A lecsupaszított valóság megrázó pillanatai Kovács Újszászy Péter első verseskötetében
Kovács Újszászy Péter debütkötete egy izgalmas perspektívavonallal színezi a kortárs irodalmi palettát. Újszászy egy olyan látómezőt kínál az olvasónak, amely eddig kissé távolinak bizonyult – a fiatal költő maga is kilép saját komfortzónájából, és bátran, de méltóságteljes fejhajtással versel az emberi társadalmat körülvevő és a benne élő környezetről: négylábúakról, szárnyasokról, azok tragikus, az ember keze által vétetett sorsokról.
A könyv három ciklusra tagolódik, Újszászy fokozatosan, lassú léptekkel viszi bele olvasóját az állatvilág rejtelmeibe; a szövegegyüttesek lassan haladva – felkészítve az olvasót – egyre súlyosabb problémákat érintenek, és ez a kötet szerkezeti felépítését tekintve is kiváló munkára utal.
A Tücsökvacogás még csak homályosan érzékelteti ezt az aspektust – itt még az emberi érzések dominálnak, vannak szerelmes versek, emberi impulzusokból merített borzalmak s ily módon is egy könnyen érzékelhető, de mégis fókuszált irányítással történő megmutatás, egyfajta felémutatás szemtanúi lehetünk. Egyben ez esély a ráhangolódásra egy olyan sajátos tapasztalatra, amely az állatvilág kegyetlen oldalára billenti a mérleget. A Tücsökvacogás sem kíméletes, olykor az idillikus, hangulatos verskezdések váltanak nagyot: „Pipacsok derekát öleled, / magasabbra kúszol a száron.”, majd a zárlat „A sziromlevelek elvékonyodnak, és lassan leválnak. / Megfagysz szobahőmérsékleten.” (Virágkérész), máskor viszont a költő egyből megtöri a harmóniát és már az elején megbotránkoztató, képies verssorokba botlunk: „A fények megvilágítják a kitömött őzgidát” (Egy varrásnyi anya). A lírai én a kötet kezdő verseiben még megfigyelőként van jelen: az emberi lét azon szegmenseit vizsgálja, melyeknek fontos, nélkülözhetetlen tagjaként jelenik meg az állat.
Ez a nélkülözhetetlenség erősödik fel a Trapézművész ciklusrészben, viszont ez már sokkal átfogóbb tematikát boncolgat; ennek okán pedig a vers felépítése is más utat választ: nem egy külső megszólaló által látunk rá a cirkuszi világra – itt az már nem lesz elegendő –, hanem csuklyás majmokat és nagymacskákat szólaltat meg, így az állatok szenvedését nemcsak hogy látjuk, halljuk is. És ez az, amit Újszászy kiváló tehetséggel csinál: beszél az állatok nyelvén, s mindezt kínlódás nélkül teszi; a magasztosságtól mentes közvetítésében rálátunk egy lecsupaszított, kegyetlen ember alkotta állatvilágra, melyet főként a bezártság és különböző kínzóeszközök formálnak. „Kikergetnek ketreceinkből, / szűk folyóson szaladunk a porond felé. / Botokkal ütik a rácsokat, / Visszafordulni nem lehet már” (Nagymacskák estje).
Az utolsó ciklus már a címében is erőteljesen utal a brutalitás legvégső fokára, a Harminchat csapás tematikája a reménytelen küzdelem és halál. A költő az állatbarát fogalmi jelentését kifordítva mutat be állat-ember és állat közti kapcsolatokat, s ugyan távolságot tartva, de közelebb hozza e világ különféle megrezdüléseit: „A nyakra száradt vért eső mossa le, / tisztul a seb a letépett fej helyén” (Fehér tollak), „Rettegni tanít a leárnyékolt ketrec, / Fejemen a seb összeforrott” (Az utolsó este).
Kovács Újszászy Péter remek, újszerű kezdéssel indított, a tragikus olvasmány egy jól felépített kötetben kap helyet; a megrázó versek a faunán hagyott emberi lenyomatokról tájékoztatnak, és a nem csak az olvasás során sokkolnak, utána sem hagyják nyugodni a kedves olvasót.
