A görög filozófusok közül Pheredükész volt az, aki elsőként állította, hogy van lélekvándorlás. Attól kezdve a mitológiai történetek módosulni kezdtek. Már nem a haldoklók, hanem az éppen megszületni készülők ittak a Léthe vizéből, a felejtés folyójából, hogy elmúlt életüket feledjék.
A filozófia története ilyen kifordításokkal, megfordításokkal van tele. Mi az élet? Mi a felejtés? Miért van fájdalom? Mit tudunk biztosan?
Ilyen és ehhez hasonló filozófiai kérdések körül forog a Közép-Európa Táncszínház Verso című előadása is, melyet Veszprémben láthatott a közönség szeptember 9-én a Tánc Fesztiválján.
A Pannon Várszínház évente megrendezett eseményét már a 22. alkalommal tartják meg, a programsorozat idei mottója: A tánc a létezés eufóriája. (Ez annak a filmnek a címe is egyben, mely a mostani fesztivált megnyitotta.) Ez a mottó a táncot nemcsak pszichológiai, de filozófiai magaslatokba is emeli. A flow-ra utal, választ adva az élet értelmének kérdésére, a boldogságra. A tánc motívumát az örömmel, az áramlással kapcsolja össze. Amikor a táncra gondolunk, általában valami idilli jelenet tárul elénk harmonikus mozgással, mosolygó arccal, ragyogással.
Mádi László koreográfiája, a Verso azonban, címében is utalva erre, mintha épp ennek az ellenkezőjét akarná bemutatni. Kifordítja az addig belénk ivódott tudást. Filozófiai, már-már költészeti alkotás, ami megjelenik a színpadon. A darabos mozdulatok, a néha csak foltokban vagy villanásokban megjelenő fény, az előadás különböző részei között sokszor hiányzó átmenet, kötés megtöri az idillt. Azt az érzést és azokat a pillanatokat idézi meg, amikor számítunk valamire, előre látjuk, mi és hogyan fog történni, de valami ellentétes erő közbeszól és váratlan fordulatot vesz az irány. „Minden láng csak részekben lobban.” Prózaszerű történet helyett a mozdulatsorok verssorokká állnak össze.
A táncot kísérő zene pedig „Félig mély csönd, félig lárma”.
Az arcok közömbösek, néha haragosak, ijedtek vagy döbbentek. Ha mozognak a szájak, szemek, azok természetellenes, direkt jelenségek. A testrészek is mintha külön életet élnének. A láb kézzé változik, a haj valami furcsa, új végtaggá, semmi sem az, aminek látszik. A hüvelykujj, mely az előbb még kisbaba szájában pihent, most borotva, majd nyakat elvágó kés pengéje, később öngyújtóvá válik. Az emberi kapcsolatok egymásra rakódott akadályok halmaként jelennek meg. Vagy összenőtt testekként, melyek ha leszakadnak egymásról, el is veszítenek egy darabot magukból. „Minden szerelem darabokban.”
Ebben a szürreális térben és hangulatban mintha egyetlen mondat harsogna bennünk, a nézőkben és a táncosokban is egyre hangosabban. „Minden Egész eltörött.”
Aztán hirtelen véget ér a darab, és „Utána, mintha jajszó szállna”, némán. De valami más is marad. Energia. Ez a tánc olyan erőket szabadít fel bennünk, amelyeket egy idillt ábrázoló koreográfia elcsendesítene. Olyan energiákat, amelyek rávesznek, hogy táncoljunk az esőben, ejtőernyővel kiugorjunk egy repülőből vagy megmásszuk a legmagasabb hegyeket is. Kisebb-nagyobb őrültségekre vesznek rá, ami segít, hogy az életet húsba vágóan megtapasztalhassuk, megéljük. Hogy átérezhessük a létezés eufóriáját.
A Közép-Európa Táncszínház előadásának táncosai: Bozsányi Liliána, Dabóczi Dávid, Gyevnár Réka, Horváth Adrienn, Joó Renáta.
(Az idézetek Ady Endre Kocsi-út az éjszakába című verséből származnak.)
Gion Nándor a vajdasági magyar irodalom neoavantgárd törekvéseinek egyik szuverén tehetségeként tűnt fel a hatvanas évek elején, a ma már irodalomtörténeti jelentőségű újvidéki Új Symposion folyóirat alkotói körében. Kísérletező kedve azonban nem korlátozódott az újszerű formatechnikák kialakítására, hanem konfliktushelyzeteket is bátran vállalva törekedett a vajdasági magyar élet történelmi múltjának és mindenkori jelenének az ábrázolására, azoknak a személyes sorsokat alakító társadalmi folyamatoknak a kegyetlen valósághűséggel való megjelenítésére, melyek az élet útját alakítják.
