Miklóssi Szabó István: Erlend Loe és az újra felfedezett groteszk

2020. szeptember 16., 11:26

Összeszámoltam: a hazájában nagyon népszerű norvég író Doppler című könyvének magyar borítóján nem kevesebb, mint tizenöt ajánlás van, mind pozitív. Ha engem kérdeznek (igaz, a kutya sem fog), egyre sem volt szükség. Erlend Loe művei önmagukért beszélnek, s miként tudjuk, a jó terméknek nem kell reklám, még a XXI. század elején sem.

Erlend Loe Norvégiában született 1969-ben. Némi film- és színművészeti fejtágítás után az irodalomba ugrott fejest, egyaránt írt felnőtteknek és gyerekeknek. Első regénye, az Elfújta a nő arra próbál választ keresni, amibe minden eddigi létező írónak, alkotónak beletört a bicskája: mi is az a bizonyos szerelem. Első regénynek egyáltalán nem rossz: bár az író a klasszikusok nyomán halad, egyben önmagát próbálgatja, így a mű magán hordozza a tipikusan Loe-s jegyeket: groteszk, ironikus, fanyar, elegáns írás, az apró dolgokról is elgondolkodtatóan tud szólni.

A világsikert egy kiábrándult 25 éves főhős szemszögéből megírt könyve hozta meg számára, a Naiv. Szuper. Ezt mintegy húsz nyelvre fordították le, kultuszkönyvként tartják számon, bár ez némileg túlzás, hiszen ebben a témában Salinger Zabhegyezője akkorát tenyerel az asztalra, hogy Loe műve tüstént összehúzza magát. Ettől eltekintve elgondolkodtató alkotás, főként annak tükrében, hogy napjainkban óriási méreteket ölt a fiatalok körében a kiábrándulás, a letargia, a céltalanság, amit pótcselekvések százaival próbálnak elfedni.

Következzen a már tipikusan Loe-i mű, a Vegyesbolti csendes napok. Realista, groteszk, komikus, cinikus regény, egy drámaíró és annak családjának a nyaralását írja le. Persze a műben felszínre kerül minden, amit a család tagjai gondosan próbálnak elhallgatni egymás elől: a drámaíró alaposan ki van égve, más nőről ábrándozik, kapcsolata a feleségével tűrhetőnek is alig nevezhető, nemi életük nem létező, ezért a nő egy másik férfi ágyában próbál landolni (férje figyelmét fölhívni és a szeretője figyelmében részesülni), mindegyik gyerekük a maga módján menekül a családi problémák elől (például egyiküket kizárólag a teniszezés érdekli, akár napi nyolc órát is játszik). A regény különlegessége annak a szerkezete: párbeszéd-szerűen van megírva, így egy tényleges dráma képzetét kelti.

Ezzel ugorjunk fejest a Doppler trilógiába. Mindjárt az elején szögezzük le, a groteszket, szarkazmust, humanizmust keverő műfajban a nagy mester, Vonnegut után szinte lehetetlen remekművet írni, Loenek ez mégis sikerült. A trilógia első része így kezdődik: „Apám meghalt. Ráadásul tegnap a másvilágra küldtem egy jávorszarvast. Mit mondhatnék.” Doppler, a főhős kilépett a társadalomból, életét az erdőben tengeti, társa egy jávorszarvas. Több magyarázója is azt írja, ezt azért teszi, mert képtelen földolgozni az apja halálát, szerintem azért, mert egy kerékkel több vagy kevesebb van a fejében. Lehetetlen eldönteni, hogy Doppler egy zseni, vagy egy mindenbe belefáradt ember, akinek a sok nagyon sok, a kevés meg nagyon kevés lett.

A trilógiából kétségkívül az első a legsikerültebb. Ezen lehet a legtöbbet sírni, röhögni, átkozódni, hüledezni, kuncogni. A második rész (Doppler, az utak királya) ugyan továbbra is az elmés, szórakoztató irodalom könyveinek sorát bővíti, de bizony itt-ott úgy leül, mintha fekete szurokkal ragasztanák a székhez. Például a könyv érthetetlen módon tele van receptekkel, a szerző annyit emlegeti a Volvo autómárkát, hogy ha én lennék a cég vezetője, tüstént küldenék neki egy járművet hálából az ingyenreklámért; kísérletezésekkel, melyek nem éppen váltak a regény javára. A harmadik résznek (Doppler hazatér, avagy a világ vége, ahogyan ismertük) olykor zseniális részei is vannak, ám a befejezés alig nevezhető kielégítőnek, holott a szerző nagyon törekedett rá (finom utalás arra, hogy Doppler a – hm – felnőtt filmek kétes világában talál munkát).

A Fvonk című regénye a maga mulatságos, groteszk módján egy egyszerű kisember és a norvég miniszterelnök bonyolult kapcsolatát mutatja be. Végül következzen A leltár regény, amelyben a sok kísérletezgetés után ismét remekelt a szerző. Egy kiöregedett hippi költőnőről szól a mű, aki nem találja helyét a világban. Egyszerre szomorú és mulatságos, groteszk, elgondolkodtató, tele meglepetésekkel. Loe képes arra, hogy a szorongásig fokozza a regény hangulatát, a teljesen kiszámíthatatlan vég döbbenetes hatást gyakorol az olvasóra.

 

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. augusztusi számában)