– Azt nézd, anya! Mekkora fogai vannak! – kapaszkodott anyja kezébe Klára Lujza.
– Látom, kicsim.
– És nézd azt a másikat! Foltokban kopasz. Valami bőrbetegsége van? – araszolt közelebb a kislány a kifutó üvegfalához.
– Nem tudom, kicsim – csámcsogta az anyja.
– És ezek egész nap esznek?
– Ilyen fajták. Nyilván a létfenntartásukhoz kell – okoskodta. – De ne menj olyan közel az üveghez. Megint nekironthatnak, meg nehogy elkapj valamit tőlük.
– Büdösek – szaladt vissza a kislány, majd felkapaszkodott szülője nyakába.
– Nem tisztálkodnak – válaszolta anyja, miközben elcsípett egy hangyát Klára Lujza karján, és bekapta.
Vaku villant, mire a kislány és anyja szeme káprázni kezdett.
– Megint azt csinálják – panaszolta Klára Lujza.
– Gyere, szólunk apádnak, hogy kergesse el őket! – fordítottak hátat az üvegnek.
*
– Nem rossz, micsoda combok! – füttyentett volna Vlagyimir, ha állkapcsa lehetővé teszi.
– Azt a másikat nézd, kerek fenék és feszes mell, beleharapnék – szörcsögött Márió. – Lefogadom, hogy a testzsírja húsz százalék alatt van.
– Desszert tizenkét óránál.
– Zsenge, omlós – pislogott fel a korlátra Márió is.
– Papa, az a kokodil meg aka’ enni – lépett hátra Barbara, miközben ijedt fojtófogásba zárta elefántplüssét.
– Aligátor, kölyök! – sóhajtott bosszúsan Márió. – Nem tanítanak olvasni?
– Dehogy, kicsim! Csak ilyen rémisztően néznek ki, de nem bántanak! – A férfi Barbara fejére tette a kezét. – És apa megvéd.
Vlagyimir és Márió felröhögött.
– Gyere, ússz egyet, azt’ meglátjuk, köcsög!
– Ide rakd a kezed, husi! Ááá!
*
– Köszönöm, hogy mindannyian elfogadták a meghívásomat, és részt vesznek ezen a beszélgetésen, ahol remélhetőleg sikerül békés úton rendeznünk az állatkert és Mikó Márton apró nézeteltérését – kezdte erőltetett kedélyességgel a fehér ingbe öltözött mediátor. A szoba levegője szinte remegett a hőségtől, a meghívottak hónaljánál izzadságfolt terjeszkedett, fejük felett kimerült légyglória szédelgett.
– Ennél azért többről van szó! – pattant fel Mikó Márton a helyéről. Széke felborult, az asztal és tokája rázkódott a lendülettől. – Nekem itt megsértették az alkotmányos jogaimat! Megaláztak emberi méltóságomban! Diszkrimináltak, átvertek! – zengte.
– Ez valóban nem kis dolog – gúnyolódott a tevekifutó széles vállú gondozója.
– Beperelem magát, nem is, az egész állatkertet! Sérteget, sőt becsületet sért! A nyilvánossághoz fordulok és elégtételt veszek!
– Ilyen rossz hírünket nem vihetik – próbálkozott az állatkert öreg gazdasági igazgatója, miközben visszasírta azokat az időket, amikor csak tizenöt fajuk és ötszáz látogatójuk volt.
– Ki sérteget kit? Maga túlsúlyos, és ez a lényeg. Tény. Nem ülhet fel a tevére! – ugrott fel a gondozó is. Kész volt ölre menni Petúnia nevű kivénhedt tevéje egészségéért.
– Természetesen az állatkert kész kárpótolni Mikó urat a félreértés miatt. – Még az igazgató nyugodt hangja sem hűtötte le Mikó Márton indulatait, aki mind azt hangoztatta, hogy tevegelni akar.
Csak Petúnia nézte szép csendben a tárgyalóteremben zajló háborút. Lassan kérődzött a sarokban, és nem értette, miért volt ott, ez az egész nem róla szólt.
