Felszisszent, majd oldalára fordult, miközben kihúzott napozószivacsa alól egy fél, vagy lehet negyed, ki minek nézi, műanyagtányért. Katica férje kicsit távolabb, egy szemétdombon napozott meztelenül. Jobban érte ott a nap, nem is kente be magát. Hason feküdt, feje és lába lelógott a napozószivacsról, de arcát belehelyezte egy kocsigumiba. Bőre így nem ráncolódott.
Katica ismét nyöszörgött.
– Laci.
Férje nem válaszolt.
– Laci, hallod?
Katica átfordult a másik oldalára, hogy rálásson a férfira. László mozdulatlanul feküdt. A férfihoz közel leszállt egy sirály, beletúrta csőrét a rakás szemétbe. A csörömpölésre László felriadt, megrázta a fejét. Az izzadtságtól beleragadt a gumiba. Katicát kereste tekintetével, majd észrevette maga mellett a sirályt. Ijedtében megpróbált felülni, de ahogy beletenyerelt egy konzervdobozba, elvesztette az egyensúlyát, és legurult a dombról.
– Laci?
László egy pillanatra elvesztette az eszméletét. Katica megbökte a férfi oldalát. Felesége hegyes körmének szúrására felébredt, majd feltápászkodott.
– Hány óra?
Katica türelmetlenül nézett a férfira.
– Éppen elég. Sári egy órája végzett az úszótanfolyamon, és én is éhes vagyok.
László kifejezéstelen arccal saját lábujjait nézegette. Katica a férje felé nyújtotta kezét, de László csak a második szólításra figyelt fel a nőre.
– Segíts már!
László engedte, hogy Katica belekapaszkodjon és megálljon mellette. Így közelebbről észrevette László a nő bal mellére ragadt alumíniumdarabot, mire a csupasz mellkas felé biccentett. Katica megörült a férje hosszas tekintetének, hátratűrte egy tincsét.
– Valami rád ragadt.
Katica saját mezítelen testét kezdte vizsgálni. Mikor észrevette a szemétdarabot, dühösen nézett Lászlóra.
– Hát ha mocskot látsz rajtam, nem vennéd le te, mielőtt szégyent hozok magamra és a természetre?
László nem szeppent meg. Összehajtotta napozószivacsát, és elindult a büfék felé. Katica loholt utána. Nem sokan figyeltek fel a középkorú házaspárra. Szép pár, gondolhatták, kapcsolódtak a természethez, ahogy a többi strandoló. Ahogy csinálják az igazi spirituális emberek.
A pucér kis Sára egy lépcsőn húzódott meg a büfé árnyékában. A körmét rágta, és annyira lefoglalta ez a tevékenység, hogy csak akkor vette észre szüleit, mikor megálltak előtte.
– Sárikám.
A kislány felállt, megölelte anyját, de egyik kezét még mindig a szájánál tartotta.
– Elaludtunk apáddal a napon, Sárikám. Ugye milyen szépek lettünk?
Katica megemelte karjait, teste fölöslegei megrázkódtak, majd megfordult, hogy lánya szemügyre vehesse. László a büfé felé sandított. Akcióban volt a virsli és a pálcára húzott szeletelt sült krumpli. Gyomra megkordult, de sem Katica, sem Sára nem figyelt fel rá. Lassan eloldalgott, és pár perc múlva a büfé utolsó pár virslijével és adag sült krumplijával szemezett, természetesen mindez polipropilén tálban. Gyomra hangosan korgott, körülnézett, hogy hallotta-e valaki, de ekkor észrevette, hogy Katica és Sára nincsenek mellette. Sem a büfében, sem kint nem látta őket.
– A ménkű.
– Tessék?
