Kazuo Ishiguro Napok romjai című könyve nem engedi „megkerülni magát”, ha nő-férfi kapcsolatokról van szó.
„Egyre valószínűbbnek látszik, hogy csakugyan vállalkozom az utazásra, amely már napok óta foglalkoztatja a képzeletemet”, mondja a régi vágású főkomornyik, Mr. Stevens, és elindul Dél-Angliába, hogy találkozzék Miss Kentonnal, Darlington Hall egykori házvezetőnőjével, akivel néhány évig közösen gondoskodtak a kastély kifogástalan működéséről. Az út belső utazás (is) lesz, melynek során Mr. Stevensben végre feldereng, hogy mit szalasztott el, mit nem élt meg az évek során.
Angol főkormonyiknak lenni nemcsak hivatás, hanem életforma – mondhatni, ezt szívta magába élete során Mr. Stevens. A méltóság az alapérték, csakhogy ez valahogy úgy lesz élete vezérelve, hogy saját vágyainak hangját, a legfontosabb érzelmek megélését fojtja el, többnyire angol hidegvérrel. Eközben Miss Kenton – bár ő is kiválósága hivatásának – egyre több jelt küld a férfinak, hogy lehetne valami más is közöttük. A nő próbálkozásai (amelyek persze angol módra visszafogottak, áttételesek maradnak) rendre kudarcot vallanak, aztán Miss Kenton igent mond valakinek a kastélyon túli világból, és elmegy. Mr. Stevensből süt a magány. Az a férfi , aki magát a hivatása által határozza meg, ha veszélyeztetve érzi elveit, vágyait azonnal elfojtja egy kifogástalanul udvarias elutasítással.
A férfi, aki csak „kifelé” él, teljesít, kézben tart mindent, végül mintha saját magát veszítené el. A nő pedig, aki virágot visz a dolgozószobájába, aki intimitást, érzéseket kínál, de a falak áttörésére mégsem találja az utat, feladja. Elmennek egymás mellett, eltelik az élet, és maradnak a napok romjai. Az emlékek, amikből egykor talán megszülethetett volna a találkozás. És talán ott van a megbánás is ebben a fájdalmasan szép műben…
Kazuo Ishiguro: Napok romjai. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2020
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. márciusi számában)
A mű olyannyira szókimondó, tabudöntögető, sokkoló hatású, hogy olykor magunk sem hisszük el, hogy a leírt jelenségek körülöttünk/velünk történnek. Az általunk használt tömegmédiában nagyon kevés, a kötetben fejtegetett történéssel, állásponttal találkozhatunk, így az olvasmány határozottan hiánypótló. Olyan írás, amelyet ha elkezdenek olvasni, azok sem tudnak mellőzni, akik egyébként a szerző identitását nem érzik magukénak.
A Nagyi megunta a fotelmagányt, és lement a nyuggersávban élesztő-párbajozni, utána karanténfergett még egy kicsit, utcai táncot járt az erkélyközönségnek, könyökberöhögte a karanténportást, majd hazatért karanténkovászolni.
Ha a fenti mondatot egy évvel ezelőtt írom le, senki nem tartana kovidiotnak – mivel az a kifejezés még nem létezett –, legfeljebb a magyar nyelvet nem ismerő idiótának.
Ideje van a kibeszélésnek. Annak, hogy megismerjük, hogyan bomlik fel egy házasság. Ki tudja, talán a karanténidőszakban ez még időszerűbb lesz? Bízom benne, hogy az extrémen nehéz időszak inkább összekovácsol bennünket. Bár e kötet ajánlóit olvasva arra vártam, hogy egy olyan párkapcsolat széthullásáról fogok olvasni, amelyben a férj a bántalmazó, a feleség a bántalmazott, túl tiszta és túl egyszerű felállás lett volna ez, amelyben normatív alapon könnyen kitalálhatjuk, ki a jó és ki a rossz.
Bognár Antal legutóbbi regényének szereplői nem mitikus héroszok, nem is a társadalom kiemelt fontosságú szereplői, Jákó Béla nyugalmazott kézbesítő, a fia pedig adásrendező egy hírgyárban. Kettejük egymás iránti ambivalens viszonyának mozaiktörténete a Mesés éveink „elképzelt regénye”.
Izer Janka kötetét olvasni olyan, mint egy vadhálóba gabalyodni. Nem számítasz rá, pedig ott van. Első kötet, alig látszik, mégsem hagy továbbmenni. A könyv magába szippant, akaratlanul is hatnak ránk a történetek. Egy kicsit sem szemérmes és kicsit sem hétköznapi olvasmány.
Tizennégy évet kellett várni Meliorisz Béla új kötetére, de „mintha leállna az idő hülye futószalagja” (Jóval könnyebb), erőltetettnek hat az évek számolása, az előző kötetekhez való viszonyítás. A versekben megmutatkozó világ viszonylagossá teszi ezeket a szempontokat. Itt a gyászé és a magányé a főszerep.
Apokaliptikus világképek, sci-fi-elemek, gótikus hangulatú írások, groteszk humor keveredik a huszonhét éves kárpátaljai Kertész Dávid első kötetében. A szerző merészen nyúl elcsépeltnek tűnő témákhoz, legnagyobb érdeme az, hogy sikerül ezeket teljesen új köntösbe bújtatnia.
2001 óta az erdélyi irodalom is fel tud mutatni egy reprezentatív antológiát, melybe azon erdélyi szerzők írásaiból válogatnak a szerkesztők, akik a korábbi évben jelen voltak az erdélyi, anyaországi irodalmi folyóiratokban. Ehhez feltehetően a magyarországi Szép versek és Körkép (szép prózák) szolgáltatták a mintát, de hasonló kezdeményezés Az év versei és Az év novellái című kiadvány is.
„Hihetetlen, hogy honnan jövünk, mi magunk is érezzük, hogy nem hihető, amiket mesélünk. Hiába mutogatjuk a képeinket. Mintha egy mesevilágról vetítenénk csupa olyat, amit nem lehet ellenőrizni. Kígyó, Bulgária, Duna-parti terasz, persze. A fotók se tűnnek bizonyító erejűnek.”