„...csak annyira ereszkedünk bele a természet dolgainak vizsgálatába, amennyi elég, hogy értelmünk a teremtett világban rátaláljon az örökkévalóság nyomaira.”
(Szent Ágoston)
Ez hervad már, az most borul virágba,
ez megérett, az még érik, benéz
a szomszéd, rákérdez a napra, zörren
a haraszt, bólintok én is a nyárnak,
némiképp átjár egy tompa fény árja,
majd degeszre tömi ízzel a szőlőt.
Egy ellobbanó csillag sugarát
látom, a sugárban néhai zsongást,
látásnak távolság, léleknek távlat
szememben eggyé lesz egy kis időre,
messzi társam, az a távoli asszony
tört fényben néz majd a fűre ledőlve
a kertben egy fürtöt, szemein arcom
megannyi mását és szemében éled
a fény a lét jogától megjelölve.
Visszakapja gyümölcseit a föld,
magját a gyümölcs egyszer visszaadja,
hű képmásaival útjára indul
a szépség és egymás nyomába tűnve,
születve végül fölkúsznak a lét
egyenesére, fele birodalmunk
avarrá vásik, pőrék üstöke,
sárkány tüze, vére, meghaltunk, éljünk,
mi kisebb királyfik, emlékeimben,
mintha rám szállt volna a nyughatatlan
lélek, s most ott toporogna a szívem
mögött elbújva, félve, kinek adjam
hát, amit örökül kaptam és mégsem?
Minden föld megszentelt föld, a teremtés
iszonya és méze. Kiáll anyám
annak lélekdúcos kapuiba,
rám lobbantja, ami nem változik,
lehull az a mag, életre az élet
és nem tudom, uram, nem tudom én
sem, most köszönt vagy búcsúzik megint.
Ez hervad már, az most borul virágba,
ez megérett, az még érik, benéz
a szomszéd, rákérdez a napra, zörren
a haraszt, bólintok én is a nyárnak,
némiképp átjár egy tompa fény árja,
a hetedik napon nincs alkonyat.
(Az alkotás az Egy a természettel című pályázatunkon különdíjban részesült.)