Felszisszent, majd oldalára fordult, miközben kihúzott napozószivacsa alól egy fél, vagy lehet negyed, ki minek nézi, műanyagtányért. Katica férje kicsit távolabb, egy szemétdombon napozott meztelenül. Jobban érte ott a nap, nem is kente be magát. Hason feküdt, feje és lába lelógott a napozószivacsról, de arcát belehelyezte egy kocsigumiba. Bőre így nem ráncolódott.
Katica ismét nyöszörgött.
– Laci.
Férje nem válaszolt.
– Laci, hallod?
Katica átfordult a másik oldalára, hogy rálásson a férfira. László mozdulatlanul feküdt. A férfihoz közel leszállt egy sirály, beletúrta csőrét a rakás szemétbe. A csörömpölésre László felriadt, megrázta a fejét. Az izzadtságtól beleragadt a gumiba. Katicát kereste tekintetével, majd észrevette maga mellett a sirályt. Ijedtében megpróbált felülni, de ahogy beletenyerelt egy konzervdobozba, elvesztette az egyensúlyát, és legurult a dombról.
– Laci?
László egy pillanatra elvesztette az eszméletét. Katica megbökte a férfi oldalát. Felesége hegyes körmének szúrására felébredt, majd feltápászkodott.
– Hány óra?
Katica türelmetlenül nézett a férfira.
– Éppen elég. Sári egy órája végzett az úszótanfolyamon, és én is éhes vagyok.
László kifejezéstelen arccal saját lábujjait nézegette. Katica a férje felé nyújtotta kezét, de László csak a második szólításra figyelt fel a nőre.
– Segíts már!
László engedte, hogy Katica belekapaszkodjon és megálljon mellette. Így közelebbről észrevette László a nő bal mellére ragadt alumíniumdarabot, mire a csupasz mellkas felé biccentett. Katica megörült a férje hosszas tekintetének, hátratűrte egy tincsét.
– Valami rád ragadt.
Katica saját mezítelen testét kezdte vizsgálni. Mikor észrevette a szemétdarabot, dühösen nézett Lászlóra.
– Hát ha mocskot látsz rajtam, nem vennéd le te, mielőtt szégyent hozok magamra és a természetre?
László nem szeppent meg. Összehajtotta napozószivacsát, és elindult a büfék felé. Katica loholt utána. Nem sokan figyeltek fel a középkorú házaspárra. Szép pár, gondolhatták, kapcsolódtak a természethez, ahogy a többi strandoló. Ahogy csinálják az igazi spirituális emberek.
A pucér kis Sára egy lépcsőn húzódott meg a büfé árnyékában. A körmét rágta, és annyira lefoglalta ez a tevékenység, hogy csak akkor vette észre szüleit, mikor megálltak előtte.
– Sárikám.
A kislány felállt, megölelte anyját, de egyik kezét még mindig a szájánál tartotta.
– Elaludtunk apáddal a napon, Sárikám. Ugye milyen szépek lettünk?
Katica megemelte karjait, teste fölöslegei megrázkódtak, majd megfordult, hogy lánya szemügyre vehesse. László a büfé felé sandított. Akcióban volt a virsli és a pálcára húzott szeletelt sült krumpli. Gyomra megkordult, de sem Katica, sem Sára nem figyelt fel rá. Lassan eloldalgott, és pár perc múlva a büfé utolsó pár virslijével és adag sült krumplijával szemezett, természetesen mindez polipropilén tálban. Gyomra hangosan korgott, körülnézett, hogy hallotta-e valaki, de ekkor észrevette, hogy Katica és Sára nincsenek mellette. Sem a büfében, sem kint nem látta őket.
– A ménkű.
– Tessék?
Egy felszolgáló Lászlóhoz fordult, meghallotta a motyogását. A férfi tovább nézegette az ételt. Nagyon kívánta. Eszébe jutott nagyapja, meg a mondásai. Család nélkül nincs ebéd, ezt mondta neki mindig, meg sok mást, amit ha nem tart be, balszerencse éri. László hagyománytisztelő ember volt. Megfogadott minden tanácsot, betartott minden szabályt, a környezetet is tisztelte. Részt vett minden meztelen futóversenyen és szemétledobó akción. Hitt a természettel való kapcsolódásban, viszont ugyanígy hitt a nagyapjának. Egyszer azt mondta Lászlónak, hogy ne menjen el a vásárra, mert meg fogják lopni, és mit ad Isten, László pénztárca nélkül ment haza. Vagyis meg kellett várnia Katicát.
– Szemtelen, disznó banda.
Katica nagy felfordulást csapva rontott be a büfébe, maga előtt Sárikát tolva. László életében másodszor megörült, hogy látja őt. Első alkalommal akkor örült neki, mikor a menyasszonyi ruhában látta. Úgy érezte, gyomra lassan meg fog nyugodni. Kitolta maga mellett a két széket, Sára le is ült, de Katica magyarázni kezdett.
– Laci, ezek meghibbantak. Valami huligán fehérnépek kabátot akartak adni Sárára. Rajtuk is ruha volt.
– És?
– A test szent, miért akarják eltakarni?
László meghúzta a vállát, és maga elé pillantott. Sára éppen ekkor emelt el egy virslit előle.
– Ez olyan, mint amikor felveszi valaki a földről a szemetet.
