Csend az is, ami a szóközökben bújik meg, a jelző és a jelzett szó közötti erős kapocs. Nélküle mesterkélt a költői kép, kiabálni fog a vers, majd lehull az üresség fekete kútjába.
Csend nélkül a teremtett világ sem született volna meg, nemhogy egy-egy vers. Gyerekkoromban azt képzeltem, hogy Isten országa egy hatalmas, csillagos falú üveggolyó, amin nem hatol át a felnőttek veszekedése, és hogy ott van a kutyám is, Füles.
Csend az égve felejtett lámpa fényjátéka, az ablakon kirajzolódó jégvirágformák, a gomolyfelhők között megjelenő apró kék rés, a szem mélyén ülő ki nem mondott gondolat, amely torzulna, ha szavakká formálódna.
A csend nem egyenlő a némasággal, és nem szinonimája a magánynak sem. Nem ahhoz van köze, hogy lehalkítjuk-e a telefont, kikapcsoljuk-e a televíziót, hanem a befelé figyelés egyetlen és hatásos eszköze, amely akkor is megvalósulhat, amikor fizikai értelemben nincs csend körülöttünk.
Gyakran menekülünk a csend elől, és a félelmünk nem alaptalan, hisz a csend tükör. A szembenézés aktusa kényelmetlen, ezért inkább kerüljük, elodázzuk saját magunkkal a számvetést.
Görgetjük a közösségi média felületét, feltöltjük az adventi koszorúról a fényképet, bejegyzést teszünk közzé arról, hogy hull a hó, a halált, a születést, a szerelmet, az élet eme három legfontosabb tartópillérét is fotódokumentáljuk, megosztjuk másokkal azt, ami megoszthatatlan, amire nincsenek szavak, amire a csend a jó válasz. Pótcselekvésekkel tömjük ki azokat a réseket, ahová a csend beférkőzne, hogy gyógyítson sebeket, mélyítsen el érzéseket, jót és rosszat egyaránt.
Figyeljük a fagyba boruló tájat, tanuljunk meg úgy csendül beszélni, ahogy az égbe nyúló fák.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. decemberi számában)
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.
Minden évben ezt várom legjobban: amikor újra összeáll a csapat, telepakoljuk az autót könyvekkel, promóciós anyagokkal, meg persze jókedvvel, és útra kelünk, megyünk. Nem az őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, hanem a tavaszba, a nyárba (na jó, aztán végül az őszbe is), több száz, majd több ezer kilométert „felzabálva”, sokszor olyan városokba, kisebb-nagyobb településekre, ahol még sosem jártunk azelőtt.