Vöröskéry Dóra: Állatkerti egypercesek

2021. március 21., 08:06
Könczey Elemér: Krokodilidomár

– Azt nézd, anya! Mekkora fogai vannak! – kapaszkodott anyja kezébe Klára Lujza.

– Látom, kicsim.

– És nézd azt a másikat! Foltokban kopasz. Valami bőrbetegsége van? – araszolt közelebb a kislány a kifutó üvegfalához.

– Nem tudom, kicsim – csámcsogta az anyja.

– És ezek egész nap esznek?

– Ilyen fajták. Nyilván a létfenntartásukhoz kell – okoskodta. – De ne menj olyan közel az üveghez. Megint nekironthatnak, meg nehogy elkapj valamit tőlük.

– Büdösek – szaladt vissza a kislány, majd felkapaszkodott szülője nyakába.

– Nem tisztálkodnak – válaszolta anyja, miközben elcsípett egy hangyát Klára Lujza karján, és bekapta.

Vaku villant, mire a kislány és anyja szeme káprázni kezdett.

– Megint azt csinálják – panaszolta Klára Lujza.

– Gyere, szólunk apádnak, hogy kergesse el őket! – fordítottak hátat az üvegnek.

 *

 – Nem rossz, micsoda combok! – füttyentett volna Vlagyimir, ha állkapcsa lehetővé teszi.

– Azt a másikat nézd, kerek fenék és feszes mell, beleharapnék – szörcsögött Márió. – Lefogadom, hogy a testzsírja húsz százalék alatt van.

– Desszert tizenkét óránál.

– Zsenge, omlós – pislogott fel a korlátra Márió is.

– Papa, az a kokodil meg aka’ enni – lépett hátra Barbara, miközben ijedt fojtófogásba zárta elefántplüssét.

– Aligátor, kölyök! – sóhajtott bosszúsan Márió. – Nem tanítanak olvasni?

– Dehogy, kicsim! Csak ilyen rémisztően néznek ki, de nem bántanak! – A férfi Barbara fejére tette a kezét. – És apa megvéd.

Vlagyimir és Márió felröhögött.

– Gyere, ússz egyet, azt’ meglátjuk, köcsög!

– Ide rakd a kezed, husi! Ááá!

 *

 – Köszönöm, hogy mindannyian elfogadták a meghívásomat, és részt vesznek ezen a beszélgetésen, ahol remélhetőleg sikerül békés úton rendeznünk az állatkert és Mikó Márton apró nézeteltérését – kezdte erőltetett kedélyességgel a fehér ingbe öltözött mediátor. A szoba levegője szinte remegett a hőségtől, a meghívottak hónaljánál izzadságfolt terjeszkedett, fejük felett kimerült légyglória szédelgett.

– Ennél azért többről van szó! – pattant fel Mikó Márton a helyéről. Széke felborult, az asztal és tokája rázkódott a lendülettől. – Nekem itt megsértették az alkotmányos jogaimat! Megaláztak emberi méltóságomban! Diszkrimináltak, átvertek! – zengte.

– Ez valóban nem kis dolog – gúnyolódott a tevekifutó széles vállú gondozója.

– Beperelem magát, nem is, az egész állatkertet! Sérteget, sőt becsületet sért! A nyilvánossághoz fordulok és elégtételt veszek!

– Ilyen rossz hírünket nem vihetik – próbálkozott az állatkert öreg gazdasági igazgatója, miközben visszasírta azokat az időket, amikor csak tizenöt fajuk és ötszáz látogatójuk volt.

– Ki sérteget kit? Maga túlsúlyos, és ez a lényeg. Tény. Nem ülhet fel a tevére! – ugrott fel a gondozó is. Kész volt ölre menni Petúnia nevű kivénhedt tevéje egészségéért.

– Természetesen az állatkert kész kárpótolni Mikó urat a félreértés miatt. – Még az igazgató nyugodt hangja sem hűtötte le Mikó Márton indulatait, aki mind azt hangoztatta, hogy tevegelni akar.

Csak Petúnia nézte szép csendben a tárgyalóteremben zajló háborút. Lassan kérődzött a sarokban, és nem értette, miért volt ott, ez az egész nem róla szólt.