Farkas Wellmann Endre: Maradhat

2020. szeptember 02., 09:42

A hétköznapi csodák élhető és szerethető, olykor pedig gyűlölhető világa ez a debütkötet (Péter Beáta: Ez több lett. Maradhat?, Varjúvár kiadó, Nagyvárad, 2020), amely néhol kicsit mágikusan, máshol humorosan, máshol meg szórakoztatóan szólítja meg olvasóját. Bátor vállalkozás ugyanakkor százhatvan oldal tárcanovella, ami azt jelenti, hogy szerzőjük mondani is akar valamit, nem csak egyszerűen megmutatkozni vágyik a közönség előtt, ahhoz jóval kevesebb szöveg is elég lenne.

Az első rövid tárcanovellában mindjárt tisztázza is szerzőnk a nagy szent irodalomhoz való viszonyát, hőse, Sztanyiszláv révén, aki a szövegből kilépve is életre kel, és túllépve a szöveg-adta kereteken az írószerep funkcionalitására enged rálátni. Arra, ahogyan az íróból, még ha sikeres is, hogyan válik – nem csak a műve okán – használati tárgy: mindez a kortárs befogadási gyakorlat természetéből eredően.

A következő szövegek olvastán hamar rájövünk: egy erdélyi szerző művével van dolgunk, elárulja a nyelvhasználat, a némiképp ismerős tematika, a bemutatott élethelyzetek. Nem ezekben a dolgokban hoz nóvumot a könyv, a székelyföldi élet zsánerképei ismerősek, a nyelvi megformálás viszont sajátos fénybe állítja az amúgy hétköznapi vagy sokszor jelentéktelen történéseket.

A novellacselekmények impressziók, és ezt a hatást erősíti fel a szerzői szempont: e kicsiny történetekben mintha vissza lehetne olvasni az erdélyi valóság elmúlt néhány évtizedét is, pillanatokat a hagyományok béklyói közt élő ember furcsa találkozásairól a hagyományokat nélkülöző és semmibe vevő modern világgal. Minden történet mögött ott van egy ember, aki a lehetőségek mentén sodródik, nem tudjuk soha, hogy ez jó vagy rossz éppen, csak annyit érzékelünk többnyire, hogy nagyon személyesen nekünk akar valamit elmondani. Mindenik szerepelő.

A szerző óvatosan a háttérben marad, kevés az értelmezés, a szerzői kotnyeleskedés a szövegekben: hagyja önmagukban működni a sztorikat, nem fogalmaz meg értékítéleteket. Ez a visszaolvasott, zsánerképeiben leírt Erdély a realitásukban tetten ért változások, az elveszett Tündérkert elugarosodása, amely szellemiekben, lelkiekben és történelmi tényezőkben is megnyilvánul. A szerzői kritika pedig magában a felmutatásban van benne: a témaválasztásban, a kiragadott pillanatok önmagukban vett jelentéseiben.

E szempont szerint a szövegek egyfajta tükörként működnek – ugye, a pillanatnyiság –, ahányszor és ahányat elolvasunk belőlük, pont annyi valóságdarabbal szembesülünk, a tükörre jellemző kegyetlen egyenességgel, a látvány pedig gondolkodni késztet.

Péter Beáta szereplői egyébként a hagyományok polipkarjai közül akarnak kiszabadulni, keresik a szabadságot, a mást, a változást, belátják azt, hogy sok mindent le kellene vetkőzni a régi és szorongató göncökből, hogy helye legyen az újnak, de a történetek többnyire magukba hullóan arra intenek, hogy a tradíciók mögötti tartalom ugyan változik, a forma mégis megmarad.

A szerző nem ítélkezik, felmutat, megmutat, néhol derűsen vagy máshol szomorúan, és érezhetően ő maga áll a történések partján, festőként az ecsettel, vagy olykor fotográfusként a kamerával, vagy íróként tollal a kezében, és megörökíteni próbálja mindazt, amiben él és élünk.

Izgalmas debüt, várjuk a következő könyvet!

 

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. augusztus 29-i számában.)