Egy felszolgáló Lászlóhoz fordult, meghallotta a motyogását. A férfi tovább nézegette az ételt. Nagyon kívánta. Eszébe jutott nagyapja, meg a mondásai. Család nélkül nincs ebéd, ezt mondta neki mindig, meg sok mást, amit ha nem tart be, balszerencse éri. László hagyománytisztelő ember volt. Megfogadott minden tanácsot, betartott minden szabályt, a környezetet is tisztelte. Részt vett minden meztelen futóversenyen és szemétledobó akción. Hitt a természettel való kapcsolódásban, viszont ugyanígy hitt a nagyapjának. Egyszer azt mondta Lászlónak, hogy ne menjen el a vásárra, mert meg fogják lopni, és mit ad Isten, László pénztárca nélkül ment haza. Vagyis meg kellett várnia Katicát.
– Szemtelen, disznó banda.
Katica nagy felfordulást csapva rontott be a büfébe, maga előtt Sárikát tolva. László életében másodszor megörült, hogy látja őt. Első alkalommal akkor örült neki, mikor a menyasszonyi ruhában látta. Úgy érezte, gyomra lassan meg fog nyugodni. Kitolta maga mellett a két széket, Sára le is ült, de Katica magyarázni kezdett.
– Laci, ezek meghibbantak. Valami huligán fehérnépek kabátot akartak adni Sárára. Rajtuk is ruha volt.
– És?
– A test szent, miért akarják eltakarni?
László meghúzta a vállát, és maga elé pillantott. Sára éppen ekkor emelt el egy virslit előle.
– Ez olyan, mint amikor felveszi valaki a földről a szemetet.
Katica várta a férje reakcióját, de László szótlanul nézte hol a tányérját, hol a lányát.
– Amit kaptunk, vissza is kell adni, ugye Laci? A testünket is kaptunk, hadd adjuk vissza az univerzumnak. Ez az új generáció nem érti a spiritualitást.
A nő egyre jobban beleélte magát a beszédbe. Egy felszolgálót is maga mellé hívott, neki is elmondta a megbotránkoztató történetet, mert László nem figyelt rá.
László a körmeivel az asztalt vájta. Nem mondhatta saját lányának, hogy ne egyen. A műanyag tányérra meredt. Fehér volt, kicsit zsíros és morzsás, de kellemes látványt nyújtott. Emlékeztette Lászlót egy halra. Erre a gondolatra a gyomra megkordult, Sára felnevetett. Ez a hang, meg a másik, ami Katica felől jött, és a gyomra felől, végtelenül elkeserítette. Lehajtotta a fejét az asztalra. Ekkor megérezte a zsíros tányér illatát.
A következő pillanatban Katica a büfé ajtajánál állt. Karjait kitárta, hívogatta az embereket, hogy lássanak csodát. Hirdette a messiást, az igazi környezettudatos és spirituális embert, akit nem mellesleg a férjének tudhat. Mert László úgy kapcsolódott a szemetes környezettel, hogy megette azt.
Ez kezdetben inkább hátrány, mint előny volt. Hiába tudtam mindent a XIX. századi Párizsról, két évszázaddal később – ráadásul ezúttal nőként – nem sok hasznát vettem. Szeretett városom jelentősen megváltozott, és a franciák sem voltak már igazán franciák. A történelem hosszabb lett, tele felfedezésekkel, katasztrófákkal, és újabb, értelmetlen háborúkkal. Megrázó volt olyan történetek befejezéséről hallani, amik az én koromban épphogy kialakulóban voltak.
Jolánt, a Kakasos-ház asszonyát faggatja Krúdy, aki a legokosabb nő az éjjeli világban, s akihez a fiatal Jókai járt a zsidó konyha csínját-bínját tanulmányozni. Szegény Móric nagyon szomorú ember volt. Tudja, olyan volt, mintha azt jósolták volna, hogy elviszi az első tavaszi szél… Meg is rendeltem az összegyűjtött műveit egy rablóbajszú könyvügynöknél.
