Kíváncsi természettel születtem, büszke vagyok rá, hogy alig öt évesen megrázott a villany (szöget és csavarhúzót dugtam a konnektorba), hatéves koromban az egész lépcsőházban kivertem a biztosítékot. A fentebb említett lakáségetés tíz éves korom körül történhetett, amiért a Pasteur-könyvet teszem felelőssé, amely valami elképesztő módon felgyújtott. Ártatlan gyermekek lelkét mérgezni kémiával, biológiával, kéremszépen… rávenni őket, hogy az iskola kémialaborjából kémcsöveket, Bunsen-égőket lopkodjanak halomra, és addig sírjanak a szüleiknek, amíg mikroszkópot nem vásárolnak nekik. Egy befőttesüveget drótoztam teraszunk korlátjára, vizet, szénaszálakat, kevés húst tettem bele. Hónapokig tenyésztettem ott az ázalékállatkákat, mikroszkóp alatt tanulmányoztam őket. Híre is ment a szomszédok között, hogy valami boszorkányosságot művelek, még szerencse, hogy a szekuritáté be nem törte az ajtónkat, mert a diktatúrában az ázalékállatkák tenyésztése is szigorúan tilos volt. Mint úgy általában mindené, a jó pártállomány kivételével.
A lakáségetésre úgy került sor, hogy mindenféle alkímiai kísérletet végeztem. Különféle gyógyszereket, egészségügyi szeszt, mosószereket vegyítettem össze az iskolából elcsent kémcsövekben, alája helyeztem a Bunsen-égőt, s mire észbe kaptam, egy kisebbfajta robbanást idéztem elő a családi büszkeség egyik tárgyán, a lakkozott összecsukható ebédlőasztalon. Apám rémülten rohant be szobámba, aztán másodszor is, egy vödör vízzel. Lángolt az asztal, foltosak lettek a falak, újra kellett festeni a szobát. Az okító szándékkal kapott atyai pofonok emlékét büszkén őrzöm mind a mai napig; azóta tudom, a tudományért meg kell szenvedni.
Az 1972-ben indult sorozatnak mintegy hatvan kötete jelent meg 1994-ig. Gyűjtők körében most is népszerűek a jellegzetes piros-fekete-fehér kemény kötéses könyvek, melyek azért születtek, hogy olvasmányos módon az általános műveltséget gyarapítsák (némi politikai felhanggal, például az Így élt Lenin kötetben vihogni való nagy hülyeségek vannak). Óriási előnyük, hogy képekben gazdagon illusztráltak, jókora részüket komoly szakemberek írták (erdélyi vonatkozású a Mikes Kelemen-kötet, melyet a téma szakértője, a Sepsiszentgyörgyön élő Veress Dániel – Veress Gerzson költő apja – írt). Egy olyan korban, amikor nem volt internet, Wikipédia stb., igazi kincsesbányát jelentettek. Gyakorlatilag az összes fontosabb történelmi, klasszikus irodalmi, tudományos, művészeti személyiség megjelent a sorozatban (Napóleon, Garibaldi, Jókai Mór, Mikszáth Kálmán, Petőfi Sándor, Newton, Leonardo da Vinci, Marco Polo, Magellán). Kőrösi Csoma Sándor életrajza akkora hatással volt rám, hogy tüstént vándorbotot ragadtam volna, ha a vándorélet viszontagságai (és az apám) nem riasztottak volna vissza az őshaza keresésétől.
Úgy-ahogy ezek a könyvek is bejutottak a kommunista Romániába, a szigorú cenzúra ellenére. Persze üzletben hiába kereste a vásárló. Kérem, ezeket a könyveket cserélték. Nem csak más könyvvel, hanem tojással, krumplival, kávéval, cigarettával stb. Egy-egy könyv elolvasására feliratkozott az egész lépcsőház; minden valószínűség szerint a Szekuritáté tudott erről.
Napjainkra már megkopott az Így élt… sorozat patinája. Egyrészt nincs akkora szükség rá, másrészt néhány kötet szocialista felhangja, no meg a pontatlanságok sokat rontottak a megítélésén. Az azonban bizonyos, hogy a maguk idejében ezek a könyvek számtalan olvasónak nyújtottak feledhetetlen perceket, befolyásolták az életüket, pályaválasztásukat. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy mikor egyik fiatal ismerősömnek mondtam, miről készülök írni, küldött egy fotót, melyen a sorozat hat példánya jelenik meg…
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. szeptemberi számában)
Balázs K. Attila történeteiben semmi sem az, aminek látszik; mindig van egy nézőpont- vagy dimenzióváltás, egy csavar, konkrétból átlépünk metaforikusba, egyediből általánosba, evilágiból transzcendensbe. „Van egy ház valahol a fák között a délutánban” – adja meg az alaphangulatot a kötet nyitó mondata, előrevetítve az idő viszonylagosságát, tér és idő felcserélhetőségét.