Katica várta a férje reakcióját, de László szótlanul nézte hol a tányérját, hol a lányát.
– Amit kaptunk, vissza is kell adni, ugye Laci? A testünket is kaptunk, hadd adjuk vissza az univerzumnak. Ez az új generáció nem érti a spiritualitást.
A nő egyre jobban beleélte magát a beszédbe. Egy felszolgálót is maga mellé hívott, neki is elmondta a megbotránkoztató történetet, mert László nem figyelt rá.
László a körmeivel az asztalt vájta. Nem mondhatta saját lányának, hogy ne egyen. A műanyag tányérra meredt. Fehér volt, kicsit zsíros és morzsás, de kellemes látványt nyújtott. Emlékeztette Lászlót egy halra. Erre a gondolatra a gyomra megkordult, Sára felnevetett. Ez a hang, meg a másik, ami Katica felől jött, és a gyomra felől, végtelenül elkeserítette. Lehajtotta a fejét az asztalra. Ekkor megérezte a zsíros tányér illatát.
A következő pillanatban Katica a büfé ajtajánál állt. Karjait kitárta, hívogatta az embereket, hogy lássanak csodát. Hirdette a messiást, az igazi környezettudatos és spirituális embert, akit nem mellesleg a férjének tudhat. Mert László úgy kapcsolódott a szemetes környezettel, hogy megette azt.
– Hú, Klári – fordult felém Margit nénje, és ragyogott az emlékezéstől az arca –, láttad volna apádat, amikor gyerekek voltunk. Azt mondta a tanító úr, édesapád olyan okos, hogy neki be kell járnia a városi iskolába. Úgyhogy gyalogolt mindennap hat kilométert, és csak úgy húzta le a nagy táska a vállát. Sajnáltam, de büszke is voltam rá nagyon. Aztán látod, édesapád tanár lett a főiskolán, a falunk büszkesége, megérte a fáradságot.
Sanyi, vedd csak fel a drágábbik öltönyödet, amit a múltkor vettünk a vízen járó tanfolyam utáni sajtótájékoztatóra! Nehogy szégyenben maradjunk a sok nagy költő meg író között! Vagy te olyan híres, mint ők, csak egyelőre senki nem tudja. Azután meg fogjál karon, és szép lassan sétáljunk el Juciék háza előtt! Ha majd faggat, hogy miért huzakodtunk ki, jól a képibe vágjuk, hogy megyünk dedikálni Pestre, a Könyvhétre. Meg fogja ütni a guta az irigységtől.
De másnap ott lesz megint. A kapud előtt áll majd, és téged vár. Mindent megtesz, hogy beszélhessen veled: üzenget a szomszédokkal, feltartja a barátaidat, és igen rossz szerelmesverseket hagy a postaládádban. Tartsd behúzva a függönyöket, és ha ki kell lépned a lakásból, tedd észrevétlenül, a hátsó ajtón át.
Talán elég a zűrzavaros huszadik századra gondolni, arra, hogy a különböző izmusok mártírjai, vezetői közül hányan lettek „szentek”. Mert paradox módon az áhítattal vegyes tisztelet néha olyanok köré fonódott, akik kifejezetten ellene voltak a vallásos tanoknak, rajongásnak. Mégis valami hasonló alakult ki körülöttük. Kultuszuk teremtődött, amit sok esetben tudatosan építettek. Mindaz beépült a hétköznapokba, ünneppé formálódott, és szívósan gyökeret vert a társadalomban.
Közben leépülünk. Bundás kutyakölyköt álmodtunk a kertbe, színes tulipánokat a ház elé és tejeskávé illatú, meztelen reggelt a teraszon. De nincs ráérős reggel, meztelenkedés pláne. Be se süt a nap a teraszra az öreg fenyő miatt. Talán csak ez a baj. Ha végre kivágnánk, lehet, hogy a napsugarakkal együtt visszacsalogatnánk az intimitást is. Kár, hogy a favágó részeges. Még rádöntené a fát a most beüzemelt elektromos kapura.
Egy álmodozó futballista, nagypapája és apja révén gyerekkora óta a 6:3-as meccs bűvöletében él, és az a titkos vágya, hogy a Wembley-ben egyszer ő is leutánozza Puskás visszahúzós cselét, ami után ugyanolyan hatalmas gólt lő a pipába, mint az egykori ikonikus labdarúgó.
A következő napokban újra és újra elképzeltem Mayát. És arra gondoltam, mennyire szerethette apát, ha ilyen körülmények között is megszülte a gyermekét. Anyára pedig haragudtam. Ha leköltözött volna apával, akkor nem történik meg mindez. Azon gondolkoztam, ismerek-e valakit arról a településről. És beugrott, hogy igen, egy volt tanítványom ott él. Írtam neki egy közösségi oldalon, találkozót kértem tőle, de nem mondtam meg, miért.
Szigetek vagyunk mi egy hatalmas tengeren. Jól sarjadó füvet növesztünk magunkon, lovak, tehenek és bárányok legelésznek rajtunk. Virágainkat méhek zsongják körbe, erdőink állatok otthona. Partjainkra halványszín homokot pergettünk az évek során, szabad perceinkben. Ha valaki csak úgy, találomra a térképre bökne, nagyon kicsi lenne annak az esélye, hogy ujjal épp miránk mutasson, bár a tudós földrajzi társaságok számon tartanak minket.