– Gyermekkorában is ennyire színesnek látta a világot? Mikor döntötte el, hogy a képzőművészeti líceumba jelentkezik?
– A gyermekéveimet körülbelül hatodik osztályos koromig főleg a dzsúdó határozta meg. Nem számítottam jó gyermeknek, környezetem verekedősnek tartott. Szüleim, hogy energiáimat valamelyest mederbe tereljék, már napközis koromban beírattak cselgáncsozni. A gond az volt, hogy nemcsak az edzőteremben gyakoroltam a küzdősportot, hanem az iskolában és az udvaron is. Ötödiktől rajzosztályba kerültem, ahol kinyílt számomra egy új világ. Egyre jobban kezdett érdekelni a rajz, a festészet. Tehetséges osztálytársaim voltak, akik most is jó barátaim, s akik később ismert grafikusművészekké váltak, többek közt Csillag István, Léstyán Csaba, Fazakas Barna. A rajzot és a festészetet Gaál András tanította, a szobrászatot pedig Ferencz Ernő. A szakórák számomra sokkal izgalmasabbak voltak, mint az elméletiek, szenvedéllyel vetettük bele magunkat a feladatokba, egészséges versengés alakult ki köztünk. Gaál András személyisége, rajztudása, virtuozitása felszította bennünk a lelkesedést. A középiskolában pedig Márton Árpád tanított nagy odaadással, átéléssel, határozottan él bennem egy-egy akkori téma még ma is.
– Milyen stációk jelölik további pályáját, kiknek a hatására, illetve mikor vált az olajfestés a kedvenc eljárásává, a színkezelés és szimbolika hogyan nyert teret művészetében?
– Tizenegyedik osztályban, Temesváron, országos tantárgyversenyen vettem részt. Megtetszett a tágas belváros, a számos templom és zsinagóga. Az ottani művészeti középiskola az egyik legerősebb volt az országban. Egy év múlva oda felvételiztünk egyetemre többen is az osztályból. Akkor még minden szakon három-négyszeres túljelentkezés volt, és nagy örömömre elsőnek jutottam be festészet szakra, amihez ugyanakkor az is hozzájárult, hogy magyarul vizsgázhattunk művészettörténetből. Leon Vreme osztályába kerültem, személyében egy igazi koloristát ismertem meg. Később tanított Constantin Flondor is, aki testközelbe hozott egy nagyon szubtilis, átszellemült szemléletet. Szakács Béla rajzóráin pedig, azt hiszem, minőségi javulást értem el a tanulmányrajz terén. Míg David Carol festészeti és módszertani órái igazi szellemi kalandot jelentettek számomra, nagyon élveztem az eszmefuttatásait.
Tisztultabb viszonyok
– A tanítás és alkotás miképp férnek meg, illetve egészítik ki egymást, akár időben is? Hogyan alakítja a diákok látásmódját?
– A tanári pálya biztos egzisztenciát jelent egy művésznek, nem volt bátorságom más utat választani, ez a minta működött bennem, közvetlen mestereim is egyben mind tanárok voltak festői mivoltuk mellett. Meg vagyok békélve ezekkel a feltételekkel. A család–iskola–műterem hármasságában osztom meg az időmet, ebből kell kihoznom, amire képes vagyok. A legjobb képeim még bennem vannak, rajtam múlik, hogy mikor teszem őket láthatóvá. Az iskolában igyekszem a festészetet megszerettetni, és ez tényleg nagy kihívás, mert a képi világ, ami szembejön – ha csak a médiára gondolok – ömlesztett, teljesen szűretlen, és akaratlanul szétzilál. Nekünk, művésztanároknak ebben az ellenszélben kell rászoktatnunk a diákok figyelmét a képi minőségre, magunkat pedig formában tartanunk, úgy is mint alkotók, hogy legyen fedezete a mondandónknak.
– Milyen hatások érik, alakítják, milyen impulzusokat enged be a festészetébe?
– A művészettörténet tele van nagyszerű életművekkel, rengeteg kisebb-nagyobb hatás ért, sok nevet, művészt említhetnék, aki beépült a világomba. Ha egy korszakot kellene kiemelnem, akkor a két világháború közötti magyar festészet áll a szívemhez legközelebb. Ez az időszak az én szememben a festészet hőskora, gondolok itt a szentendrei festőkre, a Római Iskola művészeire vagy olyan egyéniségekre, mint Nemes-Lampérth József, Nagy István vagy Farkas István.
