– Szerusz, Erzsi! Jól nézel ki!
– Szerusz, Rózsi! Te se panaszkodhatsz, jól meg vagy asszonyosodva.
– Nem es kell helyettem kivigye más a nagyszőnyeget, mint nálatok.
– Menj el, menj el, te elül deszka, hátul léc!
– Hogy vagytok, no?
– Megvagyunk.
– Errefele se dugjátok az arrotokot, amióta minden ünnepkor Németbe jártok a leányotokhoz. El vagytok bőcsülve, hallod-e.
– S a fiunkhoz es Magyarba a feredőbe. Nem érünk rea.
– Látom, a házat es felújítottátok, s békötték a gázt! Pedig erősen drága. Mondták a tévébe, hogy úgy megdrágiccsák, hogy belényekkennek az emberek. Meglátod, nem vezet jóra ez a nagyzolás. Meglesz a bőjtje.
– Ne se törődj, a fiam kűd pénzt rea, ha megszorulunk. De mit mind annyit valagászódol te is, most szerelték bé nálatok az új központi fűtést, az es olyan, mintha gáz vóna benn.
– Nem eppen, mert meg kell rakni a kazánt, ahogy nem rakod meg, a meleg ki van menve. A havat reggel a szín elől el kell hánni, másképp bé se jutsz. A kezem örökké le van gemberedve.
– Mé nem kűdöd az uradot? Nem fehérnépnek való munka.
– Mét, mét?! Há csak.
– Azzét biztos, met este a bodegába jól megrészegedik, s reggel az se tudja, fiú-e vagy leán, nemhogy még felkeljen s tüzet rakjon.
– A te uradat se kell dicsérni, hadd el. Múltkor es láttam, hogy a komámasszonodtól este későn kanyarodott ki, s iszkiri haza a kertek alatt, hogy míg te a gyárból hazajössz, legyen ő es otthon.
– Ejsze teleszkóp van a szemed helyibe, hogy te ellátsz a komám asszonig? Két uccával feljebb lakik.
– Nekem nincs, de Teri kománém ott lakik vele szemközt, s ő mondta tegnap a bótba. Más es látta, nem csak ő.
– Csak menjek fel kenyerétt, me a derekát eltöröm! A fosküpűje!
– Nem hibás ő semmiétt. Jól tudod, hogy Ámáli kománéd erősen kajtárölű. Örökké viszket neki a valaga.
– Az anyja es ilyen vót, hogy a rosszseb egye meg a fajtájukat!
– Jó na, jó! Ne herrgeld fel magadot úgy, még a végin megüt a gutta, mint a fesszegbe Józéfát.
– A házat látom, a nyáron küjjel lefestettétek.
– Le. De nem olyan hitvány ződre, mint tü. Az egész ucca ezen kacag.
– Menj el, menj el! Hát nem es olyan cikóriavirágsárga, mint a tü házatok.
– A leánka hogy van? Rég nem láttam.
– Tanól örökké, nincs hogy lássad. Elmegy az oskolába, s onnan haza, s azzal napszentületig tanól.
– Ejszen papnak készül.
– Hanemegyeb.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. júliusi számában)
Ez kezdetben inkább hátrány, mint előny volt. Hiába tudtam mindent a XIX. századi Párizsról, két évszázaddal később – ráadásul ezúttal nőként – nem sok hasznát vettem. Szeretett városom jelentősen megváltozott, és a franciák sem voltak már igazán franciák. A történelem hosszabb lett, tele felfedezésekkel, katasztrófákkal, és újabb, értelmetlen háborúkkal. Megrázó volt olyan történetek befejezéséről hallani, amik az én koromban épphogy kialakulóban voltak.
Jolánt, a Kakasos-ház asszonyát faggatja Krúdy, aki a legokosabb nő az éjjeli világban, s akihez a fiatal Jókai járt a zsidó konyha csínját-bínját tanulmányozni. Szegény Móric nagyon szomorú ember volt. Tudja, olyan volt, mintha azt jósolták volna, hogy elviszi az első tavaszi szél… Meg is rendeltem az összegyűjtött műveit egy rablóbajszú könyvügynöknél.
