Sötétség. Fény. Magasba nyúló kezek. Csend. Erőteljes mozgás. Ismét csend. A halál jelenléte nemcsak a színpadon játszókra nehezedik, hanem mindenkire. Életképek, emlékek és történelmi, objektív adatok egyvelegéből alakult ki az Udvari Kamaraszínház és a Vajdasági Kamara Táncegyüttes közös produkciója, melynek ötletgazdája Patyerek Csaba, rendezője pedig Kálló Béla színművész. Az előadás dramaturgja Szigeti Réka.
A Sors-kanyar címet viselő, táncos-prózai momentumokkal is megtűzdelt előadás a Don-kanyarnál megtörtént eseményeket meséli el, szerelmi szálra felfűzve. Dajka Margit és Lajtos Árpád élettörténetén keresztül nyerünk bepillantást a tragédiába. Felesleges arról beszélni, hogy mi történt ekkor, hiszen mindenki tisztában van az ott történtekkel, ami ennél fontosabb, hogy ma hogyan nyúlunk ehhez, egyáltalán beszélünk-e erről eleget, vagy mi ennek a múltbéli, meghatározó eseménynek a kivetülése a mára.
Az előadás táncos részeit Táborosi Margaréta és Patyerek Csaba álmodták meg. Csaba a néptáncos elemekért felelt, a népi jellegű koreográfiákért, míg Margaréta a kortárs vonal beépítéséért. Meghatározó élmény látni, hogy egy-egy népi elem hogyan tud működni civil mozgásba beépített díszítőelemként. Rendkívül fontos misszió a néptánc életben tartása, megmutatása, hiszena kultúránk része. Felemelő pillanatokat szerzett az előadás első jeleneteinek egyike, amikor Mészáros Gábor (Lajtos Árpád) egy laza bokatekeréssel elnyomja a cigit, majd ezt követően robban be a táncosgárda, akik tánclépésként alkalmazzák az imént még egyszerű, hétköznapi mozdulatot. Nagyon téved, aki azt gondolja, hogy a néptánc képtelen fizikai fájdalmat, érzéseket, gyötrődéseket kifejezni. Az egyik legelementárisabb kifejezési formánk, ami magyarázat nélkül találja meg az utat a szívig és a lélekig.
Hatásvadász-e az előadás? Nem. Mindössze nem lehet elég sokszor és nyomatékosan elmondani, ismételni azt, amit már Örkény is leírt, hogy az emlősnek nem mindegy, hogy ő darálja-e a húst, vagy őt darálják-e meg. A fronton harcoló embereknek parancsot kellett teljesíteniük, nekik nem volt választási lehetőségük, hogy vállalják-e a harcot, vagy sem. Az előadás egyik legszebb (legtragikusabb) jelenete, amikor a karácsonyra írt katonai leveleket narrálják. Ezekben a levelekben a remény folyamatos elvesztését, a leépülést halljuk. Ami viszont megmarad, az a hit. Azóta is ez a mondat jár a fejemben: „Ha valami emberi dolog történne velem… vigyázzatok egymásra”. Talán azért is ez a „kedvenc” jelenetem, mert a karácsony az egyik olyan ünnepünk, amikor kicsit közelebb kerülhetünk Istenhez. Amikor érezzük a jelenlétét. Ezek a levelek átvitt értelemben imaként is értelmezhetők. És ezeket az intim pillanatokat a professzionális fénytechnikának köszönhetően még jobban át tudjuk érezni.
Az előadás roppant kevés kellékkel és minimalista díszlettel operál, de mindezek folyamatosan mozgásban vannak, folyamatosan új értelmet nyernek, mindig más környezetben, mindig új jelentéssel bővülnek, így elősegítik az előadás időkezelési technikájának kiváló működtetését. Deszkák… mindegyik táncosnak egy jut. Az egyik repülőt, a másik keresztet, majd lövészárkot, akasztófát, koporsót szimbolizál. A teljes zűrzavart. A katonai kellékek, ládák aktív, szerves részei az előadásnak. A katonákat megszemélyesítő táncosok nem biodíszletként vannak jelen… az elmének a gonosz játékszerei, amelytől sosem tud szabadulni az ember. Ők azok, akik meggátolják a felejtést.
