Korhadt karók, a guggonülő tőkék, hű kutyák. A tőkék hada a dombokat ostromolja. Feljut sík partokról, a hegy lábát az évszázadok során birtokolva, majdnem a dombtetőig. Szorítja feljebb az erdőt. S ahol bányák csúfítják a hegyet, ott sem tágít. A szőlősgazdát nem olyan fából faragták. Megkerüli a sebeket.
A Fürdő utca még meg sem volt. Jókaiék még a környéket sem hozták divatba. A hegy vörös málladékán – talán már a rómaiak idejében – megeredtek az első tőkék. Egy darabig még sík a vidék. A tó lapos medre mostanában nem készül kiszáradni. A parti nádasokat már megritkították, az iszapot eltakarja a ráhordott homok.
A földkéreg termékeny hasadékában a hal jól érzi magát. Hogy ki gyalulta simára a partot, amelyet a víztől csakúgy elraboltak, ki tudja már? Vagy a Balaton tréfája abból az időből, amikor a medréből kis híján eltűnt a víz. Olyannyira, hogy fel akarták szántani.
Vörös és fekete, szabálytalan kövekből rakott ház, akár a környékbeli templomok. A terméskövet agyagba rakják, az tartja össze falait. Megtartják a korhadhatatlan gerendákat. A tetőt meg a szelemen. Gondos ácsoknak köszönhető, hogy se a Nosztori völgyből leereszkedő szél, se a földkéreg nyugtalansága a gerendákat össze nem kuszálja. Akár egy profán altemplom, ott a pince.
Hogy az olaszrizling, az illatos fiatal leányzó, amely fűszeres zamatával mind férfinépet, meg a táncos asszonyszemélyeket vidámítja, mikor terjedt el vidéken? Pannónia provincia idejéből fennmaradt emlék is lehet.
A fehérbor csalóka elnevezés, ahogy a szürkebarát aranylik, az olaszrizling zöldes, mintha éretlenül szüretelték volna.
Két öreg totyog a kertben, félrehajtja a kaput maga előtt. Kapa a vállán, halad a férfi, az asszony mögötte, a karján rafiaszálak. A metszés jó előre megtörtént, hogy a tőke el ne vérezzen. Kihajtottak a vesszők, mutatkozik, melyik hol hoz virágot, de a virág a fürtöt csak imitálja. Az asszony kötözi a szőlőt.
A nyitás óta kapát igényelnek a sorok újra. Ahol már előző nap felkötözték, surrog a kapa, egy-egy kövön megpendül. Száraz a föld, gazt sem tűr meg az öreg és lezárja a kapillárisokat. Évszázadok, évezredek vezetik minden mozdulatát.
Nem győzik az unokát kivárni, messze a túlparton tanul. Tudós ember lesz, aki a nagyapja tanítását megfejeli a könyvekből nyert ismeretekkel és a kutatók tapasztalatával. No, meg a professzorok előadásaiból merített, rendszerezett elméleti tudással.
Tudja az öreg, hányszor kell a gáliccal teli permetezőt a hátára venni. Már nehéz az neki, de szívós, szikár öregember. Ideje, mert eső is várható. Sietni kell, mielőtt a kezdemények illatos, méhcsalogató, szerény virágaikat kitárnák. A bibe fölé a porzók ostora nyúlik hamarosan. Korán jöhet a meleg. A lisztharmat, a szürkepenész a leveleket, az ébredő fürtöket károsítja. Akkor pedig hiába várják haza az unokájukat ősszel, nincs mit szüretelni.
Hoz-e asszonynak valót a házhoz? A nagyanyja derekát meggyötri a hajladozás.
– Hagyd el! – mondja urának az asszony. – Ilyen fiatalon?
– Lekophatna már az a tojáshéj, pátyolgatod, kényezteted – replikázok az öreg. Özvegy lányuk naphosszat tanít, szakkört vezet, meg nem is paraszti munkára nevelték. Így rájuk marad.
Harangoznak, és még nem látják a végit. Az öreg leveszi zsírkarimás kalapját. Az angyali üdvözlet szól, elcsendesülnek, ismétlik a jól ismert szavakat.
