufemizmus. Az emberek intézményesített kirablása helyett mondták ilyen szépítően.
A halál távozott a szobából, és a rokonok írták és postázták a gyászjelentést az elhunytról, aki kilehelte a lelkét.
Kéznél volt a kis tükör, amelyik utoljára párásodott, de meg nem vakult. A lélek nem mindig tudott előlünk kisurranni. A halott, ha szerencséje volt, csak elaludt. De volt, aki viaskodott, nem engedte el egykönnyen.
Hatvan éve nem halt meg senki az öreg ágyban, amely maga is roskadozott már.
Helyenként levedlett a furnér, mint a platánfa kérge. De a váz még bírta volna az útnak induló, madárcsontú öregasszonyokat. A kövér öregemberekről soha nem volt szó, hiszen azokat lakoma közben ütötte meg a guta, hogy aztán felravatalozzák ugyanazon az asztalon, ahol még nemrég az sült illatozott. A borospohárból az utolsó csepp is kiborult a damaszt abroszra.
Az ágy sértődötten áll a sarokban. Mi vitte rá anyámat, hogy a kórházba meneküljön? Az ágy már tudta, hogy a sorsa ellen úgysem tehetett.
Én egy modern tákolmányra menekültem, mert elvásott a lószőrmatrac. Valaki a fél évszázad alatt ki is dobta.
Talán össze kellene csukni, vigasztaltam magam. Ha nincs halottas ágy, se kórház, hiába keres a halál.
Álljon inkább a sarokban, felpolcolva ágyneművel. Mint egykor kelengyével a tisztaszobában. Tollpárna és egyéb kacat letakarva a rojtos terítővel.
A durcás ágy még csak nem is nyekkent, mint aki vigyázzban áll. Az ágy csak emlékeztet, ha odavetődik a pillantásom, amikor felállok a képernyő elől és nagyot nyújtózkodom.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.
Minden évben ezt várom legjobban: amikor újra összeáll a csapat, telepakoljuk az autót könyvekkel, promóciós anyagokkal, meg persze jókedvvel, és útra kelünk, megyünk. Nem az őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, hanem a tavaszba, a nyárba (na jó, aztán végül az őszbe is), több száz, majd több ezer kilométert „felzabálva”, sokszor olyan városokba, kisebb-nagyobb településekre, ahol még sosem jártunk azelőtt.