Miért?
(De ce?)
Miért jön a szomorúság? Miért les mindig
a ház sarkánál, szekrényből, az ebédlőben asztalka alól,
polcon a könyvsorok mögül?
Miért oson be? Mi után kémlel?
Jók voltunk és szelídek. Velünk mi baja?
Miért mutatkozik barátunk szemében,
arcán, mosolyából a szeretett nőnek?
Miért, mi okból? Miért, hogy ébredéskor, reggel
mélyet sóhajtunk, és a semmibe meredünk? Mit keres
alvásunkban, álmainkban? Jók és szelídek voltunk.
Minket miért nem hagy békén?
A szélvédőre miért lapul rá, mint vékony hártya,
miért lesz párás tőle a tükör az előszobában? Miért hatol be
vírusként májba, agyba, tüdőbe és hasnyálmirigybe?
Miért zúzza csontjainkat, fárasztja szívünket, miért
vastagszik tőle kezünkön az ér?
Jók voltunk, szelídek és jók,
szelídek voltunk... Tőlünk mit akarhat még?
Emlék a jövőből
(Amintire din viitor)
Már ma éjjeltől elkezdi valaki rúgni
láthatatlan patával az idegek padlóját.
Barátaim, dolgozni szép,
a haza hegyei szépek, fényes a jövő,
én magam is, érzéstelenítve néha, szép vagyok.
Gumidélutánt keresnek majd, s hogy ne mondhassam
soha már, „ez túl kicsi”, kitapétázzák ereim
biztatással, reményekkel, megajándékoznak
néhány szenvedélyes nővel.
„De érzed, érzed-e a patkányokat, mint szappanbuborékok
folynak a csapokból, ahogy levegőnket szívják előlünk!?”
Nyilván nem, jó így, nyilván nem, jó így,
Nyilván nem, így jó, így jó, így jó, így jó...
Fordította Szonda Szabolcs
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2018. augusztusi számában)