Az asszony a tavalyi venyige tüzén melegíti az ebédet. Csirkét is vágott, az unokájának készül az ebéd. Hátha, talán, mégis megjön, reménykedik. Az unokája a mindene.
A kancsóba jut még a tavalyiból. Három terítékkel fogadja a családot az asztal. Az asszony figyeli a vonat füttyét, oda hallik még a dohogás is.
Mire a tó vize felmelegszik, meghívnak. A nap számtalan íja idegére illeszti tüzes nyilait. Záporoznak is rendesen. A városi ember félti a kényes bőrét. A parasztember nem veti le az ingét. Felteszi a kalapját is, ha kilép a ház hűvöséből.
Megígértetik velem az állomáson, hogy szüretre visszatérek. Unokatestvérem ugrat: neked félig rakjuk a puttonyt. Tréfából azt válaszolom, inkább megmosnám a lábam. Megnyugtatnak, ma már szó sincs taposásról, másképp tanítják már azt.
Itt a nyár, a szünet ideje. Már várnak minket a kénezett hordók, unokatestvérem készíti a dézsát, vízzel tölti meg, hadd dagadjon.
Asszony még nincs a háznál, én sem hoztam, korai még. A kényes városi népnek amúgy is csak a készre van hajlandósága. Hol az a tavalyi bor? Bizton viszek egy demizsonnal. Jó termés volt tavaly.
Megkedveltek az öregek, így szüretre is meghívnak. A szomszédban lányok tapossák a szőlőt, már végeztek a szürettel. Szépen nézünk a szomszéd lányokra, nincs kerítés arrafelé. A jó idő is szerencséltet. Kitartóan nézünk a lányok szemébe, de nem feltűnően. Ők is fel-fel pillantanak. Nem áruljuk el, melyikünk melyikre gondol.
Fürgén metszik le az öregek az illatos fürtöket, csak győzzük hordani. Majd aztán a daráló karját tekerni. A daráló nagy segítség, kevesen vagyunk, nagy a terület, jó a termés. A prés alatt telik a dézsa, az öreg is kitesz magáért. Nem látszik meg a kora, az évek megedzették. A dereka nem hagyhatja cserben, ilyenkor dologidőben.
Mire megtelnek a hordók, velem kihúz a vonat az állomásról.
Azóta bizony a vörös föld befogadta a két öreget. Unokatestvéremmel ritkán találkozom, már réges-rég Budán él ő is, csakhogy vidékre jár naponta.
Váratlanul ér a hír, nem is fogom többé látni. Olyan határokon lépett át, amelyhez a vasfüggöny sem fogható.
Ekkor éreztem, hogy kezdek öregedni.
De meginnék ma is a prés alá tartott bádogbögréből egy kis mustot! Talán még megszolgálnám, bár nem vagyok elég szívós a paraszti munkához. Csak téblábolnék a daráló körül.
Sanyi csökönyösen hallgatott. Már a piacról tartottak hazafelé, de még mindig nem szólt semmit.
– Miért csinálod ezt velem? – motyogta Balogh Sándorné, vagy ahogyan a faluban mindenki hívta, Icuka. Erősen szuszogott, sovány karján kidagadtak az inak, miközben erejét megfeszítve tolta a kerékpárt a rajta himbálózó tömött bevásárlókossárral. A vállán csíkos polipropilén szatyrot egyensúlyozott, a táska füle mély barázdát vágott csontos vállába.
A délután nagy részében az óvó nénik kiültek egy üvegablakos szobába, ahonnan ránk láttak, de nem törődtek velünk. Csak cigarettáztak, és néha bekopogtak, ha nagyon zajongtunk. Olyannak láttam őket, akiket semmi más nem érdekelt, mint a cigaretta. Mintha füstkarikákba burkolózott volna a világ, és a füstfelhők mögül acsarkodott volna a két óvónő.
Kitti aztán másik általános iskolába ment, néha láttam a lakótelepen. Más barátnői lettek, ahogyan nekem is. Hat évvel később egy nap csengettek. Kitti apukája állt az ajtóban.
