Felszisszent, majd oldalára fordult, miközben kihúzott napozószivacsa alól egy fél, vagy lehet negyed, ki minek nézi, műanyagtányért. Katica férje kicsit távolabb, egy szemétdombon napozott meztelenül. Jobban érte ott a nap, nem is kente be magát. Hason feküdt, feje és lába lelógott a napozószivacsról, de arcát belehelyezte egy kocsigumiba. Bőre így nem ráncolódott.
Katica ismét nyöszörgött.
– Laci.
Férje nem válaszolt.
– Laci, hallod?
Katica átfordult a másik oldalára, hogy rálásson a férfira. László mozdulatlanul feküdt. A férfihoz közel leszállt egy sirály, beletúrta csőrét a rakás szemétbe. A csörömpölésre László felriadt, megrázta a fejét. Az izzadtságtól beleragadt a gumiba. Katicát kereste tekintetével, majd észrevette maga mellett a sirályt. Ijedtében megpróbált felülni, de ahogy beletenyerelt egy konzervdobozba, elvesztette az egyensúlyát, és legurult a dombról.
– Laci?
László egy pillanatra elvesztette az eszméletét. Katica megbökte a férfi oldalát. Felesége hegyes körmének szúrására felébredt, majd feltápászkodott.
– Hány óra?
Katica türelmetlenül nézett a férfira.
– Éppen elég. Sári egy órája végzett az úszótanfolyamon, és én is éhes vagyok.
László kifejezéstelen arccal saját lábujjait nézegette. Katica a férje felé nyújtotta kezét, de László csak a második szólításra figyelt fel a nőre.
– Segíts már!
László engedte, hogy Katica belekapaszkodjon és megálljon mellette. Így közelebbről észrevette László a nő bal mellére ragadt alumíniumdarabot, mire a csupasz mellkas felé biccentett. Katica megörült a férje hosszas tekintetének, hátratűrte egy tincsét.
– Valami rád ragadt.
Katica saját mezítelen testét kezdte vizsgálni. Mikor észrevette a szemétdarabot, dühösen nézett Lászlóra.
– Hát ha mocskot látsz rajtam, nem vennéd le te, mielőtt szégyent hozok magamra és a természetre?
László nem szeppent meg. Összehajtotta napozószivacsát, és elindult a büfék felé. Katica loholt utána. Nem sokan figyeltek fel a középkorú házaspárra. Szép pár, gondolhatták, kapcsolódtak a természethez, ahogy a többi strandoló. Ahogy csinálják az igazi spirituális emberek.
A pucér kis Sára egy lépcsőn húzódott meg a büfé árnyékában. A körmét rágta, és annyira lefoglalta ez a tevékenység, hogy csak akkor vette észre szüleit, mikor megálltak előtte.
– Sárikám.
A kislány felállt, megölelte anyját, de egyik kezét még mindig a szájánál tartotta.
– Elaludtunk apáddal a napon, Sárikám. Ugye milyen szépek lettünk?
Katica megemelte karjait, teste fölöslegei megrázkódtak, majd megfordult, hogy lánya szemügyre vehesse. László a büfé felé sandított. Akcióban volt a virsli és a pálcára húzott szeletelt sült krumpli. Gyomra megkordult, de sem Katica, sem Sára nem figyelt fel rá. Lassan eloldalgott, és pár perc múlva a büfé utolsó pár virslijével és adag sült krumplijával szemezett, természetesen mindez polipropilén tálban. Gyomra hangosan korgott, körülnézett, hogy hallotta-e valaki, de ekkor észrevette, hogy Katica és Sára nincsenek mellette. Sem a büfében, sem kint nem látta őket.
– A ménkű.
– Tessék?
Egy felszolgáló Lászlóhoz fordult, meghallotta a motyogását. A férfi tovább nézegette az ételt. Nagyon kívánta. Eszébe jutott nagyapja, meg a mondásai. Család nélkül nincs ebéd, ezt mondta neki mindig, meg sok mást, amit ha nem tart be, balszerencse éri. László hagyománytisztelő ember volt. Megfogadott minden tanácsot, betartott minden szabályt, a környezetet is tisztelte. Részt vett minden meztelen futóversenyen és szemétledobó akción. Hitt a természettel való kapcsolódásban, viszont ugyanígy hitt a nagyapjának. Egyszer azt mondta Lászlónak, hogy ne menjen el a vásárra, mert meg fogják lopni, és mit ad Isten, László pénztárca nélkül ment haza. Vagyis meg kellett várnia Katicát.
– Szemtelen, disznó banda.
Katica nagy felfordulást csapva rontott be a büfébe, maga előtt Sárikát tolva. László életében másodszor megörült, hogy látja őt. Első alkalommal akkor örült neki, mikor a menyasszonyi ruhában látta. Úgy érezte, gyomra lassan meg fog nyugodni. Kitolta maga mellett a két széket, Sára le is ült, de Katica magyarázni kezdett.
– Laci, ezek meghibbantak. Valami huligán fehérnépek kabátot akartak adni Sárára. Rajtuk is ruha volt.
– És?
– A test szent, miért akarják eltakarni?
László meghúzta a vállát, és maga elé pillantott. Sára éppen ekkor emelt el egy virslit előle.
– Ez olyan, mint amikor felveszi valaki a földről a szemetet.
Katica várta a férje reakcióját, de László szótlanul nézte hol a tányérját, hol a lányát.
– Amit kaptunk, vissza is kell adni, ugye Laci? A testünket is kaptunk, hadd adjuk vissza az univerzumnak. Ez az új generáció nem érti a spiritualitást.
A nő egyre jobban beleélte magát a beszédbe. Egy felszolgálót is maga mellé hívott, neki is elmondta a megbotránkoztató történetet, mert László nem figyelt rá.
László a körmeivel az asztalt vájta. Nem mondhatta saját lányának, hogy ne egyen. A műanyag tányérra meredt. Fehér volt, kicsit zsíros és morzsás, de kellemes látványt nyújtott. Emlékeztette Lászlót egy halra. Erre a gondolatra a gyomra megkordult, Sára felnevetett. Ez a hang, meg a másik, ami Katica felől jött, és a gyomra felől, végtelenül elkeserítette. Lehajtotta a fejét az asztalra. Ekkor megérezte a zsíros tányér illatát.
A következő pillanatban Katica a büfé ajtajánál állt. Karjait kitárta, hívogatta az embereket, hogy lássanak csodát. Hirdette a messiást, az igazi környezettudatos és spirituális embert, akit nem mellesleg a férjének tudhat. Mert László úgy kapcsolódott a szemetes környezettel, hogy megette azt.
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.
Minden évben ezt várom legjobban: amikor újra összeáll a csapat, telepakoljuk az autót könyvekkel, promóciós anyagokkal, meg persze jókedvvel, és útra kelünk, megyünk. Nem az őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, hanem a tavaszba, a nyárba (na jó, aztán végül az őszbe is), több száz, majd több ezer kilométert „felzabálva”, sokszor olyan városokba, kisebb-nagyobb településekre, ahol még sosem jártunk azelőtt.