Mi a város? Zaj, tömeg, rohanás, beton, szmog. Vagy inkább a csend, a nyugalom, a harmónia hiánya. Sokszor ez az érzésünk. Különösen akkor, ha jól ismerjük a vidéket is.
És milyen az élet a városban? Kiégett, kiüresedett, elfojtással teli.
Az elfojtott energiák viszont olyanok, hogy megbosszulják magukat. Időről időre kitörnek azokon az öntudatvesztő, tombolós éjszakákon, ahol drog van, szex van, erőszak van és állatias, ösztönből jövő megmozdulások.
A Maladype Színház Metropolisz című táncszínházi előadása a városi lét különböző mozzanatait mutatja meg.
Az előadás meneteléssel kezdődik. Egyszerre jeleníti meg a munkások menetoszlopát az azonos című filmből, és valami majom- vagy ősemberszerű lényt. A kezdetlegesség, az állatiasságba való visszasüllyedtség mutatkozik meg. Különös, hogy ma a városban élő embert látjuk ilyennek. Érzések, gondolatok nélküli, üres vagy épp dühös és elkeseredett tekintetű test, amely a tömeggel együtt mozog. Ha egyikük kilép a sorból, és valami újat mutat, a tömeg követni kezdi és ismét rutinná válik, monoton mozgássá a korábban újnak ható kezdeményezés. Ez az egyetlen, ami valami más irányt ad, de ezek az irányok is véletlenszerűek, kiszámíthatatlanok.
A filmben a társadalom különböző szintjei között lift, illetve lépcső ad átjárást. Itt, a koreográfiában lelkiállapotok és a városi élet egy-egy bevillanása mutatkoznak meg. Tombolás, szexjelenet. És annak a mantrája, hogy „ich bin so gut”. Olyan jó vagyok. De csak férfiszájból és valahogy mindig a szex kapcsán halljuk ezt. Mintha más érték már nem is lenne. De ez a szex is egy öntudatlan állapot, az elfojtott energiák kirobbanásának állapota. Állatias. Gyengédség, meghittség, intimitás nélkül. A táncosok a pólójukkal együtt vetik le maradék gátlásaikat. És már nincs más, csak szex, dominanciaharc, tombolás. Kíméletlenül nyersen mutatkozik meg a városi lét szeretetnélkülisége.
A koreográfia két részből áll. Két társadalmi réteget, két korosztályt, két idősíkot mutat meg. A szegények és gazdagok, a felnőttek és fiatalok, a múlt vagy a jelen és a várható jövő közti hasonlóságokat és párhuzamokat. A felnőttek, gazdagok vagy a jövő világa a táncosok ruházatában jelenik meg először. A második részben zakót viselnek. Egymást hordják a hátukon teherként. Olykor helyet cserélnek, de a társadalmi ranglétra megmarad, egységként, mintha mi sem történt volna. A szemek ugyanúgy kiüresedettek, közönyösek. Ha a tánc első részében majomhoz hasonlítottak, most inkább robothoz. Az első részben egyfajta sámánisztikus táncot is megidézett a mozgás, a másodikban mindez mechanikus, még monotonabb. Mígnem egyszerre csak zavar áll be. Karok, fejek rángatóznak, mint a meghibásodott robotembereknél. Majd hirtelen kirobban ugyanaz az elfojtott állatiasság, amit az első részben láttuk.
Tele van fájdalommal a zene is, tele füsttel, köddel a színpad. Nem látunk tisztán. Nincs semmi szép, hiába mozog minden egyetlen szervezetként. Mert ez az organizmus mesterséges. Semmi köze a természethez.
Ami mégis felidézi bennünk a természetességet, az a nyolc táncos félmeztelen teste. Az, ahogy a testek a mozdulatokra reagálnak hurkásodó bőrredővel, húsok rengésével, izom-összehúzódásokkal. Ezt a mechanikus környezet sem tudja megváltoztatni. A szexjeleneteknél mégiscsak érződik valami emberi is. Mivel a teste mindenkinek más, ugyanaz a mozgás, máshogy hat két különböző testen. Eleinte csak ez tűnik fel, a darab során azonban erre ráerősít, hogy bár egység van, szervezettség van vagy kirobbanó káosz, minden mögött felsejlik a táncosok egyénisége. Talán ez a legmegrendítőbb az előadásban. Hogy azt üzeni: bármi is legyen a felszínen, a mélyben mindenki a saját maga módján éli meg a helyzeteket és ezért olyan gyakori, hogy időről időre kilép valaki a sorból, mert egyéni módon tud csak reagálni a helyzetre.
Az intenzív, elsöprő energiájú előadás komolyan megdolgozza a néző érzésvilágát. Nem is a tudatra, hanem a tudatalattira hat. Azokkal az erőkkel lép kapcsolatba, amelyek bennünk épp elfojtva vannak.
Az előadást az azonos című, Fritz Lang által rendezett fekete-fehér film alapján készítette Fehér Ferenc (Lábán Rudolf- és Hevesi Sándor-díjas koreográfus).
(A címben olvasható idézet Fritz Lang filmjének mottója.)
