Pál-Lukács Zsófia: „Mit csináltál, miközben mások éltek?”

2020. december 20., 09:43

Titokzatos költészet Farkas Wellmann Éva költészete, titokzatos a Magaddá rendeződni című, negyedik kötete is. Sejtelmesek, tapintatosak az egyedi hangon kimondott szavak, szókapcsolatok, s rejtőzködő a bennük megszólaló én, akit egy mindannyiunk számára lényeges célkitűzés megvalósításában érhetünk tetten: megtalálni magunkat, otthonosan mozogni a létben, rendet rakni benne. Azt hiszem, kevés ennél nagyobb feladata lehet az embernek, ezért is ad sokat az olvasónak a kötet, különösen ha az adventi várakozás és lelki felkészülés időszakában, ebben a kegyelmi pillanatban olvassuk. Szent fegyelem, bűnbánat, összeszedettség: ezeket a jelképeket sűríti egybe advent liturgikus színe, a lila; a kötet legfőbb jellemzői is ezek lehetnének. A jelentésadást gazdagítja a borító két alapszíne, a kék és a bíbor, hiszen az utóbbit a magasztosság kifejezőjeként ismerjük. Hogyan lehet e kivételes lelki stációkat egységben és magabiztosan kezelni: nagy mestere ennek Farkas Wellmann Éva. A versek beszélőjének rejtett élettörténetén keresztül kicsit mindannyiunk élettörténete megmutatkozik. Sok minden megérinti a belső utazás során, de finoman, árnyaltan viszonyul ezekhez az érintettségekhez, legyenek fájdalmak, emlékek, szerelmek, tépelődések, otthonok: „Én nem szeretnék ilyen sem olyan lenni.” (Minden gondodnak alján). S éppen ebben áll a titok, amire kicsit mindannyian vágyunk: úgy megmutatni magunkat, hogy ne lássanak túl sokat belőlünk, de mégis érezzék a lényegünket, úgy beszélni magunkról, hogy ne mondjunk sokat, de ne is szűkölködjünk a szavakkal.

A szerző nagyszerűen tartja ezek között az arany közép mértékét, a ciklusok által kirajzolódó fejlődéstörténetben (a cikluscímek révén) megmutatja a Születések, Parancsolatok, Örökségek, Adatmentések és Tüskék mechanizmusait, fő működési elveit. Mintha egy fejlődéstörténet állomásait járnánk végig születésünktől (hányszor és milyen formákban születünk újjá kapcsolatainkban, megismeréseinkben, felismeréseinkben?) az Úrnak való engedelmességig, a parancsolatok megtartásáig, majd újraértelmezéséig. Örökségeink adományával és terhével együtt élünk, ezek mind nyomot, tüskéket hagynak nemcsak bennünk, de rajtunk is: „a ráncokat kiszáradt karmok vésik”. S az úton tüskékkel a talpunkban is meg kell tanulnunk járni. Így áll össze a történetünk. Legbelső igényeink itt úgy szólalnak meg, hogy mégsem lesznek klisészerűek. Ezt a kötet többek közt azzal is eléri, hogy beemel a Parancsolatok című előző kötetből is egy részt, szakrális értelmet ad így a vázolt életútnak. Azt hiszem, a kortárs lírában ez is unikum. Talán a fenti liturgikus párhuzamok alátámasztják azt, mennyire szükségszerű volt az ima, könyörgés megjelenítése a kötetben. Lényeges ebből a szempontból a Beszéd és könyörgés születésért című vers, ami a Halotti beszéd és könyörgést parafrazeálja; az Unus est Deus pedig egy nagy hitvallás: „Hiszem, hogy a bűnök / valahogyan, valamikor / bocsánatot nyernek – / egyébként értelmetlen / és elviselhetetlen /a vég felé való / egyre körülményesebb küszködés”. Az Addig megmarad című vers Szent Pál Szeretethimnuszát idézi fel az olvasóban, ez pedig a szeretetről mint alaptörvényről ír.

Emlékszem, milyen meghatározó volt a recepcióban Az itt az ottal című második kötetre jellemző intellektualizmus kiemelése, az elhallgatva kimondás művészete mint fő jellemző (lásd Ungvári László Zsolt recenzióját). Ezt a tendenciát az életműben az idei válogatás viszi tovább. Az első vers egy felkiáltással kezdődik: „Ó, jaj”, formája szonett, ami hagyományosan a versről való gondolkodás meghatározó alakzata. A szerző versformaválasztásával hagyományt idéz, ennek kíván a folytatója lenni, ami azért is jó, mert „a szonett egy évszázada tartós válságban van” (384. oldal). A forma mértéke pedig a formálás, eredménye az egyedi hangban és a szóépítésben megmutatkozó elkülönülés. Az árnyalt kérdésekben, finom (ön)megszólításokban „elveszett az áldott, szép középszer” (Ki nem beszélni). Egyrészt a sok munka, másrészt a tehetség eredményeképpen olyan különleges szókapcsolatok jönnek létre, mint a címben szereplő „magaddá rendeződni”. A tömörített érzetek feszültségét oldja egy-egy szöveg zeneisége, mint a Bánat utca című vers esetében; visszaköszön a népdalok hangulata, de ennél is többet ad a kötet, újraértelmezi a népdalok gondolatvilágát és személyesebbé teszi a megszólalást. Az Adatmentések ciklusban szereplő alkalmi versek pedig kiszélesítik a kapcsolathálót, itt is „gyökerek után tapogat a kéz” (Inferno), például Tamási Áron alakja, irodalmi szerepe, vagy az 1989-es események felé. Farkas Wellmann Éva új kötetében a nyelv mögött dolgok állnak és nem egy másik nyelv, miként a Parancsolatok esetében láthattuk. A dolgok idézik elő a világ borult egyensúlyát, s megszólal a Túlhajszolt lelkek balladája. Nagyon fontos különbség, hogy a megszólaló nem a világnak akar megfelelni, inkább önmagában vetkőzi le a mázat, arca mint gyenge rézkarc: „Felföldi szél havat hoz, havat hoz / Visszamennék magamhoz, magamhoz”, olvashatjuk a Bánat utca című versben. Vagy lehet, hogy ez csak kívánság? Vajon mi ennek az akadálya, mi ennek az ára – kérdezzük magunkat, de el is bizonytalanodunk a visszatekintésben, mert nem tudjuk, hogy „magam lennék-e mögöttem az árnyék” (Nélküled hosszú)? Nagyon érzékeny nosztalgia ez, ahol helyet kaphat a kötet legnagyobb kérdésfeltevése is: mit csináltál, miközben mások éltek? Szeretjük az olyan verseket, amelyek az életvilág, azaz a megtapasztalt valóság felől szólítanak meg, ha a versek beszélője magával visz vagy elindít ezen az utazáson és kitekintési lehetőségeket mutat fel. Azok számára ajánlom a Magaddá rendeződni kötetet, akik igényesek önmagukkal és a nyelvünkkel szemben, akik kíváncsiak rá, hogy az énkeresésnek hogyan lehet művészileg új nyelvet és új arcot adni.

 

Farkas Wellmann Éva: Magaddá rendeződni. Előretolt Helyőrség Íróakadémia, 2020

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. december 19-i számában.)