De miről is szól a történet? Egy kanadai nagyváros, Toronto jelenkori értelmiségi rétegének életéről, mindennapjairól, gondjairól. Főhősei: Thomas író, Richard ügyvéd, a felesége, Melanie pszichológus, a magyar gyökerű (és identitástudatú) Éva ingatlanügynök, Paul egyetemi professzor, négy fiatal (David, Kenny, Fredy, Suzy) egyetemi hallgató. Valamennyien műveltek, tájékozottak, kezük ügyében, polcon, éjjeliszekrényen mindig ott a könyv, állításaikat filozófusok idézeteivel támasztják alá, azokkal érvelnek.
Félre a politikával! – kiálthatta a nyolcvanas évek embere. Ezzel csak az volt a gond, hogy ő félretehette a politikát, de őt a politika soha. Olyannyira nem, hogy miután megszabadult a különféle felvonulásoktól, kommunista fejtágítóktól, és hazament a szigorúan politikamentes IPM-et olvasni, nem is sejtette, hogy a lapot a KGB adja ki.
A történet röviden arról szól, hogy Helena elutazik a szigetre, ahol a robotokat gyártják, mivel be akarja bizonyítani, hogy a mesterséges lényekre is emberként kellene tekinteni. Hamarosan rá kell jönnie, hogy az elképzelése „sajnos” sokkal inkább szép remény csupán. Kissé megtörve úgy dönt, a szigeten marad, közben összeházasodik a robotgyártó cég vezetőjével.
A rádió, a filmvászon és a színpad felé mutató írások közé pedig hol bevezetőként, hol visszatekintésként, hol pedig a terjedelmesebb művek közötti kapocsként rövidebb, Giontól eddig alig ismert típusú-műfajú írásokat vettünk fel. Ezek a darabok az író naplójegyzeteivel mutatnak rokonságot, és saját műveire vagy magának az alkotásnak az eredőire, illetve folyamatára is reflektálnak.
Ha a kötetet a kezünkbe vesszük, rögtön a borítón szembeötlik a szívet formáló vérfolt. Ugyanez látható kicsinyített formában a hátlapon is. Ötvenhat verset tartalmaz a verseskötet. A pályafutását költőként kezdő Ardamica Zorán visszatért a poétikai motívumokhoz. Ha a négy egységbe sorolt verseket megvizsgáljuk, egyfajta tudatos szerkesztői ciklikusság jellemzi az elosztást.
Érdekes módon eddig sosem vágytam arra, hogy lássam a tengert. Hagytam magam elbűvölni a kisebb állóvizektől, ahol mindig közel tudtam a túlpartot. Megelégedtem a Duna tengerével, Csallóköz szigetével, a Vág fodros hullámaival. De azt hiszem, A tenger sós kenete című antológia végleg megváltoztatott bennem valamit. Álmomban kagylót szorítok a fülemhez, és hallgatom benne a morajlást. A verseket. A Kanári-szigetek költői szólalnak meg benne.
Van valahol egy hely, odabent, egy dióban, ahol Kicsibácsi, Kicsinéni meg Imikém, a bádognyúl lakik. Nem mennek sehová. Néha kinéznek az ablakon, de odakint nincs semmi. Semmi olyan, amiért érdemes lenne kimenni. Nem is vágynak el. Hiszen éppen elég kaland akad otthon is. Gombócevő világverseny, közös kávézás, találmányok vagy épp fürjtojásevés. Odabent minden kívánság teljesül, csak egyetlen dolog nem. Hogy valaki más legyen, mint ami.
A gyermek József Attilát ábrázoló szobrot avattak tanévkezdéskor a csíkszeredai József Attila Általános Iskola udvarán. Berze Imre székelyudvarhelyi szobrászművész alkotása az iskola lépcsőjén kapott helyet, a kisiskolás Attila egyik kezében egy könyvet tart, a másikban egy szélforgót. Mi is mellé ülhetünk.
Vajon hogyan kísérik végig az emberiség történelmét a különféle technikákkal készült kárpitok és szövetanyagok? Mit tudhatunk meg a régmúltról és mit árulnak el nekünk a különböző minták a világ kultúráiról? Hasonló kérdésekkel felvértezve érkeztem meg az Óbudai Múzeum Lélegző kárpitok című kiállításra és az előadásra, amely a különböző kultúrák textilművészeteiről szólt.