Korhadt karók, a guggonülő tőkék, hű kutyák. A tőkék hada a dombokat ostromolja. Feljut sík partokról, a hegy lábát az évszázadok során birtokolva, majdnem a dombtetőig. Szorítja feljebb az erdőt. S ahol bányák csúfítják a hegyet, ott sem tágít. A szőlősgazdát nem olyan fából faragták. Megkerüli a sebeket.
A Fürdő utca még meg sem volt. Jókaiék még a környéket sem hozták divatba. A hegy vörös málladékán – talán már a rómaiak idejében – megeredtek az első tőkék. Egy darabig még sík a vidék. A tó lapos medre mostanában nem készül kiszáradni. A parti nádasokat már megritkították, az iszapot eltakarja a ráhordott homok.
A földkéreg termékeny hasadékában a hal jól érzi magát. Hogy ki gyalulta simára a partot, amelyet a víztől csakúgy elraboltak, ki tudja már? Vagy a Balaton tréfája abból az időből, amikor a medréből kis híján eltűnt a víz. Olyannyira, hogy fel akarták szántani.
Vörös és fekete, szabálytalan kövekből rakott ház, akár a környékbeli templomok. A terméskövet agyagba rakják, az tartja össze falait. Megtartják a korhadhatatlan gerendákat. A tetőt meg a szelemen. Gondos ácsoknak köszönhető, hogy se a Nosztori völgyből leereszkedő szél, se a földkéreg nyugtalansága a gerendákat össze nem kuszálja. Akár egy profán altemplom, ott a pince.
Hogy az olaszrizling, az illatos fiatal leányzó, amely fűszeres zamatával mind férfinépet, meg a táncos asszonyszemélyeket vidámítja, mikor terjedt el vidéken? Pannónia provincia idejéből fennmaradt emlék is lehet.
A fehérbor csalóka elnevezés, ahogy a szürkebarát aranylik, az olaszrizling zöldes, mintha éretlenül szüretelték volna.
Két öreg totyog a kertben, félrehajtja a kaput maga előtt. Kapa a vállán, halad a férfi, az asszony mögötte, a karján rafiaszálak. A metszés jó előre megtörtént, hogy a tőke el ne vérezzen. Kihajtottak a vesszők, mutatkozik, melyik hol hoz virágot, de a virág a fürtöt csak imitálja. Az asszony kötözi a szőlőt.
A nyitás óta kapát igényelnek a sorok újra. Ahol már előző nap felkötözték, surrog a kapa, egy-egy kövön megpendül. Száraz a föld, gazt sem tűr meg az öreg és lezárja a kapillárisokat. Évszázadok, évezredek vezetik minden mozdulatát.
Nem győzik az unokát kivárni, messze a túlparton tanul. Tudós ember lesz, aki a nagyapja tanítását megfejeli a könyvekből nyert ismeretekkel és a kutatók tapasztalatával. No, meg a professzorok előadásaiból merített, rendszerezett elméleti tudással.
Tudja az öreg, hányszor kell a gáliccal teli permetezőt a hátára venni. Már nehéz az neki, de szívós, szikár öregember. Ideje, mert eső is várható. Sietni kell, mielőtt a kezdemények illatos, méhcsalogató, szerény virágaikat kitárnák. A bibe fölé a porzók ostora nyúlik hamarosan. Korán jöhet a meleg. A lisztharmat, a szürkepenész a leveleket, az ébredő fürtöket károsítja. Akkor pedig hiába várják haza az unokájukat ősszel, nincs mit szüretelni.
Hoz-e asszonynak valót a házhoz? A nagyanyja derekát meggyötri a hajladozás.
– Hagyd el! – mondja urának az asszony. – Ilyen fiatalon?
– Lekophatna már az a tojáshéj, pátyolgatod, kényezteted – replikázok az öreg. Özvegy lányuk naphosszat tanít, szakkört vezet, meg nem is paraszti munkára nevelték. Így rájuk marad.
Harangoznak, és még nem látják a végit. Az öreg leveszi zsírkarimás kalapját. Az angyali üdvözlet szól, elcsendesülnek, ismétlik a jól ismert szavakat.
Az asszony a tavalyi venyige tüzén melegíti az ebédet. Csirkét is vágott, az unokájának készül az ebéd. Hátha, talán, mégis megjön, reménykedik. Az unokája a mindene.
A kancsóba jut még a tavalyiból. Három terítékkel fogadja a családot az asztal. Az asszony figyeli a vonat füttyét, oda hallik még a dohogás is.
Mire a tó vize felmelegszik, meghívnak. A nap számtalan íja idegére illeszti tüzes nyilait. Záporoznak is rendesen. A városi ember félti a kényes bőrét. A parasztember nem veti le az ingét. Felteszi a kalapját is, ha kilép a ház hűvöséből.
Megígértetik velem az állomáson, hogy szüretre visszatérek. Unokatestvérem ugrat: neked félig rakjuk a puttonyt. Tréfából azt válaszolom, inkább megmosnám a lábam. Megnyugtatnak, ma már szó sincs taposásról, másképp tanítják már azt.
Itt a nyár, a szünet ideje. Már várnak minket a kénezett hordók, unokatestvérem készíti a dézsát, vízzel tölti meg, hadd dagadjon.
Asszony még nincs a háznál, én sem hoztam, korai még. A kényes városi népnek amúgy is csak a készre van hajlandósága. Hol az a tavalyi bor? Bizton viszek egy demizsonnal. Jó termés volt tavaly.
