Fejérvári-Hajtó Tüzes Bátor erős állkapcsa nem ismert tréfát. Ani biztonságban érezte magát a kutyája mellett. Szerette ezt az érzést, mert félni viszont nem szeretett.
Bátor minden körülmények között éberen őrködött, és védte gazdáját. Feladatát komolyan vette és ezerszázalékosan teljesítette. Reggel, amikor a szembeszomszéd hangos gördüléssel kinyitotta kapuját, a kerítéshez rohant, és gyanakodva figyelte, ahogy a garázsból kitolat a Dacia Duster, majd a kapu éppolyan fülrepesztően hangos gördüléssel, ahogy kinyílt, visszacsukódik. Amikor az oldalsó szomszéd hangosan szidalmazta feleségét, Bátor a kerítés mellett termett, és vonyításba kezdett, melyet heves, terelési szándékkal előadott ugatóroham követett, amikor a szomszéd aprócska kutyája a kerítésnél morgott halkan, mert ezzel vélte demonstrálni falkavezéri pozícióját. Így érkezett el a reggeli ideje, amit Ani a kertben fogyasztott el, nyáron-télen, így biztosítva a következő feladatot a nyáj nélkül maradt pásztorkutyának: a macska távol tartását Ani lábától. Ani félszemű, viselkedési zavaros macskája, akit pár éve hozott ki a menhelyről, borsos alapítványi hozzájárulást hagyva a macska hűlt helyén, éles karmait bárki teraszon üldögélő lábába nem szívesen mélyesztette, mert idegenektől félt, de Ani ismerős és biztonságos testét szívesen fölkaristolta éles, egérvéres karmaival és egérhúscafatokkal díszített fogaival. Így Ani ilyenkor kénytelen volt kutyája segítségét igénybe venni, hogy nyugodtan megihassa reggeli koffeinadagját.
Délelőtt a kutya a postást várta, és amikor a bicikli fölbukkant az utca végén, rövid ugatással jelezte Aninak, hogy készüljön, mert ha nem ér ki időben, akkor a postás nem a láda szűk rését fogja megcélozni a küldeménnyel, hanem csak úgy céltalanul behajítja a kapun, így a küldemény a kutyafogak között apró darálékká változva egyenletesen szétterül a gyomos, de szép zöld gyepen, majd a macska puha mancsai között macskajátékká lényegül.
Következik az ebéd, macskariasztás, délután pedig változatos események. Megérkezik a futár, aki nyolc és tizenhét óra közé ígérte magát. Bátor kedveli a futárokat, így meglepetéssel készül számukra. Csöndben megvárja, amíg a kapuhoz hozzák a csomagot, majd a mogyoróbokor árnyékából vicsorogva a kerítésre vetve magát rájuk ront.
– Úristen, de megijedtem! – vagy: – Bassza meg, faszomba ezzel a kutyával! – szokott lenni erre a futárok reakciója világnézettől és nyelvszemlélettől függően.
Évente ünnepi esemény, amikor vízóra- vagy villanyóra-leolvasó érkezik. Előbbinek hosszú botja van, amelynek végén nagyító segíti, hogy kifigyelje Ani zuhanyzási szokásának objektív tükröződését az akna mélyén megbújó mérőóra számlapján. Ha nem hadonászik a bottal, Bátor szorosan kísérve beengedi az órához. Ha a leolvasó fél a kutyától, és vonakodik bejönni, akkor Ani erélyesen rászól:
– Ne vicceljen már, hogy fél ettől a kutyától! Olvassa le az órát, de azzal a bottal ne hadonásszon! – majd berántja a leolvasót, bezárja a kaput, és addig nem engedi el a termetes férfit, amíg az nem rögzítette az óraállást. Mert idényes a mérő, és csak évente egyszer van lehetőség számlát kicsikarni a vízművektől.
A délutáni vagy esti vendégek vagy heves acsarkodást váltanak ki a kapunál, vagy kör mentén futó, lelkes farkcsóválást. Az erdőből a kertek aljára fölmerészkedő, majd a kerítések alatt átjárókat túró vaddisznó szintén nem tántorította meg Bátor vakmerőségét. Amikor a vaddisznó a teraszig merészkedett, talán a komposztálózacskó magnetikus vonzáskörébe kerülve, akkor a rettenthetetlen őrkutya, remegő lábbal ugyan, de rávetette magát az agyarait villogtató disznóra, és sikeresen űzte a kertvégi kerítéslyukig. Onnan nem tovább, mert neki a kertet elhagyni Ani nélkül tilos volt.
Összességében Bátor semmitől sem félt, ha a gazdája épségéről volt szó. Ha a sajátjáról, akkor engedett egy gyenge pont kísértésének: Farkát behúzva elsietett, ha valaki megzörgetett egy darab alufóliát.
– Miért pont egy darab alufóliától fél a kutya? – gondolkodott Ani, de nem talált egyéb választ, csak azt, hogy Bátor félelmetesnek tartja az alufólia hangját, és nem magától a darabka fóliától (csokipapír!) fél, hanem a félelemérzéstől, ami kiváltódik benne.
Ani együttérzett a kutyájával, és be kellett látnia, hogy ő maga sem különb:
– Nem félek semmitől, csak a félelemtől.
