– Szerusz, Erzsi! Jól nézel ki!
– Szerusz, Rózsi! Te se panaszkodhatsz, jól meg vagy asszonyosodva.
– Nem es kell helyettem kivigye más a nagyszőnyeget, mint nálatok.
– Menj el, menj el, te elül deszka, hátul léc!
– Hogy vagytok, no?
– Megvagyunk.
– Errefele se dugjátok az arrotokot, amióta minden ünnepkor Németbe jártok a leányotokhoz. El vagytok bőcsülve, hallod-e.
– S a fiunkhoz es Magyarba a feredőbe. Nem érünk rea.
– Látom, a házat es felújítottátok, s békötték a gázt! Pedig erősen drága. Mondták a tévébe, hogy úgy megdrágiccsák, hogy belényekkennek az emberek. Meglátod, nem vezet jóra ez a nagyzolás. Meglesz a bőjtje.
– Ne se törődj, a fiam kűd pénzt rea, ha megszorulunk. De mit mind annyit valagászódol te is, most szerelték bé nálatok az új központi fűtést, az es olyan, mintha gáz vóna benn.
– Nem eppen, mert meg kell rakni a kazánt, ahogy nem rakod meg, a meleg ki van menve. A havat reggel a szín elől el kell hánni, másképp bé se jutsz. A kezem örökké le van gemberedve.
– Mé nem kűdöd az uradot? Nem fehérnépnek való munka.
– Mét, mét?! Há csak.
– Azzét biztos, met este a bodegába jól megrészegedik, s reggel az se tudja, fiú-e vagy leán, nemhogy még felkeljen s tüzet rakjon.
– A te uradat se kell dicsérni, hadd el. Múltkor es láttam, hogy a komámasszonodtól este későn kanyarodott ki, s iszkiri haza a kertek alatt, hogy míg te a gyárból hazajössz, legyen ő es otthon.
– Ejsze teleszkóp van a szemed helyibe, hogy te ellátsz a komám asszonig? Két uccával feljebb lakik.
– Nekem nincs, de Teri kománém ott lakik vele szemközt, s ő mondta tegnap a bótba. Más es látta, nem csak ő.
– Csak menjek fel kenyerétt, me a derekát eltöröm! A fosküpűje!
– Nem hibás ő semmiétt. Jól tudod, hogy Ámáli kománéd erősen kajtárölű. Örökké viszket neki a valaga.
– Az anyja es ilyen vót, hogy a rosszseb egye meg a fajtájukat!
– Jó na, jó! Ne herrgeld fel magadot úgy, még a végin megüt a gutta, mint a fesszegbe Józéfát.
– A házat látom, a nyáron küjjel lefestettétek.
– Le. De nem olyan hitvány ződre, mint tü. Az egész ucca ezen kacag.
– Menj el, menj el! Hát nem es olyan cikóriavirágsárga, mint a tü házatok.
– A leánka hogy van? Rég nem láttam.
– Tanól örökké, nincs hogy lássad. Elmegy az oskolába, s onnan haza, s azzal napszentületig tanól.
– Ejszen papnak készül.
– Hanemegyeb.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. júliusi számában)
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.
Minden évben ezt várom legjobban: amikor újra összeáll a csapat, telepakoljuk az autót könyvekkel, promóciós anyagokkal, meg persze jókedvvel, és útra kelünk, megyünk. Nem az őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, hanem a tavaszba, a nyárba (na jó, aztán végül az őszbe is), több száz, majd több ezer kilométert „felzabálva”, sokszor olyan városokba, kisebb-nagyobb településekre, ahol még sosem jártunk azelőtt.