Titokzatos költészet Farkas Wellmann Éva költészete, titokzatos a Magaddá rendeződni című, negyedik kötete is. Sejtelmesek, tapintatosak az egyedi hangon kimondott szavak, szókapcsolatok, s rejtőzködő a bennük megszólaló én, akit egy mindannyiunk számára lényeges célkitűzés megvalósításában érhetünk tetten: megtalálni magunkat, otthonosan mozogni a létben, rendet rakni benne. Azt hiszem, kevés ennél nagyobb feladata lehet az embernek, ezért is ad sokat az olvasónak a kötet, különösen ha az adventi várakozás és lelki felkészülés időszakában, ebben a kegyelmi pillanatban olvassuk. Szent fegyelem, bűnbánat, összeszedettség: ezeket a jelképeket sűríti egybe advent liturgikus színe, a lila; a kötet legfőbb jellemzői is ezek lehetnének. A jelentésadást gazdagítja a borító két alapszíne, a kék és a bíbor, hiszen az utóbbit a magasztosság kifejezőjeként ismerjük. Hogyan lehet e kivételes lelki stációkat egységben és magabiztosan kezelni: nagy mestere ennek Farkas Wellmann Éva. A versek beszélőjének rejtett élettörténetén keresztül kicsit mindannyiunk élettörténete megmutatkozik. Sok minden megérinti a belső utazás során, de finoman, árnyaltan viszonyul ezekhez az érintettségekhez, legyenek fájdalmak, emlékek, szerelmek, tépelődések, otthonok: „Én nem szeretnék ilyen sem olyan lenni.” (Minden gondodnak alján). S éppen ebben áll a titok, amire kicsit mindannyian vágyunk: úgy megmutatni magunkat, hogy ne lássanak túl sokat belőlünk, de mégis érezzék a lényegünket, úgy beszélni magunkról, hogy ne mondjunk sokat, de ne is szűkölködjünk a szavakkal.
A szerző nagyszerűen tartja ezek között az arany közép mértékét, a ciklusok által kirajzolódó fejlődéstörténetben (a cikluscímek révén) megmutatja a Születések, Parancsolatok, Örökségek, Adatmentések és Tüskék mechanizmusait, fő működési elveit. Mintha egy fejlődéstörténet állomásait járnánk végig születésünktől (hányszor és milyen formákban születünk újjá kapcsolatainkban, megismeréseinkben, felismeréseinkben?) az Úrnak való engedelmességig, a parancsolatok megtartásáig, majd újraértelmezéséig. Örökségeink adományával és terhével együtt élünk, ezek mind nyomot, tüskéket hagynak nemcsak bennünk, de rajtunk is: „a ráncokat kiszáradt karmok vésik”. S az úton tüskékkel a talpunkban is meg kell tanulnunk járni. Így áll össze a történetünk. Legbelső igényeink itt úgy szólalnak meg, hogy mégsem lesznek klisészerűek. Ezt a kötet többek közt azzal is eléri, hogy beemel a Parancsolatok című előző kötetből is egy részt, szakrális értelmet ad így a vázolt életútnak. Azt hiszem, a kortárs lírában ez is unikum. Talán a fenti liturgikus párhuzamok alátámasztják azt, mennyire szükségszerű volt az ima, könyörgés megjelenítése a kötetben. Lényeges ebből a szempontból a Beszéd és könyörgés születésért című vers, ami a Halotti beszéd és könyörgést parafrazeálja; az Unus est Deus pedig egy nagy hitvallás: „Hiszem, hogy a bűnök / valahogyan, valamikor / bocsánatot nyernek – / egyébként értelmetlen / és elviselhetetlen /a vég felé való / egyre körülményesebb küszködés”. Az Addig megmarad című vers Szent Pál Szeretethimnuszát idézi fel az olvasóban, ez pedig a szeretetről mint alaptörvényről ír.