Múlt? A jelenben vagy éppen a jövőben vagyunk? A kollektív tudat legmélyebb bugyraiban van a közönség. Ott, ahol az őrület határán, a pokolhoz közel élték mindennapjaikat az ott szolgáló katonák. Lajtos Árpád és Dajka Margit (Stelly Zsófia) gondolatai között bolyongunk, minden mozdulatukban ott vagyunk. Mindent velük együtt élünk meg. Vajon ők a kommunikációban megértették egymást? Nem. Tragédiából táplálkozni és így normális életet élni nem lehet. A Dajka Margitot alakító színésznő magával ragad. Lázasan próbálja elvonni férje figyelmét a múltról, akinek néhány pillanatig ez sikerül is, de mindig visszaesik a „piszkos, orosz paradicsomba, a tetűfészekbe”. Lehet-e ettől megszabadulni? Túlélni lehet. Az idősíkok egybecsúszása itt is remekül működik, hol a fronton vagyunk, ahol még csak az udvarlási fázisnál tartanak, utána már a kórházban, ahol Margit az életéért küzd. Váltakozva próbálják meg együtt feldolgozni az ott átélteket, látottakat. Igazán sosem tudnak ettől megszabadulni. Hátborzongató látni, amikor a színész kilépve önmagából, teljes átszellemüléssel mondja el a monológokat, amelybe belepusztul, ami fizikai tüneteket is produkál (remegő végtagok, remegő hang). Mindkét színész alakítása teljesen másik síkra emeli az előadást, még többet kap a néző. A fájdalmat és a szerelmet. Valami megbomlik, és a „kismadár” a halálával száll ki a kalitkából, és válik szabaddá. Férje pedig az öngyilkossággal. Vagy éppen az ellenkezője történik?
Az előadás zenei apparátusa olyan energiákkal hat a nézőre, mint amikor a szentmisén a pap prédikációja eljut a szívünkig, és úgy érezzük, végre, végre valamit sikerült megértenünk. A népi hangzást megbontja, néha diszharmonikussá teszi egy-egy dobszóló (Bubla Bence) vagy egy zongorán megszólaló erőszakos dallam (Szerda Árpád). A teljes zűrzavart, a halálfélelmet, a háborús övezetet, a szenvedést… mindezt látjuk, érezzük és halljuk is. Hallhatjuk a sikoltásokat, az üvöltést. A halálhörgést. Haláltánc az egész előadás. Más-más formában, de mindenkivel eltáncol egy utolsót. Nincs kivétel. Szerda Balázs (zeneszerző) is nagyon mélyről jövő érzéseket és gondolatokat közvetít a zenén keresztül. Ha csak egy-egy számot hallgatunk meg mindentől elvonatkoztatva, akkor sem érezzük a nyugalmat. Izzik és pezseg az egész. A lélek olyan részlegeiből előbukkanó melódiák ezek, amelyek segítenek a megértésben. Az egymásra figyelésben.
A fizikai fájdalmat folyamatosan megjelenítik a táncosok is, hiszen két órát végigtáncolnak, és érzelmekkel teli szereplést adnak, folyamatosan mozognak, nincs egy perc nyugtuk sem, ahogyan az előadásnak sem, rajtuk van az előadás súlya, ahogyan a fronton szolgáló katonákon. A színészek is állandóan aktív részesei az előadásnak, a táncos jeleneteknek, nem külső szemlélői, itt minden a kollektív tudat részese, amelyből senki sem találja a kiutat. Az előadásnak nincs nyugvópontja, a néző sokszor érezheti azt, hogy nem bírja már tovább, mert túlcsordul. Ez a legnagyobb feladat. Szembenézni önmagunkkal. Az előadás zárójelenete képeslaphoz hasonlít. Hófoszlányok. Emlékcafatok. A katonák lelke és a szerelmespáré is egybeforr, egymás értelmezései. Elválaszthatatlanok egymástól. De vajon szabadok-e?
„Hogyha megtartasz még több időre,
Virradjunk boldog, szebb jövendőre…”
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2021. novemberi számában)
Kockázatos lehet, az elfogultság veszélyével járhat családtörténetet családtagként írni, különösképpen akkor, ha az mégsem csupán családtörténet, hanem korrajz és valamelyest történelem vagy éppen egyháztörténet is. Ugyanakkor a kívülálló szerző történetmesélés alapján sohasem képes olyan pontosan vagy olyan erővel érzékelni és ezáltal érzékeltetni az évtizedek eseményeit, mint aki mindazt átélte: látta, érezte, élvezte vagy szenvedte.