A regény címe morbid és megdöbbentő. Ugyan mi az, amiért megérné meghal ni? Az antikvitásban, a romantikában, a hazafias eufória közepette léteztek olyan eszmék, amelyek szerint az önfeláldozás erkölcsileg méltányolt cselekedetnek számított, de akkor is úgy, ha más áldozta fel az életét valamiért. De miért áldozná életét bárki is a jelenben?
Mint egy segélykiáltás, úgy törnek fel a női lélek legmélyéről Póda Erzsébet melankolikus történetei. Ez a karcsú kötet mérhetetlen súllyal telepszik az olvasóra, a sorok felfejtése közben mellkasunkon érezzük az erőszak és az agresszió nyomását. Ez a fojtogató atmoszféra árad a kötetegészből, emiatt észleljük úgy, hogy ennek a könyvnek mélyfekete az alapszíne.
Hogyan érkezik? A sokszor föltett kérdésre van egy átírt tréfából merített válaszom. Egy-két órával éjfél után zörgetnek Károly bátyánk ablakán. Az öreg még mély álmát fogyasztja, de nagy nehezen megébred, föltápászkodik, kinéz, kiszól, ki az, kérdi. Én vagyok, Károly bá’. Van-e bíbor tintája? Az öreg elkanyarítja a szót, kihajít valami kézre állót az ablakon, majd visszafekszik.
Eddig ismeretlen felvidéki szerző könyve – ezzel az ajánlással kaptam kézhez Szigety Péter Birinéninek szeretettel című művét. Izgatott voltam, ugyanis fogalmam sem volt, mire számíthatok, s az első gyors átlapozás után kíváncsiságom még inkább fokozódott. Az viszont már akkor biztosnak tűnt, hogy különös könyv akadt a kezem ügyébe.
„Hogyan lesz erőnk a jövő kihívásaival szembenézni? Minden eszköz megadatott: kell hozzá költészet, történet, szeretet. Utána jöhet a tudomány” – olvashatjuk Bonczidai Éva sorait a Magyar Kultúra magazin novemberi, erő tematikájú lapszámának beköszöntőjében. Az erős ember ismérvei, a különféle erőforrásaink, valamint az emberi erő jóra való felhasználásának módozatai mellett az Erő lapszám legfontosabb kérdései tehát e három – hatványozottan hátrányos helyzetű – kulcsfogalom köré épülnek.
Az Animus Kiadó 2007 óta adja ki a skandináv krimik sorozatot, amelynek népszerűsége mind a mai napig töretlen. A sorozatban elsőként az izlandi Arnaldur Indriðason Kihantolt bűnök című regénye jelent meg, s az az óta eltelt tizenhat évben százhatvannál is több címszóval ajándékozták meg a műfaj rajongóit. A legtöbb szerző svéd, norvég és izlandi nemzetiségű, de akad közöttük néhány dán és finn is.
Bela Durancinak, „Szabadka első okleveles művészettörténészének” (Bács, 1931 – Szabadka, 2021) neve egyformán ismert mind a szerb, mind a magyar művészeti körökben, hiszen mind a két nyelven számos könyve, művészekről írt monográfiája, kiállításmegnyitója, katalógusa és folyóiratokban közölt szakcikke jelent meg, s az általa rendezett kiállítások száma is impozáns.
Minden egyes, a helyi regionális történelem egy-egy darabját kiszínezni kívánó kiadvány megjelenése valóban fontos és kívánatos, kiváltképp napjainkban. Éppen ezért nem csupán a felvidéki magyar cserkészmozgalom, hanem a Rimaszombat története iránt érdeklődő számára is érdekes és inspiráló lehet a Lilium Aurum kiadó gondozásában megjelent, A cserkészliliom peremvidéki szirmai című kötet, amelyben a szerző, Gaál Lajos, a 110 éves rimaszombati cserkészet krónikáját tárja elénk.
A huszonöt éves Petőfi Sándor Föltámadott a tenger című versét 1848. március 30-án, a Pesten újra elkezdődött forrongások hatására írta meg, az egész nemzeti közösség szószólójaként. Földrengésszerű változást írt bele egyetlen képbe, egy új világrend eljövetelét hirdetve. Tömegeket mozgatott meg szuggesztív költői erejével, költészetének máig tartó ereje magyarságtudatunk része, nemzeti önazonosságunk, sőt önmeghatározásunk részévé is vált.