Idén (márciusban volt) 160 éve annak, hogy Madách Imre kitette a pontot csúcsműve, Az ember tragédiája végére. Írók, dramaturgok, rendezők, filozófusok, tanárok azóta is birkóznak ezzel az elementáris drámai költeménnyel, amely már kortársait is megosztotta. Nem tudom, hogy Albert Camus (1913–1960) olvasta-e Madách remekét, amely francia nyelven 1881-től napjainkig számos – hol csonka, hol majdnem teljesnek mondható – formában megjelent, legutóbb például Camus nemzedéktársa, Jean Rousselot (1913–2004) jóvoltából, először 1966-ban (újabbról nem tudok). De ha olvasta volna, biztos rajongott volna érte, és irodalmi nyoma volna a munkásságában. Madách Ádámját az abszurd ember egyik előképének tarthatta volna. Annak idején, amikor rádöbbentem a párhuzamra, katartikus élménnyel töltött el, holott lehet, hogy evidencia. Mindenesetre még korábban egyik legnagyobb drámaírónk, Hubay Miklós már értekezett róla, aki egy életen át fejtegette Az ember tragédiája titkait. Erre csak a minap bukkantam rá, de már nem vehetett el a hosszú évekkel ezelőtti katarzisomból.
„Csak egyetlen igazán komoly filozófiai kérdés van: az öngyilkosság. Ha meg tudjuk ítélni, hogy érdemes-e leélni az életet, akkor választ is adtunk a filozófia alapkérdésére” – írja a Sziszüphosz mítosza című esszéjében Albert Camus. Meglátása szerint az ember, amikor rádöbben a világ idegenségére s benne a maga számkivetettségére, attól válik abszurddá, hogy nem az öngyilkosságot választja, hanem visszafordul a szakadék széléről, szembenéz akár még az értelmetlenséggel, a hiábavalósággal is, és értelmes építkezésbe kezd. Az öngyilkosság csupán menekülés volna a felelősség elől, feladása mindannak, amiért addig küzdött az ember. Épp küzdésének a lényege, a lázadása, az (abszurd) élete válna így megkérdőjelezetté. „A csúcsokért vívott küzdelem maga is betöltheti az ember szívét” – fogalmaz a tragikus sorsú francia zseni.
És mit olvasunk Madáchnál?: „A czél halál, az élet küzdelem, / S az ember czélja e küzdés maga.” (Tizenharmadik szín, 115–116. sor) Ugyanebben a gondolatban erősíti meg a mű zárójelenetében az Úr hangja is Ádámot, aki, miután végigjárta álmában az emberi történelmet, s megtapasztalhatta, mint buknak vagy torzulnak el majd jó eszmék is, s korról korra mint vonaglik az emberiség önnön végzete felé – öngyilkos akar lenni, hogy elejét vegye az egésznek. De ekkor lép közbe Éva, aki már gyermeket vár, késő minden, a történelem elkezdődött. Szeretem Madách Ádámját úgy látni ott a sziklaszirten, ahonnan levetni készült magát, mint Camus abszurd emberét, aki nem csupán Éva bejelentésétől határoz másképp, hanem önmagáért is, a küzdésért, becsületből, felelősségből, dacból, lázadásból: szembefordulni a rettenettel, s még akkor is megpróbálni tartalommal, értelemmel, humánummal átformálni, ha tudjuk, hogy az ügy eleve bukásra ítélt.
Ha körbenézek ma a világban, bizony nagyon sok ilyen visszaforduló emberre volna szükség, s a hitükre ahhoz, hogy az emberiség megtorpanjon végre, és ne meneteljen tovább madáchi verme felé.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. november 21-i számában.)
Mikor először látogatott el Júliához, még olvadt a hó, gyönge rügy fakadt a fákon, száraz ágaik alighogy életre keltek. „Korán jöttél”, mondta a lány, és Hendelin logotét elszégyellte magát.
Hetekkel később, két hegy szelíden egymásba hajló gerincén jelölték meg újabb találkozásuk helyszínét. Hendelin magára öltött pár dolgot, amiről úgy vélte, férfiasabb színben tüntethetik fel őt.
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.