A gyerek kiszáll az iskolánál. Ma különösen szép napod lesz, kiáltok utána, még intek egyet, a visszapillantó tükörben nézem, ahogy bemegy az iskola kapuján. Lassan gurulok előre a sávomban. Egy lámpa, előttem senki, repülőrajt, kétszázhúsz lóerő, ezer méter egyenes, jobbos ötszáz méter, még egy jobbos ezer méter, és már ott is vagyok Ágicánál. Százszor megtettem már ezt az utat, négy perc a legjobb időm.
Ez kezdetben inkább hátrány, mint előny volt. Hiába tudtam mindent a XIX. századi Párizsról, két évszázaddal később – ráadásul ezúttal nőként – nem sok hasznát vettem. Szeretett városom jelentősen megváltozott, és a franciák sem voltak már igazán franciák. A történelem hosszabb lett, tele felfedezésekkel, katasztrófákkal, és újabb, értelmetlen háborúkkal. Megrázó volt olyan történetek befejezéséről hallani, amik az én koromban épphogy kialakulóban voltak.
Jolánt, a Kakasos-ház asszonyát faggatja Krúdy, aki a legokosabb nő az éjjeli világban, s akihez a fiatal Jókai járt a zsidó konyha csínját-bínját tanulmányozni. Szegény Móric nagyon szomorú ember volt. Tudja, olyan volt, mintha azt jósolták volna, hogy elviszi az első tavaszi szél… Meg is rendeltem az összegyűjtött műveit egy rablóbajszú könyvügynöknél.
2. JÓZSEF: Négy éve keresem az igazit, és rájöttem, hogy a párkapcsolatok sokkal jobban működnének nők és a férfiak nélkül. Legutóbb egy kafkai tekintetű, egyenes magatartású, negyvenes, rövid hölggyel próbálkoztam egy metróaluljáróban, és még akkor sem ábrándultam ki belőle, amikor meg akart késelni. Apró méltatlankodásomat látva megjegyezte, hogy azt hitte, a pasik szeretik az ilyesmit. Végül ő hagyott el. Utána nem sokkal jártam egy félvér lánnyal, nem volt köztünk semmi, csak jártunk, ám amikor Valentin-napra szerelmeslevelet írtam neki, ő elsápadt és harminc deka gépsonkává változott. Nem tudtam eldönteni, hogy szakítsak vele vagy egyem meg.
Hát hetek óta mást sem csinálok, mint kereslek. Olyat keresek, mint te vagy. Azt mondják, pár éved van csak itt, ahogy nekem is, és aztán feljebb, északra húzódsz a hőhullámok elől. Holott dehogy húzódsz te sehova, nincs neked lábad. Velem fogsz pusztulni, itt, velem. Pedig én dobnálak fölfelé, emelnélek magam fölé utolsó erőmmel, mint anya az újszülött delfinjét. De nem lehet, látod.
Bizonyos szavakat előbb ismertem meg, mint hogy azokat a jelentésükhöz tudtam volna csatlakoztatni. Két ilyen szó – és inkább a párhuzamosság, mint a kedélyborzolás kedvéért – a cigány és a zsidó. Előbbivel kora gyermekkoromban ismerkedtem meg, apám Abonyban a Mérgesen született, ez a község szélén meghúzódó cigánytelepet jelentette.
Egy balatoni üdülőben töltöttünk néhány hetet, és folyton esett. Ez volt az a nyaralás, amikor egyszer sem fürödtem a tóban, és nem türkizzöldnek, hanem szürkének láttam. Fürdőruha helyett kék mackókban és esőkabátokban rohangáltunk, halakat fogtunk a nád közötti stégen, és azt hiszem, hogy még a szokottnál is többet unatkoztunk.
Régi fényképalbumot nézegetek. A karácsony előtti nagytakarítás kávészünetében került a kezembe, gondoltam, belenézek, aztán folytatom a munkát. Nem így lett. A sárguló, fakuló fotók megállítottak. Történetek jutottak eszembe, egy mozdulat, egy kézlegyintés, egy félszeg mosoly, kalapbillentés. Egykor doboz őrizte ezeket az emlékeket, de öreganyám vett egy szép vajszínű albumot, letörölgette, megsimogatta, rendszerezve beragasztotta a fotókat a kemény lapokra. Az ő hátrahagyott, gyöngéd tekintete megszólaltatta Flóri harmonikás fényképét az albumban.