A görög filozófusok közül Pheredükész volt az, aki elsőként állította, hogy van lélekvándorlás. Attól kezdve a mitológiai történetek módosulni kezdtek. Már nem a haldoklók, hanem az éppen megszületni készülők ittak a Léthe vizéből, a felejtés folyójából, hogy elmúlt életüket feledjék.
A filozófia története ilyen kifordításokkal, megfordításokkal van tele. Mi az élet? Mi a felejtés? Miért van fájdalom? Mit tudunk biztosan?
Ilyen és ehhez hasonló filozófiai kérdések körül forog a Közép-Európa Táncszínház Verso című előadása is, melyet Veszprémben láthatott a közönség szeptember 9-én a Tánc Fesztiválján.
A Pannon Várszínház évente megrendezett eseményét már a 22. alkalommal tartják meg, a programsorozat idei mottója: A tánc a létezés eufóriája. (Ez annak a filmnek a címe is egyben, mely a mostani fesztivált megnyitotta.) Ez a mottó a táncot nemcsak pszichológiai, de filozófiai magaslatokba is emeli. A flow-ra utal, választ adva az élet értelmének kérdésére, a boldogságra. A tánc motívumát az örömmel, az áramlással kapcsolja össze. Amikor a táncra gondolunk, általában valami idilli jelenet tárul elénk harmonikus mozgással, mosolygó arccal, ragyogással.
Mádi László koreográfiája, a Verso azonban, címében is utalva erre, mintha épp ennek az ellenkezőjét akarná bemutatni. Kifordítja az addig belénk ivódott tudást. Filozófiai, már-már költészeti alkotás, ami megjelenik a színpadon. A darabos mozdulatok, a néha csak foltokban vagy villanásokban megjelenő fény, az előadás különböző részei között sokszor hiányzó átmenet, kötés megtöri az idillt. Azt az érzést és azokat a pillanatokat idézi meg, amikor számítunk valamire, előre látjuk, mi és hogyan fog történni, de valami ellentétes erő közbeszól és váratlan fordulatot vesz az irány. „Minden láng csak részekben lobban.” Prózaszerű történet helyett a mozdulatsorok verssorokká állnak össze.
A táncot kísérő zene pedig „Félig mély csönd, félig lárma”.
Az arcok közömbösek, néha haragosak, ijedtek vagy döbbentek. Ha mozognak a szájak, szemek, azok természetellenes, direkt jelenségek. A testrészek is mintha külön életet élnének. A láb kézzé változik, a haj valami furcsa, új végtaggá, semmi sem az, aminek látszik. A hüvelykujj, mely az előbb még kisbaba szájában pihent, most borotva, majd nyakat elvágó kés pengéje, később öngyújtóvá válik. Az emberi kapcsolatok egymásra rakódott akadályok halmaként jelennek meg. Vagy összenőtt testekként, melyek ha leszakadnak egymásról, el is veszítenek egy darabot magukból. „Minden szerelem darabokban.”
Ebben a szürreális térben és hangulatban mintha egyetlen mondat harsogna bennünk, a nézőkben és a táncosokban is egyre hangosabban. „Minden Egész eltörött.”
Aztán hirtelen véget ér a darab, és „Utána, mintha jajszó szállna”, némán. De valami más is marad. Energia. Ez a tánc olyan erőket szabadít fel bennünk, amelyeket egy idillt ábrázoló koreográfia elcsendesítene. Olyan energiákat, amelyek rávesznek, hogy táncoljunk az esőben, ejtőernyővel kiugorjunk egy repülőből vagy megmásszuk a legmagasabb hegyeket is. Kisebb-nagyobb őrültségekre vesznek rá, ami segít, hogy az életet húsba vágóan megtapasztalhassuk, megéljük. Hogy átérezhessük a létezés eufóriáját.
A Közép-Európa Táncszínház előadásának táncosai: Bozsányi Liliána, Dabóczi Dávid, Gyevnár Réka, Horváth Adrienn, Joó Renáta.
(Az idézetek Ady Endre Kocsi-út az éjszakába című verséből származnak.)
Koncentráció című új kötetében Szálinger Balázs több verset is ír egy sokunk számára kedves irodalmi szereplőnek, Mikes Kelemennek, hogy a korabeli korhangulat révén világítson rá a jelenkori világunk problémáira, főként az elmagányosodásra és az elidegenedésre. Ezekhez a témákhoz Szálinger igazi poétikai nyelvet talál, ami alatt azt értem, hogy a kötet olvasásakor az a rég nem tapasztalt benyomásunk lehet, hogy igazi, klasszikus értelemben vett verseket olvasunk.
