„Az a fontos, hogy az ember saját korához tartozzék, és azt fesse, amit lát”
Édouard Manet
A második életem nem indult zökkenőmentesen. Alig jöttem világra, amikor a fejemben már ötvenegy év tapasztalata és tudása kavargott; emlékeztem az előző életemre.
Ez kezdetben inkább hátrány, mint előny volt. Hiába tudtam mindent a XIX. századi Párizsról, két évszázaddal később – ráadásul ezúttal nőként – nem sok hasznát vettem. Szeretett városom jelentősen megváltozott, és a franciák sem voltak már igazán franciák. A történelem hosszabb lett, tele felfedezésekkel, katasztrófákkal, és újabb, értelmetlen háborúkkal. Megrázó volt olyan történetek befejezéséről hallani, amik az én koromban épphogy kialakulóban voltak.
A külvilág sokáig csak egy kislányt látott bennem, aki nem találja a helyét a világban, amibe beleszületett. Ennél viszont sokkal többről volt szó: ahogy a sportban a berögzült rossz mozdulatokat nehezebb kijavítani, mint helyesen megtanulni, úgy küszködtem én is személyiségem megváltoztatásával, amíg kortársaim kialakították sajátjukat. Az értékrendemmel és a modorommal is komolyan meg kellett küzdenem, amire a társadalmi elvárásoknak megfelelő emberré váltam.
Az egyetemen már kamatoztatni tudtam tudásomat, sőt lassacskán a női test előnyeit is felfedeztem. Az élet innentől gyerekjátéknak bizonyult: művészettörténetet tanultam, és a XIX. század francia festészetére specializálódtam. Előadásokat tartottam egykori barátaimról, riválisaimról, és ha a tananyag megkövetelte, magamról is. Az impresszionizmus másodjára is az életemmé vált, mégsem lehetett teljes a boldogságom.
Az idő múlása és a rohamos fejlődés alól a művészet sem volt kivétel. Nehezemre esett értéket találni a folyóiratokban, a regények nem szóltak új mondanivalóval, a versek pedig alaktalan, rímtelen, dallamtalan, telen-talanokká váltak. Gyakran ócsároltam a ragrímekbe öntött végtelen káromkodást is, amit a barátaim zenének csúfoltak vagy a minimalista építészetet, amiben letisztultság helyett csak ridegséget láttam.
Az utolsó döfést mégis a kortárs festészet adta. A festmények ugyanolyan színes foltokból és vonalakból álltak, mint azok a műalkotások, amiket Degas-val és Monet-val vetettünk vászonra, de hiányzott belőlük a mondanivaló. Kevesen tudták megtölteni a vonásaikat, olyan festőből viszont akadt elég, aki néma képeket festett.
Ilyen közegben nem tudtam alkotásra adni a fejem. Beértem hát a csendes büszkeséggel, amit akkor éreztem, ha valahol szembetaláltam magam valamelyik művemmel.
Soha nem felejtem el az első ilyen alkalmat; amikor a napi híreket görgetve megakadt a szemem egy meztelen női alakon. Két jól öltözött férfi társaságában reggelizett egy szemétdomb előtt. A fiatal lány büszkén fordította kebleit a kamera felé. Mögöttük, a domb tetején, egy fehérbe öltözött hölgy az eldobott üdítős üvegek között turkált. Minden tekintetből sütött a meggyőződés, hogy most valami nagyot alkottak.
„Művészettel a környezetszennyezés ellen!” című fotósorozattal tüntetnek a párizsi aktivisták.
A cikkben egymás mellett tüntették fel Reggeli a szabadban című festményemet, és a korszerű újraalkotást. A művemet, amit egykor tisztességtelennek neveztek, és megtiltották a kiállítását, most a legjobb alkotásomként emlegették, és cirkalmas mondatokon keresztül a kampányuk jelképévé emelték.
Elképesztett, hogy az idő mennyire kitágította az erkölcs határait; második életemben senkinek a szeme se rebbent egy meztelen nő láttán, előkelő férfiak társaságában, pedig ő nem festékből és képzeletből született, hanem valódi volt.
– Végre elismerik, hogy kurvának lenni igenis művészet – jegyeztem meg, csak úgy, magamnak.
Jolánt, a Kakasos-ház asszonyát faggatja Krúdy, aki a legokosabb nő az éjjeli világban, s akihez a fiatal Jókai járt a zsidó konyha csínját-bínját tanulmányozni. Szegény Móric nagyon szomorú ember volt. Tudja, olyan volt, mintha azt jósolták volna, hogy elviszi az első tavaszi szél… Meg is rendeltem az összegyűjtött műveit egy rablóbajszú könyvügynöknél.