Emlékszem, milyen meghatározó volt a recepcióban Az itt az ottal című második kötetre jellemző intellektualizmus kiemelése, az elhallgatva kimondás művészete mint fő jellemző (lásd Ungvári László Zsolt recenzióját). Ezt a tendenciát az életműben az idei válogatás viszi tovább. Az első vers egy felkiáltással kezdődik: „Ó, jaj”, formája szonett, ami hagyományosan a versről való gondolkodás meghatározó alakzata. A szerző versformaválasztásával hagyományt idéz, ennek kíván a folytatója lenni, ami azért is jó, mert „a szonett egy évszázada tartós válságban van” (384. oldal). A forma mértéke pedig a formálás, eredménye az egyedi hangban és a szóépítésben megmutatkozó elkülönülés. Az árnyalt kérdésekben, finom (ön)megszólításokban „elveszett az áldott, szép középszer” (Ki nem beszélni). Egyrészt a sok munka, másrészt a tehetség eredményeképpen olyan különleges szókapcsolatok jönnek létre, mint a címben szereplő „magaddá rendeződni”. A tömörített érzetek feszültségét oldja egy-egy szöveg zeneisége, mint a Bánat utca című vers esetében; visszaköszön a népdalok hangulata, de ennél is többet ad a kötet, újraértelmezi a népdalok gondolatvilágát és személyesebbé teszi a megszólalást. Az Adatmentések ciklusban szereplő alkalmi versek pedig kiszélesítik a kapcsolathálót, itt is „gyökerek után tapogat a kéz” (Inferno), például Tamási Áron alakja, irodalmi szerepe, vagy az 1989-es események felé. Farkas Wellmann Éva új kötetében a nyelv mögött dolgok állnak és nem egy másik nyelv, miként a Parancsolatok esetében láthattuk. A dolgok idézik elő a világ borult egyensúlyát, s megszólal a Túlhajszolt lelkek balladája. Nagyon fontos különbség, hogy a megszólaló nem a világnak akar megfelelni, inkább önmagában vetkőzi le a mázat, arca mint gyenge rézkarc: „Felföldi szél havat hoz, havat hoz / Visszamennék magamhoz, magamhoz”, olvashatjuk a Bánat utca című versben. Vagy lehet, hogy ez csak kívánság? Vajon mi ennek az akadálya, mi ennek az ára – kérdezzük magunkat, de el is bizonytalanodunk a visszatekintésben, mert nem tudjuk, hogy „magam lennék-e mögöttem az árnyék” (Nélküled hosszú)? Nagyon érzékeny nosztalgia ez, ahol helyet kaphat a kötet legnagyobb kérdésfeltevése is: mit csináltál, miközben mások éltek? Szeretjük az olyan verseket, amelyek az életvilág, azaz a megtapasztalt valóság felől szólítanak meg, ha a versek beszélője magával visz vagy elindít ezen az utazáson és kitekintési lehetőségeket mutat fel. Azok számára ajánlom a Magaddá rendeződni kötetet, akik igényesek önmagukkal és a nyelvünkkel szemben, akik kíváncsiak rá, hogy az énkeresésnek hogyan lehet művészileg új nyelvet és új arcot adni.
Farkas Wellmann Éva: Magaddá rendeződni. Előretolt Helyőrség Íróakadémia, 2020
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. december 19-i számában.)
Eddig ismeretlen felvidéki szerző könyve – ezzel az ajánlással kaptam kézhez Szigety Péter Birinéninek szeretettel című művét. Izgatott voltam, ugyanis fogalmam sem volt, mire számíthatok, s az első gyors átlapozás után kíváncsiságom még inkább fokozódott. Az viszont már akkor biztosnak tűnt, hogy különös könyv akadt a kezem ügyébe.
„Hogyan lesz erőnk a jövő kihívásaival szembenézni? Minden eszköz megadatott: kell hozzá költészet, történet, szeretet. Utána jöhet a tudomány” – olvashatjuk Bonczidai Éva sorait a Magyar Kultúra magazin novemberi, erő tematikájú lapszámának beköszöntőjében. Az erős ember ismérvei, a különféle erőforrásaink, valamint az emberi erő jóra való felhasználásának módozatai mellett az Erő lapszám legfontosabb kérdései tehát e három – hatványozottan hátrányos helyzetű – kulcsfogalom köré épülnek.