Kockázatos lehet, az elfogultság veszélyével járhat családtörténetet családtagként írni, különösképpen akkor, ha az mégsem csupán családtörténet, hanem korrajz és valamelyest történelem vagy éppen egyháztörténet is. Ugyanakkor a kívülálló szerző történetmesélés alapján sohasem képes olyan pontosan vagy olyan erővel érzékelni és ezáltal érzékeltetni az évtizedek eseményeit, mint aki mindazt átélte: látta, érezte, élvezte vagy szenvedte.
A történelemfilozófia egyik sarokpont jellegű kérdése, hogy mekkora szerepük van az egyes embereknek, az egyén(iség)eknek az őket érintő események alakulásában, és ugyanők mennyire állnak tehetetlenül a (nagy horderejű) társadalmi folyamatok örvénylésével szemben; másképp fogalmazva – és így már teológiai dimenziót kap a dilemma – milyen viszonyban áll a személy szabad akarata életének fejleményeivel, elválasztható-e a bejárt út milyensége a körülötte minden pillanatban változó világ aktuális állapotától, még egyszerűbben: mekkora hatása lehet az embernek saját sorsára?
Egyszer úgyis agyonütöm – mondja Alida apja
és nagyszülője szinte egyszerre,
amikor kétévesen, tanulva
a szavakat, az élet dolgait, a jelzőkre
specializálódva, anyja után mindenre
rákérdez. – Egyszerű, én azt hittem, kétszerű –
volt egyik kedvence anyjának is,
bosszantva a körülötte lévőket.
Gion Nándor a vajdasági magyar irodalom neoavantgárd törekvéseinek egyik szuverén tehetségeként tűnt fel a hatvanas évek elején, a ma már irodalomtörténeti jelentőségű újvidéki Új Symposion folyóirat alkotói körében. Kísérletező kedve azonban nem korlátozódott az újszerű formatechnikák kialakítására, hanem konfliktushelyzeteket is bátran vállalva törekedett a vajdasági magyar élet történelmi múltjának és mindenkori jelenének az ábrázolására, azoknak a személyes sorsokat alakító társadalmi folyamatoknak a kegyetlen valósághűséggel való megjelenítésére, melyek az élet útját alakítják.
A regény címe morbid és megdöbbentő. Ugyan mi az, amiért megérné meghal ni? Az antikvitásban, a romantikában, a hazafias eufória közepette léteztek olyan eszmék, amelyek szerint az önfeláldozás erkölcsileg méltányolt cselekedetnek számított, de akkor is úgy, ha más áldozta fel az életét valamiért. De miért áldozná életét bárki is a jelenben?
Mint egy segélykiáltás, úgy törnek fel a női lélek legmélyéről Póda Erzsébet melankolikus történetei. Ez a karcsú kötet mérhetetlen súllyal telepszik az olvasóra, a sorok felfejtése közben mellkasunkon érezzük az erőszak és az agresszió nyomását. Ez a fojtogató atmoszféra árad a kötetegészből, emiatt észleljük úgy, hogy ennek a könyvnek mélyfekete az alapszíne.
Hogyan érkezik? A sokszor föltett kérdésre van egy átírt tréfából merített válaszom. Egy-két órával éjfél után zörgetnek Károly bátyánk ablakán. Az öreg még mély álmát fogyasztja, de nagy nehezen megébred, föltápászkodik, kinéz, kiszól, ki az, kérdi. Én vagyok, Károly bá’. Van-e bíbor tintája? Az öreg elkanyarítja a szót, kihajít valami kézre állót az ablakon, majd visszafekszik.
Eddig ismeretlen felvidéki szerző könyve – ezzel az ajánlással kaptam kézhez Szigety Péter Birinéninek szeretettel című művét. Izgatott voltam, ugyanis fogalmam sem volt, mire számíthatok, s az első gyors átlapozás után kíváncsiságom még inkább fokozódott. Az viszont már akkor biztosnak tűnt, hogy különös könyv akadt a kezem ügyébe.
„Hogyan lesz erőnk a jövő kihívásaival szembenézni? Minden eszköz megadatott: kell hozzá költészet, történet, szeretet. Utána jöhet a tudomány” – olvashatjuk Bonczidai Éva sorait a Magyar Kultúra magazin novemberi, erő tematikájú lapszámának beköszöntőjében. Az erős ember ismérvei, a különféle erőforrásaink, valamint az emberi erő jóra való felhasználásának módozatai mellett az Erő lapszám legfontosabb kérdései tehát e három – hatványozottan hátrányos helyzetű – kulcsfogalom köré épülnek.
Az Animus Kiadó 2007 óta adja ki a skandináv krimik sorozatot, amelynek népszerűsége mind a mai napig töretlen. A sorozatban elsőként az izlandi Arnaldur Indriðason Kihantolt bűnök című regénye jelent meg, s az az óta eltelt tizenhat évben százhatvannál is több címszóval ajándékozták meg a műfaj rajongóit. A legtöbb szerző svéd, norvég és izlandi nemzetiségű, de akad közöttük néhány dán és finn is.