Lovranits Júlia Villő: Alíz madáretetője

2020. november 09., 10:26
Raffay Dávid: Paradicsommadár (mészkő, 45 cm, 2012)

A nyolcéves Alíz unatkozva üldögélt a napsütéses téli délutánon. A karácsonyfa díszei újra a padlásra kerültek, elfogyott a mézeskalács is, de azért még tél volt – csak hát már nem volt mire várni. Vége lett az ünnepeknek, kezdődtek az iskolai hétköznapok. A kislány szomorkodva bámult ki az ablakon a deres, ködös kertbe.

– Legalább most volna a születésnapom vagy a névnapom! Akkor megint várakozhatnék valamire! – sóhajtotta a kislány, de mit volt mit tenni, Alíz nem januárban tartotta a neve napját, és történetesen augusztusban született. A barátai sem értek rá éppen, hogy ővele játszanak, mind síelni utaztak a hétvégén a családjaikkal.

A tetejébe megérkezett az igazi, fogcsikorgató hideg is. A karácsonyra kapott új mesekönyveket a kislány már mind elolvasta, apuval megcsinálták a Kis felfedező készlet összes kísérletét, igazán nem tudta, mihez kezdjen egy ilyen hideg, unalmas, téli hétvégén!

Lovranits Júlia Villő | Alíz a nyári táborban
Alíz még soha nem volt korábban nyári táborban, így kicsit megszeppent az ötlettől: sok idegen gyerek és egy egészen új hely, ahol még soha nem járt! És még a nagymama sem mehet vele. De erősebb volt a kíváncsisága, mint a félelme, úgyhogy hipp-hopp, máris jelentkezett a táborba, és hamarosan ott találta magát hátán hátizsákkal, fején kissapkával egy nyüzsgő gyereksereg közepén.

Ezt a napot csak valami új és sose látott dolog menthetné meg, hogy ne legyen ilyen nyomott a hangulata. És akkor valami mégis történt: elkezdett havazni! Hatalmas pelyhekben szakadt a hó, és Alíznak eszébe jutott, hogy milyen jót sétáltak tavaly a hóban Nagymamával! Hiszen vele mindig hatalmasakat lehetett sétálni akár téli, akár nyári délutánokon. Néha elmentek az állatkertbe, egy-egy nagyobb parkba, de legjobban a környéken, a kertes házak között szerettek kalandot keresni, és mindig találtak valami izgalmasat. Alíz rögtön jobb kedvű lett és gyorsan át is telefonált Nagyinak.

Amikor Nagyi megérkezett, éppen elállt a havazás, így el is indultak mindjárt. Csak úgy ropogott a hó a talpuk alatt! Hógolyózni Alíz ugyan nem szeretett, de hóembert építettek a közeli parkban. Rögtön többet is! Hónagymamát hóunokával, melléjük egy kiskutyát is, öreg gesztenye lett az orra.

Azután pedig nyomokat kerestek a friss hóban. Erre egy hölgy járt, magas sarkú csizmában, arra egy bácsi, hatalmas bakancsban. Amott egy kislány nyoma, a cipője talpa csillagos mintát hagyott a havon. Ott kutyák szaladtak át, egy kisebb kutya és nagyobb is. Nahát, egy cica nyomát is megtalálták! Kisebb és nagyobb szarkalábak: madarak jártak arra. És mintha angyal szárnya volna, olyan csíkokat hagyott a madárszárny, ahogy felreppent egy varjú.

Ahogy a hátuk mögé néztek, látták a saját lábnyomaikat is, ahogy végigkanyargott az úton: a kis csizma és a nagy, szépen egymás mellett. Ahogy belestek a didergő kertekbe, egyik udvaron különös, apró házikóra lettek figyelmesek, ahol nagy volt a sürgés-forgás! Alíz először azt hitte, manókat vagy koboldokat lát kisurranni a kis ajtón, de nem: madarak voltak! Valaki szépséges palotát épített itt a madaraknak: több szinttel, díszes tetővel és telis-teli magokkal. A vendégek nem is kérették magukat: széncinegék és csúszkák repkedtek ki és be, szép, tarka tengelicek civakodtak a bejáratnál. Alíznak legjobban a kékcinege tetszett:

– Nagyikám, olyan az a madár, mint egy kis tavasz a télben! Hiszen olyan a színe, mint a tavaszi ég kékje, hozzá egy kis sárga napsütés! Rengetegszer láttam képen, de élőben, ilyen közelről még soha! Nem lehetne nekünk is ilyen házikónk otthon a teraszon?

– Megpróbálhatjuk – mondta bizonytalankodva Nagymama –, de nem tudom, hogy is kezdjünk neki?

Otthon aztán mindent megpróbáltak!

A Nagypapa próbálta, fúrt-faragott, de az etető mégsem sikerült.

A Nagymama próbálta, varrta, szegelte, de nem ment.

De Alíznak végre eszébe jutott valami:

– Nincs itthon egy üres gyümölcsleves dobozunk? A tanító néni mutatott egy etetőt tavaly télen, amit dobozból készített, talán nekem is sikerülne!

Alíz festett, vágott, ragasztott és a madáretető elkészült: vidáman hintáztatta a szél a teraszon!

– Mit tegyünk bele?

– Kenyérmorzsát! – javasolta Nagymama.

– Kolbászt szalonnával! – próbálkozott Nagypapa.

– Egyiket sem! – nevetett Alíz. – Amikor anyáékkal kirándultunk, egy madarász nénitől azt hallottam, hogy se kenyeret, se sós szalonnát nem szabad adni a madaraknak, mert megbetegszenek tőle! Fekete napraforgó, az lesz jó nekik!

Gyorsan kitették az eledelt a madáretetőbe, és már szálltak is rá a madarak. Csupa surrogás lett a terasz!

Alíz boldogan figyelte őket az ablakból. Azután megpillantott egy hatalmas, fekete madarat, ami a kerítésre szállt.

– Varjú koma, neked ma nincs ebéd, nem férsz be az etetőbe! – viccelődött Nagypapa.

– Nem adhatnánk valamit neki is? – kérte Alíz. – Egy kis tavalyi dió van itthon?

– Ha így megsajnáltad, vidd ki neki! – húzott elő egy zsákot Nagymama. – Alighanem hozza majd a barátait is!

És valóban! Bár a kislány közeledésére felröppent, hamarosan visszatért a fekete vetési varjú. És sorra bukkantak fel a kerítésen, hogy aztán komótosan lépegessenek a hóban és fel-felkapjanak egy-egy diót.

– A fekete tyúkok – nézte őket vidáman Nagypapa.

– Dehogy tyúkok! – méltatlankodott Alíz. – Olyanok inkább, mintha vén varázslók lennének, nagy titkok tudói!

Akár így, akár úgy, a diót összeszedték.

Éjszaka megint havazott, reggelre apró lábnyomok gyöngysora vezetett az etetőhöz és megrágcsált magocskák jelezték: egy egérke is erre járt!

Nagymama ijedt képet vágott, de Alíz boldogan mosolygott magában:

– Váljék egészségére! Várjuk őt is szeretettel!

 

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. február 8-i számában.)