Ez kezdetben inkább hátrány, mint előny volt. Hiába tudtam mindent a XIX. századi Párizsról, két évszázaddal később – ráadásul ezúttal nőként – nem sok hasznát vettem. Szeretett városom jelentősen megváltozott, és a franciák sem voltak már igazán franciák. A történelem hosszabb lett, tele felfedezésekkel, katasztrófákkal, és újabb, értelmetlen háborúkkal. Megrázó volt olyan történetek befejezéséről hallani, amik az én koromban épphogy kialakulóban voltak.
Jolánt, a Kakasos-ház asszonyát faggatja Krúdy, aki a legokosabb nő az éjjeli világban, s akihez a fiatal Jókai járt a zsidó konyha csínját-bínját tanulmányozni. Szegény Móric nagyon szomorú ember volt. Tudja, olyan volt, mintha azt jósolták volna, hogy elviszi az első tavaszi szél… Meg is rendeltem az összegyűjtött műveit egy rablóbajszú könyvügynöknél.
2. JÓZSEF: Négy éve keresem az igazit, és rájöttem, hogy a párkapcsolatok sokkal jobban működnének nők és a férfiak nélkül. Legutóbb egy kafkai tekintetű, egyenes magatartású, negyvenes, rövid hölggyel próbálkoztam egy metróaluljáróban, és még akkor sem ábrándultam ki belőle, amikor meg akart késelni. Apró méltatlankodásomat látva megjegyezte, hogy azt hitte, a pasik szeretik az ilyesmit. Végül ő hagyott el. Utána nem sokkal jártam egy félvér lánnyal, nem volt köztünk semmi, csak jártunk, ám amikor Valentin-napra szerelmeslevelet írtam neki, ő elsápadt és harminc deka gépsonkává változott. Nem tudtam eldönteni, hogy szakítsak vele vagy egyem meg.
Hát hetek óta mást sem csinálok, mint kereslek. Olyat keresek, mint te vagy. Azt mondják, pár éved van csak itt, ahogy nekem is, és aztán feljebb, északra húzódsz a hőhullámok elől. Holott dehogy húzódsz te sehova, nincs neked lábad. Velem fogsz pusztulni, itt, velem. Pedig én dobnálak fölfelé, emelnélek magam fölé utolsó erőmmel, mint anya az újszülött delfinjét. De nem lehet, látod.
Bizonyos szavakat előbb ismertem meg, mint hogy azokat a jelentésükhöz tudtam volna csatlakoztatni. Két ilyen szó – és inkább a párhuzamosság, mint a kedélyborzolás kedvéért – a cigány és a zsidó. Előbbivel kora gyermekkoromban ismerkedtem meg, apám Abonyban a Mérgesen született, ez a község szélén meghúzódó cigánytelepet jelentette.
Egy balatoni üdülőben töltöttünk néhány hetet, és folyton esett. Ez volt az a nyaralás, amikor egyszer sem fürödtem a tóban, és nem türkizzöldnek, hanem szürkének láttam. Fürdőruha helyett kék mackókban és esőkabátokban rohangáltunk, halakat fogtunk a nád közötti stégen, és azt hiszem, hogy még a szokottnál is többet unatkoztunk.
Régi fényképalbumot nézegetek. A karácsony előtti nagytakarítás kávészünetében került a kezembe, gondoltam, belenézek, aztán folytatom a munkát. Nem így lett. A sárguló, fakuló fotók megállítottak. Történetek jutottak eszembe, egy mozdulat, egy kézlegyintés, egy félszeg mosoly, kalapbillentés. Egykor doboz őrizte ezeket az emlékeket, de öreganyám vett egy szép vajszínű albumot, letörölgette, megsimogatta, rendszerezve beragasztotta a fotókat a kemény lapokra. Az ő hátrahagyott, gyöngéd tekintete megszólaltatta Flóri harmonikás fényképét az albumban.
Hajnali négykor keltem, első mozdulatommal a vizet rúgtam fel, a másodikkal a hamuzóba könyököltem, a későbbiek egyikével meg a zaccot borítottam a szemetesvödör mellé, akkor hirtelen ellenállhatatlan késztetést éreztem aziránt, hogy számot adjak az ember nyomorúságáról, mialatt örök időkre a fejembe véstem, hogy az ébredésnek nem muszáj föltétlenül fölkelésbe torkollnia, hisz ahogy a fáradalmakat, úgy az alvást sem árt kipihenni.
– A családot meghívtad?
– Jönnek, ha időben szabadulnak.
– Ó, megvárjuk őket!
A költő idegesen mosolygott. Az izgalom és a bűz együtt forogtak a gyomrában, frissen vasalt inge pedig különböző alakokban tapadt izzadó testéhez. Kissé kitartotta a karját, hogy a menetszél megszárítsa.
Miközben kedves, jobb dolgokra hivatott lányok és fiúk pillanatragasztóval múzeumok kiállítótermeinek temperált falaihoz rögzítik a tenyerüket – miután valami élelmiszerrel leöntöttek egy-egy értékes festményt –, aközben az aukciósházak folytatják megszokott életüket, a maguk ritmusa szerint dolgoznak, keresnek, kutatnak, értékes műtárgyakra lelnek rá, életművekre hívják fel a figyelmet, bedolgozzák a köztudatba egy-egy elfeledett, fel nem fedezett alkotó életművét, esetleg galériájuk fiatal tehetségek útját egyengeti.