2. JÓZSEF: Négy éve keresem az igazit, és rájöttem, hogy a párkapcsolatok sokkal jobban működnének nők és a férfiak nélkül. Legutóbb egy kafkai tekintetű, egyenes magatartású, negyvenes, rövid hölggyel próbálkoztam egy metróaluljáróban, és még akkor sem ábrándultam ki belőle, amikor meg akart késelni. Apró méltatlankodásomat látva megjegyezte, hogy azt hitte, a pasik szeretik az ilyesmit. Végül ő hagyott el. Utána nem sokkal jártam egy félvér lánnyal, nem volt köztünk semmi, csak jártunk, ám amikor Valentin-napra szerelmeslevelet írtam neki, ő elsápadt és harminc deka gépsonkává változott. Nem tudtam eldönteni, hogy szakítsak vele vagy egyem meg.
Hát hetek óta mást sem csinálok, mint kereslek. Olyat keresek, mint te vagy. Azt mondják, pár éved van csak itt, ahogy nekem is, és aztán feljebb, északra húzódsz a hőhullámok elől. Holott dehogy húzódsz te sehova, nincs neked lábad. Velem fogsz pusztulni, itt, velem. Pedig én dobnálak fölfelé, emelnélek magam fölé utolsó erőmmel, mint anya az újszülött delfinjét. De nem lehet, látod.
Bizonyos szavakat előbb ismertem meg, mint hogy azokat a jelentésükhöz tudtam volna csatlakoztatni. Két ilyen szó – és inkább a párhuzamosság, mint a kedélyborzolás kedvéért – a cigány és a zsidó. Előbbivel kora gyermekkoromban ismerkedtem meg, apám Abonyban a Mérgesen született, ez a község szélén meghúzódó cigánytelepet jelentette.
Egy balatoni üdülőben töltöttünk néhány hetet, és folyton esett. Ez volt az a nyaralás, amikor egyszer sem fürödtem a tóban, és nem türkizzöldnek, hanem szürkének láttam. Fürdőruha helyett kék mackókban és esőkabátokban rohangáltunk, halakat fogtunk a nád közötti stégen, és azt hiszem, hogy még a szokottnál is többet unatkoztunk.
Régi fényképalbumot nézegetek. A karácsony előtti nagytakarítás kávészünetében került a kezembe, gondoltam, belenézek, aztán folytatom a munkát. Nem így lett. A sárguló, fakuló fotók megállítottak. Történetek jutottak eszembe, egy mozdulat, egy kézlegyintés, egy félszeg mosoly, kalapbillentés. Egykor doboz őrizte ezeket az emlékeket, de öreganyám vett egy szép vajszínű albumot, letörölgette, megsimogatta, rendszerezve beragasztotta a fotókat a kemény lapokra. Az ő hátrahagyott, gyöngéd tekintete megszólaltatta Flóri harmonikás fényképét az albumban.
Hajnali négykor keltem, első mozdulatommal a vizet rúgtam fel, a másodikkal a hamuzóba könyököltem, a későbbiek egyikével meg a zaccot borítottam a szemetesvödör mellé, akkor hirtelen ellenállhatatlan késztetést éreztem aziránt, hogy számot adjak az ember nyomorúságáról, mialatt örök időkre a fejembe véstem, hogy az ébredésnek nem muszáj föltétlenül fölkelésbe torkollnia, hisz ahogy a fáradalmakat, úgy az alvást sem árt kipihenni.
– A családot meghívtad?
– Jönnek, ha időben szabadulnak.
– Ó, megvárjuk őket!
A költő idegesen mosolygott. Az izgalom és a bűz együtt forogtak a gyomrában, frissen vasalt inge pedig különböző alakokban tapadt izzadó testéhez. Kissé kitartotta a karját, hogy a menetszél megszárítsa.
Miközben kedves, jobb dolgokra hivatott lányok és fiúk pillanatragasztóval múzeumok kiállítótermeinek temperált falaihoz rögzítik a tenyerüket – miután valami élelmiszerrel leöntöttek egy-egy értékes festményt –, aközben az aukciósházak folytatják megszokott életüket, a maguk ritmusa szerint dolgoznak, keresnek, kutatnak, értékes műtárgyakra lelnek rá, életművekre hívják fel a figyelmet, bedolgozzák a köztudatba egy-egy elfeledett, fel nem fedezett alkotó életművét, esetleg galériájuk fiatal tehetségek útját egyengeti.