A tavalyi évben jelent meg Zalán Tibor József Attila-díjas magyar költő, író, drámaíró legújabb kötete, az Istenek az árokparton, amely egyszerre korrajz és önéletírás, s valahol egyik sem. Az író szerint műfajtalan könyv, egy sajátos vállalkozás, amelyben olyan rövidprózai műfajok és írások kereszteződnek, mint a tárca, az egyperces novella, a lírai önvallomás vagy épp a kisesszé. A kötetbe válogatott szövegek jelentős része a Napút folyóiratban jelent meg, többségükben önéletrajzi ihletésűek, időben pedig közel negyven évet ölelnek fel.
A trilógia harmadik darabjának elkészülte a Janust követő Galeotto után három esztendőt vett igénybe.
Egy, a halálos ágyán az életére visszapillantó ember és király monológjával kezdődik a történet. Már itt látszik, hogy – folytatván a korábbi gyakorlatot – most sincs szó a korabeli nyelvezet használatáról; jelenkorunk nyelvén szól a mű főhőse, ezzel is erősítvén azt az írói szándékot, hogy a történelem gyakran ürügy a jelen igazságainak kimondására. Egy fontos dolgot máris kiemelhetünk: a király magányosságát ebben a végső helyzetben. Egyébként ez az állapot hasonlít ahhoz, ahogy Nagy Lajos királyt
„A búcsú után nincs szükség a múlt felemlegetésére” (5.) ‒ olvashatjuk Légrádi Gergely legújabb regényének elején. Ennek ellenére kivétel nélkül mindegyik szereplő a múlton töpreng, egészen pontosan azon a múlton, amelyet nem ismernek eléggé, csak feltételezéseik vannak róla. Mindannyian a saját múltjukat szeretnék megismerni, feldolgozni vagy éppen elfelejteni, ki-ki a maga módján: kérdések feltevésével, a ki nem mondott szavak, történetek papírfecnikre való lejegyzetelésével, a múlt sötét árnyainak háttérbe szorításán, elfeledésén munkálkodva.
A Cerkabella Könyvkiadó Macskák Mesés könyve címmel figyelemre méltó válogatást adott közre a macskairodalom színe-javából. Lovász Andrea szerkesztő negyven mesét, verset és regényrészletet gyűjtött ebbe az impozáns kiadványba, amelyben a nagy klasszikusoktól a kortárs alkotásokig sokféle írás kapott helyet. Közös vonásuk, hogy a maguk nemében mindegyik irodalmi bravúr, valamint az azonos központi szereplőjük, azaz főhősük: őfelsége, a macska.
A József Attila-, Híd-, Szirmai-, Herceg- és sok más díjas Lovas Ildikó vajdasági magyar írónő ezúttal egy különös, rendkívül értékes könyvvel örvendeztetett meg bennünket. 2022-ben a Forum kiadásában Szép Amáliák címmel és Cselédregény alcímmel jelent meg tényregénye.
Tavaly ősszel jelent meg Durica Katarina legújabb regénye, Mennyit adtál érte? címmel. Az írónő a maffiagyilkosságok áldozatai és a Brüsszelben dolgoztatott magyar prostituáltak után ismét egy szövevényes és kevésbé ismert világot tár az olvasó elé. Ennek a világnak meddő nők, gyermekre vágyó házaspárok, béranyák és anonim petesejtdonorok a szereplői, akiket ugyanúgy a vágyakozás hajt a hétköznapok során, mint megannyi más embert.
A 2022-es év végén jelent meg a Szélvész című antológia, a Szlovákiai Magyar Írók Társasága jóvoltából. A kötet lényegében a már korábban, (pontosabban 2020-ban), megjelent Fiatal írók antológiájának folytatása, de teszi ezt úgy, hogy közben próbál új alapokra is helyezkedni. A kötet egyes szövegei az Írótársaság táborainak közvetett és közvetlen eredményei, erre utal az antológia borítóján olvasható megjegyzés: Grendel Lajos Mentorprogram könyvek 1. A Szlovákiai Magyar Írótársaság 2007-ben indított kezdeményezése az idén kapta meg ezt az elnevezést, emlékezve a
Kovács István A gyermekkor tündöklete című regénye 1998-ban jelent meg, s a mostani immár a harmadik kiadás. De – mint azt Jánosi Zoltán utószóként jegyzett elemzéséből megtudhatjuk – a szerzőt már jóval korábban megszólította a téma, s a bevezető fejezet 1972-ben az Élet és Irodalom hasábjain meg is jelent, ám a teljes mű – több szakaszban íródva – csak a rendszerváltás utáni években nyerte el végleges formáját.