Az Animus Kiadó 2007 óta adja ki a skandináv krimik sorozatot, amelynek népszerűsége mind a mai napig töretlen. A sorozatban elsőként az izlandi Arnaldur Indriðason Kihantolt bűnök című regénye jelent meg, s az az óta eltelt tizenhat évben százhatvannál is több címszóval ajándékozták meg a műfaj rajongóit. A legtöbb szerző svéd, norvég és izlandi nemzetiségű, de akad közöttük néhány dán és finn is.
Bela Durancinak, „Szabadka első okleveles művészettörténészének” (Bács, 1931 – Szabadka, 2021) neve egyformán ismert mind a szerb, mind a magyar művészeti körökben, hiszen mind a két nyelven számos könyve, művészekről írt monográfiája, kiállításmegnyitója, katalógusa és folyóiratokban közölt szakcikke jelent meg, s az általa rendezett kiállítások száma is impozáns.
Minden egyes, a helyi regionális történelem egy-egy darabját kiszínezni kívánó kiadvány megjelenése valóban fontos és kívánatos, kiváltképp napjainkban. Éppen ezért nem csupán a felvidéki magyar cserkészmozgalom, hanem a Rimaszombat története iránt érdeklődő számára is érdekes és inspiráló lehet a Lilium Aurum kiadó gondozásában megjelent, A cserkészliliom peremvidéki szirmai című kötet, amelyben a szerző, Gaál Lajos, a 110 éves rimaszombati cserkészet krónikáját tárja elénk.
A huszonöt éves Petőfi Sándor Föltámadott a tenger című versét 1848. március 30-án, a Pesten újra elkezdődött forrongások hatására írta meg, az egész nemzeti közösség szószólójaként. Földrengésszerű változást írt bele egyetlen képbe, egy új világrend eljövetelét hirdetve. Tömegeket mozgatott meg szuggesztív költői erejével, költészetének máig tartó ereje magyarságtudatunk része, nemzeti önazonosságunk, sőt önmeghatározásunk részévé is vált.
Mikor vagyunk arccal a falnak? Mondjuk, ha büntetésből sarokba állítanak. Vagy nekiesünk. Esetleg valaki arccal a falnak lök. Mindenesetre egy olyan élethelyzetet feltételez, amelyet alapesetben nem szabad akaratunkból, örömmel választunk. Szerintem csak úgy senki sem állt még oda egy falhoz. Ha közvetlenül előttünk van, akkor nem látjuk, mi zajlik körülöttünk.
Margaret Atwood 2022-ben megjelent Égető kérdések című esszékötete meglehetősen felborzolta a kedélyeket. Súlyos kérdéseket tesz fel (mi számít igaznak?; összefér-e a politika és művészet?; illetve érdekli a geopolitika, a faji fennmaradás, a történetek létjogosultsága is), amelyekre maró őszinteséggel felel, kellő humorral fűszerezve. A hangsúlyok öt fejezeten keresztül váltakozva jelennek meg.
Tóth László (1949) Rossz napok című keményfedeles gyűjteményes kötetének alcíme Új versek és rátalálások 2018– 2023. Öt év hosszú idő, de egy korábbi interjúban éppen a szerző jelenti ki, hogy „ritkán és keveset írt eddig”. Az Új versek része az alcímnek nyilván a megjelölt időszakban születettekre utal – bár sok esetben utalás nélkül is rájönne a nyájas olvasóközönség, hiszen némely alkotás aktuális, az elmúlt évekre kifejezetten jellemző közéleti és egzisztenciális problémákat boncolgat.
A regény szerkezete nagymértékben hasonlít a lapunk júliusi számában ismertetett Végzetes ígéret című Angela Marsons-krimire, amely ráadásul ugyanúgy 2018-ban jelent meg először, mint Carmen Mola regénye. Mindkét műben egy nő a nyomozóegység rátermett parancsnoka, mindkettőjük csapata egy új taggal gyarapodik, akit a többiek nehezen fogadnak be, mindkét regényben különös részletek derülnek ki a nyomozók magánéletéből.