Erlend Loe Norvégiában született 1969-ben. Némi film- és színművészeti fejtágítás után az irodalomba ugrott fejest, egyaránt írt felnőtteknek és gyerekeknek. Első regénye, az Elfújta a nő arra próbál választ keresni, amibe minden eddigi létező írónak, alkotónak beletört a bicskája: mi is az a bizonyos szerelem. Első regénynek egyáltalán nem rossz: bár az író a klasszikusok nyomán halad, egyben önmagát próbálgatja, így a mű magán hordozza a tipikusan Loe-s jegyeket: groteszk, ironikus, fanyar, elegáns írás, az apró dolgokról is elgondolkodtatóan tud szólni.
A világsikert egy kiábrándult 25 éves főhős szemszögéből megírt könyve hozta meg számára, a Naiv. Szuper. Ezt mintegy húsz nyelvre fordították le, kultuszkönyvként tartják számon, bár ez némileg túlzás, hiszen ebben a témában Salinger Zabhegyezője akkorát tenyerel az asztalra, hogy Loe műve tüstént összehúzza magát. Ettől eltekintve elgondolkodtató alkotás, főként annak tükrében, hogy napjainkban óriási méreteket ölt a fiatalok körében a kiábrándulás, a letargia, a céltalanság, amit pótcselekvések százaival próbálnak elfedni.
Következzen a már tipikusan Loe-i mű, a Vegyesbolti csendes napok. Realista, groteszk, komikus, cinikus regény, egy drámaíró és annak családjának a nyaralását írja le. Persze a műben felszínre kerül minden, amit a család tagjai gondosan próbálnak elhallgatni egymás elől: a drámaíró alaposan ki van égve, más nőről ábrándozik, kapcsolata a feleségével tűrhetőnek is alig nevezhető, nemi életük nem létező, ezért a nő egy másik férfi ágyában próbál landolni (férje figyelmét fölhívni és a szeretője figyelmében részesülni), mindegyik gyerekük a maga módján menekül a családi problémák elől (például egyiküket kizárólag a teniszezés érdekli, akár napi nyolc órát is játszik). A regény különlegessége annak a szerkezete: párbeszéd-szerűen van megírva, így egy tényleges dráma képzetét kelti.
Ezzel ugorjunk fejest a Doppler trilógiába. Mindjárt az elején szögezzük le, a groteszket, szarkazmust, humanizmust keverő műfajban a nagy mester, Vonnegut után szinte lehetetlen remekművet írni, Loenek ez mégis sikerült. A trilógia első része így kezdődik: „Apám meghalt. Ráadásul tegnap a másvilágra küldtem egy jávorszarvast. Mit mondhatnék.” Doppler, a főhős kilépett a társadalomból, életét az erdőben tengeti, társa egy jávorszarvas. Több magyarázója is azt írja, ezt azért teszi, mert képtelen földolgozni az apja halálát, szerintem azért, mert egy kerékkel több vagy kevesebb van a fejében. Lehetetlen eldönteni, hogy Doppler egy zseni, vagy egy mindenbe belefáradt ember, akinek a sok nagyon sok, a kevés meg nagyon kevés lett.
A trilógiából kétségkívül az első a legsikerültebb. Ezen lehet a legtöbbet sírni, röhögni, átkozódni, hüledezni, kuncogni. A második rész (Doppler, az utak királya) ugyan továbbra is az elmés, szórakoztató irodalom könyveinek sorát bővíti, de bizony itt-ott úgy leül, mintha fekete szurokkal ragasztanák a székhez. Például a könyv érthetetlen módon tele van receptekkel, a szerző annyit emlegeti a Volvo autómárkát, hogy ha én lennék a cég vezetője, tüstént küldenék neki egy járművet hálából az ingyenreklámért; kísérletezésekkel, melyek nem éppen váltak a regény javára. A harmadik résznek (Doppler hazatér, avagy a világ vége, ahogyan ismertük) olykor zseniális részei is vannak, ám a befejezés alig nevezhető kielégítőnek, holott a szerző nagyon törekedett rá (finom utalás arra, hogy Doppler a – hm – felnőtt filmek kétes világában talál munkát).
A Fvonk című regénye a maga mulatságos, groteszk módján egy egyszerű kisember és a norvég miniszterelnök bonyolult kapcsolatát mutatja be. Végül következzen A leltár regény, amelyben a sok kísérletezgetés után ismét remekelt a szerző. Egy kiöregedett hippi költőnőről szól a mű, aki nem találja helyét a világban. Egyszerre szomorú és mulatságos, groteszk, elgondolkodtató, tele meglepetésekkel. Loe képes arra, hogy a szorongásig fokozza a regény hangulatát, a teljesen kiszámíthatatlan vég döbbenetes hatást gyakorol az olvasóra.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. augusztusi számában)
Mint egy segélykiáltás, úgy törnek fel a női lélek legmélyéről Póda Erzsébet melankolikus történetei. Ez a karcsú kötet mérhetetlen súllyal telepszik az olvasóra, a sorok felfejtése közben mellkasunkon érezzük az erőszak és az agresszió nyomását. Ez a fojtogató atmoszféra árad a kötetegészből, emiatt észleljük úgy, hogy ennek a könyvnek mélyfekete az alapszíne.
