2020. december 03., 06:57
A Rákóczi Szövetség és az Emberi Erőforrások Minisztériuma közös rajzpályázatának zsűrielnöke volt Jankovics Marcell, a Nemzet Művésze, Kossuth- és Balázs Béla-díjas rendező, grafikus. A Kultúra oldalán Seres Gerda beszélgetett vele.
– Az a jó művész, aki gyerek marad, mondta egyszer. Mit érdemes megőrizni a gyermeki látásmódból?
– Ez tudatosan nem megy. Az ember nem úgy működik, hogy ezért vagy azért tudatosan megőriz ezt-azt a gyermekségéből. A legismertebb formája a jelenségnek az, amikor az ember felnőttkorában is infantilisan, gyermekded módra viselkedik. Természetesen nem erre gondolok. Kissé közelebb jutunk a megoldáshoz, ha azt mondom, hogy felnőttként is örömét leli olyan dolgokban, amelyek gyerekként foglalkoztatták. Szeret játszani például, vagy megmaradnak az érdeklődésének olyan körei, amelyeket egy komoly felnőtt szégyell bevallani. Ha pozitívumnak tekintem, akkor ilyen a nyitottság, a kíváncsiság, a humorérzék, a színészi hajlam. Ami nem parttalanul terjed ki mindenre, hanem ezeket a tulajdonságait alkalmazni tudja valaki alkotás közben.
Ilyen a gyermeki ártatlanság, amivel az ismert mesében a gyerek ki meri mondani, hogy a király meztelen. Nem a konvenciók rabja, nem akar megfelelni, igazodni megadott irányokhoz, majmolni másokat. Gyermeki tulajdonság, hogy ami izgatja, abban önfeledten el tud merülni. A jó művész se lát, se hall, amikor dolgozik. Legendás szorgalma ezen alapszik. Nagyon fontos az érzelmi megközelítés. Ez is a gyermekség sajátja. A műalkotás akkor jó, ha az érzelmeken keresztül hat.
– Amikor gyerekrajzok közül kell kiválasztania a legjobbakat, melyek a fő szempontok?
– Életkortól és személyes érettségtől függ, mikor mit figyel az ember. Hatévesen a színek vonzzák őket. Ez a növekedés, nevelés hatására elhalványul, és a vonal, a forma válik uralkodóvá. Kicsiknél az antropomorfizációs szándékra figyelek. Egy épület érzelmeket tud kifejezni, mert „arca van”: ablakszem, szemöldökfa, homlokzat… Imádni való, ha filozófiája van, a gyermeki világlátáshoz illően fogalmaz meg olykor kacagtatóan szellemes tartalmakat. Legyen személyes, lehessen látni, hogy köze van ahhoz, amit csinált. Izgalmas látni, ahogy a tudattalan érvényesül. A szülők veszekedése, az osztálytársak csúfolódása „viharos” érzelmeket produkál a papíron. Idősebbeknél az aprólékos kivitelezés értékelhető. A nemi éréssel kezd elfogyni az alkotás láza, helyette más láz veszi birtokba őket. A tehetségesebbje még reméli, hogy ez az ő útja. A tudatosság meghatározó, és ha megvan, hatalmas munkát képesek beleölni a feladatba.
– Zsűrizéskor el tud vonatkoztatni a professzionális szakmai kritériumoktól?
– Jó munkák esetében igen. Értékelendő a szellemesség, az intelligencia, az önállóság. Jó rajztanárok ezekre építenek. A rosszabbak megszabják a teendőt; ilyen esetben egy pályázaton egy iskolából sok egyforma munkával találkozik az ember. A professzionális szakmai kritérium azt jelenti a számomra, hogy észreveszem-e, mennyi a látottakban az eredeti, saját, és mennyi az idegen hatás. Szakmai kérdés az is, hány éves kortól tanítsunk különféle technikákat. A rossz ízlést észre kell venni. Ez sohasem a gyerekből jön, hanem idegen mintákból. Rossz ízlésű a szülő és a tanár lehet, a gyerek ennek csak az áldozata.
– Mit gondol, már általános iskolás korban szembeötlő a rajztehetség?
– Az enyém szembeötlött. Művészettörténeti példának pedig ott van Dürer, aki tizenhárom évesen már nem „gyerekesen” rajzolt. Nálam ez egy évvel később érkezett el.
A teljes interjú a Kultúra oldalán olvasható.