A történelemfilozófia egyik sarokpont jellegű kérdése, hogy mekkora szerepük van az egyes embereknek, az egyén(iség)eknek az őket érintő események alakulásában, és ugyanők mennyire állnak tehetetlenül a (nagy horderejű) társadalmi folyamatok örvénylésével szemben; másképp fogalmazva – és így már teológiai dimenziót kap a dilemma – milyen viszonyban áll a személy szabad akarata életének fejleményeivel, elválasztható-e a bejárt út milyensége a körülötte minden pillanatban változó világ aktuális állapotától, még egyszerűbben: mekkora hatása lehet az embernek saját sorsára?
Egyszer úgyis agyonütöm – mondja Alida apja
és nagyszülője szinte egyszerre,
amikor kétévesen, tanulva
a szavakat, az élet dolgait, a jelzőkre
specializálódva, anyja után mindenre
rákérdez. – Egyszerű, én azt hittem, kétszerű –
volt egyik kedvence anyjának is,
bosszantva a körülötte lévőket.
Gion Nándor a vajdasági magyar irodalom neoavantgárd törekvéseinek egyik szuverén tehetségeként tűnt fel a hatvanas évek elején, a ma már irodalomtörténeti jelentőségű újvidéki Új Symposion folyóirat alkotói körében. Kísérletező kedve azonban nem korlátozódott az újszerű formatechnikák kialakítására, hanem konfliktushelyzeteket is bátran vállalva törekedett a vajdasági magyar élet történelmi múltjának és mindenkori jelenének az ábrázolására, azoknak a személyes sorsokat alakító társadalmi folyamatoknak a kegyetlen valósághűséggel való megjelenítésére, melyek az élet útját alakítják.
A regény címe morbid és megdöbbentő. Ugyan mi az, amiért megérné meghal ni? Az antikvitásban, a romantikában, a hazafias eufória közepette léteztek olyan eszmék, amelyek szerint az önfeláldozás erkölcsileg méltányolt cselekedetnek számított, de akkor is úgy, ha más áldozta fel az életét valamiért. De miért áldozná életét bárki is a jelenben?
Mint egy segélykiáltás, úgy törnek fel a női lélek legmélyéről Póda Erzsébet melankolikus történetei. Ez a karcsú kötet mérhetetlen súllyal telepszik az olvasóra, a sorok felfejtése közben mellkasunkon érezzük az erőszak és az agresszió nyomását. Ez a fojtogató atmoszféra árad a kötetegészből, emiatt észleljük úgy, hogy ennek a könyvnek mélyfekete az alapszíne.
Hogyan érkezik? A sokszor föltett kérdésre van egy átírt tréfából merített válaszom. Egy-két órával éjfél után zörgetnek Károly bátyánk ablakán. Az öreg még mély álmát fogyasztja, de nagy nehezen megébred, föltápászkodik, kinéz, kiszól, ki az, kérdi. Én vagyok, Károly bá’. Van-e bíbor tintája? Az öreg elkanyarítja a szót, kihajít valami kézre állót az ablakon, majd visszafekszik.
Eddig ismeretlen felvidéki szerző könyve – ezzel az ajánlással kaptam kézhez Szigety Péter Birinéninek szeretettel című művét. Izgatott voltam, ugyanis fogalmam sem volt, mire számíthatok, s az első gyors átlapozás után kíváncsiságom még inkább fokozódott. Az viszont már akkor biztosnak tűnt, hogy különös könyv akadt a kezem ügyébe.
„Hogyan lesz erőnk a jövő kihívásaival szembenézni? Minden eszköz megadatott: kell hozzá költészet, történet, szeretet. Utána jöhet a tudomány” – olvashatjuk Bonczidai Éva sorait a Magyar Kultúra magazin novemberi, erő tematikájú lapszámának beköszöntőjében. Az erős ember ismérvei, a különféle erőforrásaink, valamint az emberi erő jóra való felhasználásának módozatai mellett az Erő lapszám legfontosabb kérdései tehát e három – hatványozottan hátrányos helyzetű – kulcsfogalom köré épülnek.
Az Animus Kiadó 2007 óta adja ki a skandináv krimik sorozatot, amelynek népszerűsége mind a mai napig töretlen. A sorozatban elsőként az izlandi Arnaldur Indriðason Kihantolt bűnök című regénye jelent meg, s az az óta eltelt tizenhat évben százhatvannál is több címszóval ajándékozták meg a műfaj rajongóit. A legtöbb szerző svéd, norvég és izlandi nemzetiségű, de akad közöttük néhány dán és finn is.