Megkedveltek az öregek, így szüretre is meghívnak. A szomszédban lányok tapossák a szőlőt, már végeztek a szürettel. Szépen nézünk a szomszéd lányokra, nincs kerítés arrafelé. A jó idő is szerencséltet. Kitartóan nézünk a lányok szemébe, de nem feltűnően. Ők is fel-fel pillantanak. Nem áruljuk el, melyikünk melyikre gondol.
Fürgén metszik le az öregek az illatos fürtöket, csak győzzük hordani. Majd aztán a daráló karját tekerni. A daráló nagy segítség, kevesen vagyunk, nagy a terület, jó a termés. A prés alatt telik a dézsa, az öreg is kitesz magáért. Nem látszik meg a kora, az évek megedzették. A dereka nem hagyhatja cserben, ilyenkor dologidőben.
Mire megtelnek a hordók, velem kihúz a vonat az állomásról.
Azóta bizony a vörös föld befogadta a két öreget. Unokatestvéremmel ritkán találkozom, már réges-rég Budán él ő is, csakhogy vidékre jár naponta.
Váratlanul ér a hír, nem is fogom többé látni. Olyan határokon lépett át, amelyhez a vasfüggöny sem fogható.
Ekkor éreztem, hogy kezdek öregedni.
De meginnék ma is a prés alá tartott bádogbögréből egy kis mustot! Talán még megszolgálnám, bár nem vagyok elég szívós a paraszti munkához. Csak téblábolnék a daráló körül.
– Hát te nem hallottad? Brit tudósok kimutatták, hogy a mobiltelefon nemcsak az agynak ártalmas, hanem a kézben lévő ízületekben is reumát okoz, mivel az általa termelt hő miatt elpárolog az ízületi folyadék. Igen ám, de ha nincs minden percben a kezemben a mobilom, még azt hinnék az útitársaim itt a buszon, mint te is, hogy henyélek, nem töltöm ki életem minden percét, netalántán nem vagyok népszerű a virtuális térben.
– Hú, Klári – fordult felém Margit nénje, és ragyogott az emlékezéstől az arca –, láttad volna apádat, amikor gyerekek voltunk. Azt mondta a tanító úr, édesapád olyan okos, hogy neki be kell járnia a városi iskolába. Úgyhogy gyalogolt mindennap hat kilométert, és csak úgy húzta le a nagy táska a vállát. Sajnáltam, de büszke is voltam rá nagyon. Aztán látod, édesapád tanár lett a főiskolán, a falunk büszkesége, megérte a fáradságot.
Sanyi, vedd csak fel a drágábbik öltönyödet, amit a múltkor vettünk a vízen járó tanfolyam utáni sajtótájékoztatóra! Nehogy szégyenben maradjunk a sok nagy költő meg író között! Vagy te olyan híres, mint ők, csak egyelőre senki nem tudja. Azután meg fogjál karon, és szép lassan sétáljunk el Juciék háza előtt! Ha majd faggat, hogy miért huzakodtunk ki, jól a képibe vágjuk, hogy megyünk dedikálni Pestre, a Könyvhétre. Meg fogja ütni a guta az irigységtől.
De másnap ott lesz megint. A kapud előtt áll majd, és téged vár. Mindent megtesz, hogy beszélhessen veled: üzenget a szomszédokkal, feltartja a barátaidat, és igen rossz szerelmesverseket hagy a postaládádban. Tartsd behúzva a függönyöket, és ha ki kell lépned a lakásból, tedd észrevétlenül, a hátsó ajtón át.
Talán elég a zűrzavaros huszadik századra gondolni, arra, hogy a különböző izmusok mártírjai, vezetői közül hányan lettek „szentek”. Mert paradox módon az áhítattal vegyes tisztelet néha olyanok köré fonódott, akik kifejezetten ellene voltak a vallásos tanoknak, rajongásnak. Mégis valami hasonló alakult ki körülöttük. Kultuszuk teremtődött, amit sok esetben tudatosan építettek. Mindaz beépült a hétköznapokba, ünneppé formálódott, és szívósan gyökeret vert a társadalomban.
Közben leépülünk. Bundás kutyakölyköt álmodtunk a kertbe, színes tulipánokat a ház elé és tejeskávé illatú, meztelen reggelt a teraszon. De nincs ráérős reggel, meztelenkedés pláne. Be se süt a nap a teraszra az öreg fenyő miatt. Talán csak ez a baj. Ha végre kivágnánk, lehet, hogy a napsugarakkal együtt visszacsalogatnánk az intimitást is. Kár, hogy a favágó részeges. Még rádöntené a fát a most beüzemelt elektromos kapura.
Egy álmodozó futballista, nagypapája és apja révén gyerekkora óta a 6:3-as meccs bűvöletében él, és az a titkos vágya, hogy a Wembley-ben egyszer ő is leutánozza Puskás visszahúzós cselét, ami után ugyanolyan hatalmas gólt lő a pipába, mint az egykori ikonikus labdarúgó.
A következő napokban újra és újra elképzeltem Mayát. És arra gondoltam, mennyire szerethette apát, ha ilyen körülmények között is megszülte a gyermekét. Anyára pedig haragudtam. Ha leköltözött volna apával, akkor nem történik meg mindez. Azon gondolkoztam, ismerek-e valakit arról a településről. És beugrott, hogy igen, egy volt tanítványom ott él. Írtam neki egy közösségi oldalon, találkozót kértem tőle, de nem mondtam meg, miért.