2. JÓZSEF: Négy éve keresem az igazit, és rájöttem, hogy a párkapcsolatok sokkal jobban működnének nők és a férfiak nélkül. Legutóbb egy kafkai tekintetű, egyenes magatartású, negyvenes, rövid hölggyel próbálkoztam egy metróaluljáróban, és még akkor sem ábrándultam ki belőle, amikor meg akart késelni. Apró méltatlankodásomat látva megjegyezte, hogy azt hitte, a pasik szeretik az ilyesmit. Végül ő hagyott el. Utána nem sokkal jártam egy félvér lánnyal, nem volt köztünk semmi, csak jártunk, ám amikor Valentin-napra szerelmeslevelet írtam neki, ő elsápadt és harminc deka gépsonkává változott. Nem tudtam eldönteni, hogy szakítsak vele vagy egyem meg.
Hát hetek óta mást sem csinálok, mint kereslek. Olyat keresek, mint te vagy. Azt mondják, pár éved van csak itt, ahogy nekem is, és aztán feljebb, északra húzódsz a hőhullámok elől. Holott dehogy húzódsz te sehova, nincs neked lábad. Velem fogsz pusztulni, itt, velem. Pedig én dobnálak fölfelé, emelnélek magam fölé utolsó erőmmel, mint anya az újszülött delfinjét. De nem lehet, látod.
Bizonyos szavakat előbb ismertem meg, mint hogy azokat a jelentésükhöz tudtam volna csatlakoztatni. Két ilyen szó – és inkább a párhuzamosság, mint a kedélyborzolás kedvéért – a cigány és a zsidó. Előbbivel kora gyermekkoromban ismerkedtem meg, apám Abonyban a Mérgesen született, ez a község szélén meghúzódó cigánytelepet jelentette.
Egy balatoni üdülőben töltöttünk néhány hetet, és folyton esett. Ez volt az a nyaralás, amikor egyszer sem fürödtem a tóban, és nem türkizzöldnek, hanem szürkének láttam. Fürdőruha helyett kék mackókban és esőkabátokban rohangáltunk, halakat fogtunk a nád közötti stégen, és azt hiszem, hogy még a szokottnál is többet unatkoztunk.
Régi fényképalbumot nézegetek. A karácsony előtti nagytakarítás kávészünetében került a kezembe, gondoltam, belenézek, aztán folytatom a munkát. Nem így lett. A sárguló, fakuló fotók megállítottak. Történetek jutottak eszembe, egy mozdulat, egy kézlegyintés, egy félszeg mosoly, kalapbillentés. Egykor doboz őrizte ezeket az emlékeket, de öreganyám vett egy szép vajszínű albumot, letörölgette, megsimogatta, rendszerezve beragasztotta a fotókat a kemény lapokra. Az ő hátrahagyott, gyöngéd tekintete megszólaltatta Flóri harmonikás fényképét az albumban.
Hajnali négykor keltem, első mozdulatommal a vizet rúgtam fel, a másodikkal a hamuzóba könyököltem, a későbbiek egyikével meg a zaccot borítottam a szemetesvödör mellé, akkor hirtelen ellenállhatatlan késztetést éreztem aziránt, hogy számot adjak az ember nyomorúságáról, mialatt örök időkre a fejembe véstem, hogy az ébredésnek nem muszáj föltétlenül fölkelésbe torkollnia, hisz ahogy a fáradalmakat, úgy az alvást sem árt kipihenni.
– A családot meghívtad?
– Jönnek, ha időben szabadulnak.
– Ó, megvárjuk őket!
A költő idegesen mosolygott. Az izgalom és a bűz együtt forogtak a gyomrában, frissen vasalt inge pedig különböző alakokban tapadt izzadó testéhez. Kissé kitartotta a karját, hogy a menetszél megszárítsa.
Miközben kedves, jobb dolgokra hivatott lányok és fiúk pillanatragasztóval múzeumok kiállítótermeinek temperált falaihoz rögzítik a tenyerüket – miután valami élelmiszerrel leöntöttek egy-egy értékes festményt –, aközben az aukciósházak folytatják megszokott életüket, a maguk ritmusa szerint dolgoznak, keresnek, kutatnak, értékes műtárgyakra lelnek rá, életművekre hívják fel a figyelmet, bedolgozzák a köztudatba egy-egy elfeledett, fel nem fedezett alkotó életművét, esetleg galériájuk fiatal tehetségek útját egyengeti.
A pöttöm Rotács épp elkapta a lábát, azt, amelyiken majd megcsontosodik a koszos, nem vágott, hús alá hajló köröm, és beszoppintotta öregujját selymes ajkaival. Valahogy csak szórakoztatnia kellett magát, mert azon kívül, hogy megtömték már kétszer reggel óta, nem történt semmi. Se egy föléhajlás, amikor is a két kedves (?) arc valamelyike hirtelen feltűnik látómezejében, se egy felemelés, egy ölelés, egy arcsimítás, de még csak egy megrázás sem, mely, valljuk meg, néha megtörtént, semmi, ami jelezné, fontos vagy nem kívánt lehet valaki számára. Közönyben fürdőztette tagjait a délelőtti napfény. Nézegette a világot, amennyit látni