Perbete
Perbete, víg
Perbete,
arra jártam
egy hete,
akkora a
szőlő szeme,
óriás is
látna vele.
Perbetén, de
Perbetén,
honvédnak állt
több legény,
kerek negyven,
azt beszélik,
szolgálták a
hazát végig.
Karva
Akarva vagy nem akarva,
rossz fát tett a tűzre Karva,
fekete csibéje, pardon,
iglic volt, a széltől hallom.
Aranyat hordott naponta,
elfért a kincs hat vagonba,
az lett a sok munka vége,
beledöglött egy estére.
Odalett az adománya,
nem viszi el már a kánya,
fekete tollá lett minden,
azt fosztja a falu ingyen.
Martos
Garabonciás a kölyök,
Martosra jár, hogyha köhög,
lándzsás útifű teától
meggyógyul ő, szeme lángol.
Sárkánytojást ad Martosnak,
szerencsepatkót száznyolcat,
ragyog a nép szeme, szája,
rántotta lesz vacsorára.
Ki van fújva már a tojás,
kezdődhet a földindulás,
sárkánytojást patkol Martos,
népe így lesz híres, rangos.
Babindál
Babindál, Babindál,
a Fiastyúk
éjjel-nappal
Asszony-völgyben
kapirgál.
Varjú károg, nincs itt török,
elkaplak én, ha felnövök.
Babindál, Babindál,
fán csücsülve
Péterke, Pál
a lábával
kalimpál.
Bokor zizeg, ha felébred,
visszafelesel a szélnek.
Zsitvabesenyő
Besenyőn a
szelek lusták,
jó dolgukat
is megunják.
Rosszból arra
akad bőven,
nem esik ott
az eső sem.
Anyóka sír,
bánat, szállj el,
több a mákfej,
mint a mákszem.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2020. júliusi számában)
Azon a napon, amikor nem akart elállni az eső, és az ablakokon nem lehetett az utcára kilátni, Gazda betelepedett a bordó fotelbe, és maga elé terítette az újságot. Ezt különösen szeretem, mert olvasás után megkapom a lapokat, és annyi darabra tépem, amennyire csak kedvem tartja. Néha gombóccá gyűr egy-egy oldalt, és odagördíti hozzám, mintha nem tudnám megkülönböztetni a labdától.
A délutáni nap beragyogta a tájat mosolyával, melegével pedig végigsimította Kerekerdőszéle összes növényét és állatkáját. Zsombor, a mosómedve nagymosáshoz készülődött. Odújában szétválogatta a hatalmas kosarakban összegyűlt szennyest. Külön a kis mosómedvékét, szépen színek szerint, aztán a mosómedve futballválogatott sok-sok mezét, nadrágját és zokniját. Kosaranként kihordta az udvarra, ugyanis méretes, felülről nyíló mosógépét ott tartotta.
Akkoriban a Nap gyakran járt a Földön. Amerre elhaladt, minden sokkal világosabb volt, élet sarjadt a nyomában. Arra gondolt, hogy ez a Föld olyan csodálatos, szeretné beragyogni az egészet. Megpihent egy kicsit egy tóparton, majd elszundított, de nem is bánta, hiszen a legjobb ötletei akkor támadtak, amikor jól kipihente magát. Olyankor fényesebben is ragyogott.
A halastó körül nádas, fűzfák, nyárfaerdő varázsolták mesebeli tájjá a vidéket. János naphosszat horgászott a tóban. Rendszerint egy fűzfa hűvöséből vetette horgait a vízbe, majd leült az árnyékba és figyelte a nyeleket. De hiába próbálkozott egyszerre három horoggal is, amint azt a sikeresebb horgászoktól látta, kerülte őt a szerencse. Ha fogott is halat, inkább az apraja akadt a horgára.
Egy szép napon Vince vakond elhatározta, elhagyja a galagonyás alatti földterületet, és tovább fúr, beljebb, a cserjés felé. Amikor kibújt a túrása tetejére, egy csodaszép vidéket pillantott meg. Daloltak a virágzó bogáncsok és a madarak. Leírhatatlan öröm töltötte el a szívét, úgy döntött, pihenésként kifekszik az illatos pázsitra. Hamarosan kíváncsi szövőmadarak pittyegésére ébredt, akik huncutul röpködtek és ugrándoztak Vince körül.
Cickányunk elmorzsolt néhány kiszivárgó könnycseppet a szeme sarkában, majd a batyura nézett, amiben kolbászt, hagymát, olajat rakott össze, amikor a bulira készült. Közben az olaj valamilyen ismeretlen oknál fogva kidőlt, átáztatott mindent, ami a batyuban volt. Lemondóan nézett a használhatatlanná vált ennivalóra, leült az ablak elé és sírni kezdett.
Egyszer volt, hol nem volt, három hatalmas hegy között volt egy kis tó, amelynek a vize olyan zöld volt, mint a legszebb smaragd a világon. Itt lakott az egyetlen tündér a vidéken. Amikor a többiek hátrahagyták őt, csak annyit mondtak neki:
– Ez a tó a te területed. Az a feladatod, hogy boldoggá tedd az embereket!
Álmatlan Antal álmatlanságban szenvedett. Éjjelente csak forgolódott az ágyában, ásítozott, sóhajtozott, végül fölült, megfordult, és jól megrázta, igazgatta-ütögette-gyúrogatta-gyűrögette a párnáját, sőt, püfölte, már ahogy az erejéből telt. Ebben aztán úgy elfáradt, hogy egy pillanatban a párnára zuhant a feje, és elaludt. Igen ám, de negyed óra múlva fölébredt, ásítozott, sóhajtozott, végül fölült, megfordult, és megint jól megrázta, igazgatta-ütögette-gyúrogatta-gyűrögette a párnáját, sőt, megint püfölte!