Hogyan érkezik? A sokszor föltett kérdésre van egy átírt tréfából merített válaszom. Egy-két órával éjfél után zörgetnek Károly bátyánk ablakán. Az öreg még mély álmát fogyasztja, de nagy nehezen megébred, föltápászkodik, kinéz, kiszól, ki az, kérdi. Én vagyok, Károly bá’. Van-e bíbor tintája? Az öreg elkanyarítja a szót, kihajít valami kézre állót az ablakon, majd visszafekszik.
Eddig ismeretlen felvidéki szerző könyve – ezzel az ajánlással kaptam kézhez Szigety Péter Birinéninek szeretettel című művét. Izgatott voltam, ugyanis fogalmam sem volt, mire számíthatok, s az első gyors átlapozás után kíváncsiságom még inkább fokozódott. Az viszont már akkor biztosnak tűnt, hogy különös könyv akadt a kezem ügyébe.
„Hogyan lesz erőnk a jövő kihívásaival szembenézni? Minden eszköz megadatott: kell hozzá költészet, történet, szeretet. Utána jöhet a tudomány” – olvashatjuk Bonczidai Éva sorait a Magyar Kultúra magazin novemberi, erő tematikájú lapszámának beköszöntőjében. Az erős ember ismérvei, a különféle erőforrásaink, valamint az emberi erő jóra való felhasználásának módozatai mellett az Erő lapszám legfontosabb kérdései tehát e három – hatványozottan hátrányos helyzetű – kulcsfogalom köré épülnek.
Az Animus Kiadó 2007 óta adja ki a skandináv krimik sorozatot, amelynek népszerűsége mind a mai napig töretlen. A sorozatban elsőként az izlandi Arnaldur Indriðason Kihantolt bűnök című regénye jelent meg, s az az óta eltelt tizenhat évben százhatvannál is több címszóval ajándékozták meg a műfaj rajongóit. A legtöbb szerző svéd, norvég és izlandi nemzetiségű, de akad közöttük néhány dán és finn is.
Bela Durancinak, „Szabadka első okleveles művészettörténészének” (Bács, 1931 – Szabadka, 2021) neve egyformán ismert mind a szerb, mind a magyar művészeti körökben, hiszen mind a két nyelven számos könyve, művészekről írt monográfiája, kiállításmegnyitója, katalógusa és folyóiratokban közölt szakcikke jelent meg, s az általa rendezett kiállítások száma is impozáns.
Minden egyes, a helyi regionális történelem egy-egy darabját kiszínezni kívánó kiadvány megjelenése valóban fontos és kívánatos, kiváltképp napjainkban. Éppen ezért nem csupán a felvidéki magyar cserkészmozgalom, hanem a Rimaszombat története iránt érdeklődő számára is érdekes és inspiráló lehet a Lilium Aurum kiadó gondozásában megjelent, A cserkészliliom peremvidéki szirmai című kötet, amelyben a szerző, Gaál Lajos, a 110 éves rimaszombati cserkészet krónikáját tárja elénk.
A huszonöt éves Petőfi Sándor Föltámadott a tenger című versét 1848. március 30-án, a Pesten újra elkezdődött forrongások hatására írta meg, az egész nemzeti közösség szószólójaként. Földrengésszerű változást írt bele egyetlen képbe, egy új világrend eljövetelét hirdetve. Tömegeket mozgatott meg szuggesztív költői erejével, költészetének máig tartó ereje magyarságtudatunk része, nemzeti önazonosságunk, sőt önmeghatározásunk részévé is vált.
Mikor vagyunk arccal a falnak? Mondjuk, ha büntetésből sarokba állítanak. Vagy nekiesünk. Esetleg valaki arccal a falnak lök. Mindenesetre egy olyan élethelyzetet feltételez, amelyet alapesetben nem szabad akaratunkból, örömmel választunk. Szerintem csak úgy senki sem állt még oda egy falhoz. Ha közvetlenül előttünk van, akkor nem látjuk, mi zajlik körülöttünk.
Margaret Atwood 2022-ben megjelent Égető kérdések című esszékötete meglehetősen felborzolta a kedélyeket. Súlyos kérdéseket tesz fel (mi számít igaznak?; összefér-e a politika és művészet?; illetve érdekli a geopolitika, a faji fennmaradás, a történetek létjogosultsága is), amelyekre maró őszinteséggel felel, kellő humorral fűszerezve. A hangsúlyok öt fejezeten keresztül váltakozva jelennek meg.