A hétköznapi csodák élhető és szerethető, olykor pedig gyűlölhető világa ez a debütkötet (Péter Beáta: Ez több lett. Maradhat?, Varjúvár kiadó, Nagyvárad, 2020), amely néhol kicsit mágikusan, máshol humorosan, máshol meg szórakoztatóan szólítja meg olvasóját. Bátor vállalkozás ugyanakkor százhatvan oldal tárcanovella, ami azt jelenti, hogy szerzőjük mondani is akar valamit, nem csak egyszerűen megmutatkozni vágyik a közönség előtt, ahhoz jóval kevesebb szöveg is elég lenne.
Az első rövid tárcanovellában mindjárt tisztázza is szerzőnk a nagy szent irodalomhoz való viszonyát, hőse, Sztanyiszláv révén, aki a szövegből kilépve is életre kel, és túllépve a szöveg-adta kereteken az írószerep funkcionalitására enged rálátni. Arra, ahogyan az íróból, még ha sikeres is, hogyan válik – nem csak a műve okán – használati tárgy: mindez a kortárs befogadási gyakorlat természetéből eredően.
A következő szövegek olvastán hamar rájövünk: egy erdélyi szerző művével van dolgunk, elárulja a nyelvhasználat, a némiképp ismerős tematika, a bemutatott élethelyzetek. Nem ezekben a dolgokban hoz nóvumot a könyv, a székelyföldi élet zsánerképei ismerősek, a nyelvi megformálás viszont sajátos fénybe állítja az amúgy hétköznapi vagy sokszor jelentéktelen történéseket.
A novellacselekmények impressziók, és ezt a hatást erősíti fel a szerzői szempont: e kicsiny történetekben mintha vissza lehetne olvasni az erdélyi valóság elmúlt néhány évtizedét is, pillanatokat a hagyományok béklyói közt élő ember furcsa találkozásairól a hagyományokat nélkülöző és semmibe vevő modern világgal. Minden történet mögött ott van egy ember, aki a lehetőségek mentén sodródik, nem tudjuk soha, hogy ez jó vagy rossz éppen, csak annyit érzékelünk többnyire, hogy nagyon személyesen nekünk akar valamit elmondani. Mindenik szerepelő.
A szerző óvatosan a háttérben marad, kevés az értelmezés, a szerzői kotnyeleskedés a szövegekben: hagyja önmagukban működni a sztorikat, nem fogalmaz meg értékítéleteket. Ez a visszaolvasott, zsánerképeiben leírt Erdély a realitásukban tetten ért változások, az elveszett Tündérkert elugarosodása, amely szellemiekben, lelkiekben és történelmi tényezőkben is megnyilvánul. A szerzői kritika pedig magában a felmutatásban van benne: a témaválasztásban, a kiragadott pillanatok önmagukban vett jelentéseiben.
E szempont szerint a szövegek egyfajta tükörként működnek – ugye, a pillanatnyiság –, ahányszor és ahányat elolvasunk belőlük, pont annyi valóságdarabbal szembesülünk, a tükörre jellemző kegyetlen egyenességgel, a látvány pedig gondolkodni késztet.
Péter Beáta szereplői egyébként a hagyományok polipkarjai közül akarnak kiszabadulni, keresik a szabadságot, a mást, a változást, belátják azt, hogy sok mindent le kellene vetkőzni a régi és szorongató göncökből, hogy helye legyen az újnak, de a történetek többnyire magukba hullóan arra intenek, hogy a tradíciók mögötti tartalom ugyan változik, a forma mégis megmarad.
A szerző nem ítélkezik, felmutat, megmutat, néhol derűsen vagy máshol szomorúan, és érezhetően ő maga áll a történések partján, festőként az ecsettel, vagy olykor fotográfusként a kamerával, vagy íróként tollal a kezében, és megörökíteni próbálja mindazt, amiben él és élünk.
Izgalmas debüt, várjuk a következő könyvet!
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. augusztus 29-i számában.)
Eddig ismeretlen felvidéki szerző könyve – ezzel az ajánlással kaptam kézhez Szigety Péter Birinéninek szeretettel című művét. Izgatott voltam, ugyanis fogalmam sem volt, mire számíthatok, s az első gyors átlapozás után kíváncsiságom még inkább fokozódott. Az viszont már akkor biztosnak tűnt, hogy különös könyv akadt a kezem ügyébe.