2. JÓZSEF: Négy éve keresem az igazit, és rájöttem, hogy a párkapcsolatok sokkal jobban működnének nők és a férfiak nélkül. Legutóbb egy kafkai tekintetű, egyenes magatartású, negyvenes, rövid hölggyel próbálkoztam egy metróaluljáróban, és még akkor sem ábrándultam ki belőle, amikor meg akart késelni. Apró méltatlankodásomat látva megjegyezte, hogy azt hitte, a pasik szeretik az ilyesmit. Végül ő hagyott el. Utána nem sokkal jártam egy félvér lánnyal, nem volt köztünk semmi, csak jártunk, ám amikor Valentin-napra szerelmeslevelet írtam neki, ő elsápadt és harminc deka gépsonkává változott. Nem tudtam eldönteni, hogy szakítsak vele vagy egyem meg.
Hát hetek óta mást sem csinálok, mint kereslek. Olyat keresek, mint te vagy. Azt mondják, pár éved van csak itt, ahogy nekem is, és aztán feljebb, északra húzódsz a hőhullámok elől. Holott dehogy húzódsz te sehova, nincs neked lábad. Velem fogsz pusztulni, itt, velem. Pedig én dobnálak fölfelé, emelnélek magam fölé utolsó erőmmel, mint anya az újszülött delfinjét. De nem lehet, látod.
Bizonyos szavakat előbb ismertem meg, mint hogy azokat a jelentésükhöz tudtam volna csatlakoztatni. Két ilyen szó – és inkább a párhuzamosság, mint a kedélyborzolás kedvéért – a cigány és a zsidó. Előbbivel kora gyermekkoromban ismerkedtem meg, apám Abonyban a Mérgesen született, ez a község szélén meghúzódó cigánytelepet jelentette.
Egy balatoni üdülőben töltöttünk néhány hetet, és folyton esett. Ez volt az a nyaralás, amikor egyszer sem fürödtem a tóban, és nem türkizzöldnek, hanem szürkének láttam. Fürdőruha helyett kék mackókban és esőkabátokban rohangáltunk, halakat fogtunk a nád közötti stégen, és azt hiszem, hogy még a szokottnál is többet unatkoztunk.
Régi fényképalbumot nézegetek. A karácsony előtti nagytakarítás kávészünetében került a kezembe, gondoltam, belenézek, aztán folytatom a munkát. Nem így lett. A sárguló, fakuló fotók megállítottak. Történetek jutottak eszembe, egy mozdulat, egy kézlegyintés, egy félszeg mosoly, kalapbillentés. Egykor doboz őrizte ezeket az emlékeket, de öreganyám vett egy szép vajszínű albumot, letörölgette, megsimogatta, rendszerezve beragasztotta a fotókat a kemény lapokra. Az ő hátrahagyott, gyöngéd tekintete megszólaltatta Flóri harmonikás fényképét az albumban.
Hajnali négykor keltem, első mozdulatommal a vizet rúgtam fel, a másodikkal a hamuzóba könyököltem, a későbbiek egyikével meg a zaccot borítottam a szemetesvödör mellé, akkor hirtelen ellenállhatatlan késztetést éreztem aziránt, hogy számot adjak az ember nyomorúságáról, mialatt örök időkre a fejembe véstem, hogy az ébredésnek nem muszáj föltétlenül fölkelésbe torkollnia, hisz ahogy a fáradalmakat, úgy az alvást sem árt kipihenni.
– A családot meghívtad?
– Jönnek, ha időben szabadulnak.
– Ó, megvárjuk őket!
A költő idegesen mosolygott. Az izgalom és a bűz együtt forogtak a gyomrában, frissen vasalt inge pedig különböző alakokban tapadt izzadó testéhez. Kissé kitartotta a karját, hogy a menetszél megszárítsa.
Miközben kedves, jobb dolgokra hivatott lányok és fiúk pillanatragasztóval múzeumok kiállítótermeinek temperált falaihoz rögzítik a tenyerüket – miután valami élelmiszerrel leöntöttek egy-egy értékes festményt –, aközben az aukciósházak folytatják megszokott életüket, a maguk ritmusa szerint dolgoznak, keresnek, kutatnak, értékes műtárgyakra lelnek rá, életművekre hívják fel a figyelmet, bedolgozzák a köztudatba egy-egy elfeledett, fel nem fedezett alkotó életművét, esetleg galériájuk fiatal tehetségek útját egyengeti.