„Hogyan lesz erőnk a jövő kihívásaival szembenézni? Minden eszköz megadatott: kell hozzá költészet, történet, szeretet. Utána jöhet a tudomány” – olvashatjuk Bonczidai Éva sorait a Magyar Kultúra magazin novemberi, erő tematikájú lapszámának beköszöntőjében. Az erős ember ismérvei, a különféle erőforrásaink, valamint az emberi erő jóra való felhasználásának módozatai mellett az Erő lapszám legfontosabb kérdései tehát e három – hatványozottan hátrányos helyzetű – kulcsfogalom köré épülnek.
Az Animus Kiadó 2007 óta adja ki a skandináv krimik sorozatot, amelynek népszerűsége mind a mai napig töretlen. A sorozatban elsőként az izlandi Arnaldur Indriðason Kihantolt bűnök című regénye jelent meg, s az az óta eltelt tizenhat évben százhatvannál is több címszóval ajándékozták meg a műfaj rajongóit. A legtöbb szerző svéd, norvég és izlandi nemzetiségű, de akad közöttük néhány dán és finn is.
Bela Durancinak, „Szabadka első okleveles művészettörténészének” (Bács, 1931 – Szabadka, 2021) neve egyformán ismert mind a szerb, mind a magyar művészeti körökben, hiszen mind a két nyelven számos könyve, művészekről írt monográfiája, kiállításmegnyitója, katalógusa és folyóiratokban közölt szakcikke jelent meg, s az általa rendezett kiállítások száma is impozáns.
Minden egyes, a helyi regionális történelem egy-egy darabját kiszínezni kívánó kiadvány megjelenése valóban fontos és kívánatos, kiváltképp napjainkban. Éppen ezért nem csupán a felvidéki magyar cserkészmozgalom, hanem a Rimaszombat története iránt érdeklődő számára is érdekes és inspiráló lehet a Lilium Aurum kiadó gondozásában megjelent, A cserkészliliom peremvidéki szirmai című kötet, amelyben a szerző, Gaál Lajos, a 110 éves rimaszombati cserkészet krónikáját tárja elénk.
A huszonöt éves Petőfi Sándor Föltámadott a tenger című versét 1848. március 30-án, a Pesten újra elkezdődött forrongások hatására írta meg, az egész nemzeti közösség szószólójaként. Földrengésszerű változást írt bele egyetlen képbe, egy új világrend eljövetelét hirdetve. Tömegeket mozgatott meg szuggesztív költői erejével, költészetének máig tartó ereje magyarságtudatunk része, nemzeti önazonosságunk, sőt önmeghatározásunk részévé is vált.
Mikor vagyunk arccal a falnak? Mondjuk, ha büntetésből sarokba állítanak. Vagy nekiesünk. Esetleg valaki arccal a falnak lök. Mindenesetre egy olyan élethelyzetet feltételez, amelyet alapesetben nem szabad akaratunkból, örömmel választunk. Szerintem csak úgy senki sem állt még oda egy falhoz. Ha közvetlenül előttünk van, akkor nem látjuk, mi zajlik körülöttünk.
Margaret Atwood 2022-ben megjelent Égető kérdések című esszékötete meglehetősen felborzolta a kedélyeket. Súlyos kérdéseket tesz fel (mi számít igaznak?; összefér-e a politika és művészet?; illetve érdekli a geopolitika, a faji fennmaradás, a történetek létjogosultsága is), amelyekre maró őszinteséggel felel, kellő humorral fűszerezve. A hangsúlyok öt fejezeten keresztül váltakozva jelennek meg.
Tóth László (1949) Rossz napok című keményfedeles gyűjteményes kötetének alcíme Új versek és rátalálások 2018– 2023. Öt év hosszú idő, de egy korábbi interjúban éppen a szerző jelenti ki, hogy „ritkán és keveset írt eddig”. Az Új versek része az alcímnek nyilván a megjelölt időszakban születettekre utal – bár sok esetben utalás nélkül is rájönne a nyájas olvasóközönség, hiszen némely alkotás aktuális, az elmúlt évekre kifejezetten jellemző közéleti és egzisztenciális problémákat boncolgat.
A regény szerkezete nagymértékben hasonlít a lapunk júliusi számában ismertetett Végzetes ígéret című Angela Marsons-krimire, amely ráadásul ugyanúgy 2018-ban jelent meg először, mint Carmen Mola regénye. Mindkét műben egy nő a nyomozóegység rátermett parancsnoka, mindkettőjük csapata egy új taggal gyarapodik, akit a többiek nehezen fogadnak be, mindkét regényben különös részletek derülnek ki a nyomozók magánéletéből.