– Mi a munkamódszere, milyen köznapi helyzet, élmény szolgáltat inspirációt?
– Általában reggel, délelőtt szeretek dolgozni, ebben a napszakban örülök a létnek a legjobban. Legtöbbször egy konkrét élményből indulok ki, vázlatot készítek, vagy ha úgy adódik, lefényképezem a témát. Ez lehet egy külvárosi részlet, a vasút, egy híd vagy kút látványa, vagy éppen egy arc. Törekszem arra, hogy az érzékelés élményét átmentsem, de közben kiemeljem a konkrét tér-időből. Többször körbejárok egy-egy motívumot, így született meg a Híd vagy a Kút sorozat. Van, mikor a helyszínen dolgozom, ilyenkor viszont kevésbé tudok elvonatkoztatni, látványfüggőbb lesz a munka. Nincs állandó munkarendem, vannak pillanatok, amikor elbizonytalanodom és úgy érzem, hogy nem tudok megújulni. Nem termelem a képeket, ez idegen tőlem. Az egyéni kiállításoknak is akkor látom értelmét, ha tényleg hozzá tudok tenni valamit az addigiakhoz. Kipipálni az önismétlést, nehogy elfelejtsenek – ilyen félelmek nem mozgatnak.
– Ehelyett milyen tervek, kiállítások, témák foglalkoztatják?
– Az utóbbi időben kollázsokat készítettem, felmerült bennem az igény, hogy kiszűrjem munkáimból a fölösleges részleteket, kevesebb tényező alakítsa a képfelületet. Hasznos kitérő volt, tisztultabb viszonyokra törekedtem, s úgy látom, hogy ez – legalábbis részben – sikerült. Ezt az anyagot Csíkszeredában, a Székelyföld Galériában kellett volna kiállítanom, de a vírus miatt az egész elhalasztódott. Viszont így örömmel fogadtam a felkérést és az alkalmat, hogy ezeket a munkákat itt bemutathassam.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. decemberi számában)
„A célom végül is mindig a jelen tettenérése, megragadása, és hogy az ember felismerje önmagát, ráébredjen önmagára és sorsa természetére. A lélek valódi történéseit próbálom meg ábrázolni" – vallja Gesztelyi Nagy Zsuzsanna. Ez az örök erőbe oltott valóság válik láthatóvá a Belső balkon képein és a Soha el nem múló múlt darabjain is. „ami történt, valahogy mégse tud véget érni” – érezzük minden megszakadt sorminta, minden megtorpant folytonosság, minden mélyből felderengő arc vagy darabokra bomlott szelídség láttán.
„Nem kell kitaláljam a képeket. Emberek között élünk, és ezek a témák maguktól adódnak. Számomra elég egy tekintet, egy markáns profil másodperctöredéknyi mozdulatlansága, mi képzőművészek ugyanis intenzív vizuális memóriával rendelkezünk, és az, amit láttunk egyszer, két hét múlva ugyanúgy elő tud jönni” – vallja Turcza László.
Fenntarthatóság, hulladékmentesség, ökológiai lábnyom, újrahasznosítás – egyre gyakrabban találkozunk ezekkel a globális kérdéseket érintő fogalmakkal. Antropocén társadalmunk visszafordíthatatlan hatást gyakorol a Föld ökoszisztémájára. A klímaváltozás következményeinek növekedésével az utóbbi évtizedekben számos képzőművész dedikálta munkásságát. Új képzőművészeti mozgalmak jelentek meg, mint például az ökoművészet és a bioművészet (BioArt).
Újházi Adrienn újvidéki művésznő munkáinak fókuszában az ember és a természet kapcsolata áll.
Skrabány Viktor alkotói tehetségének fokmérői: a pontos megfigyelésen alapuló vonalvezetés, a rejtett fényforrások kivonatolt, misztikumba hajló árnyékolástechnikája és a hiperrealista alapú, de a szürnaturalizmusba áthajló színvilág misztikus miniatürizált ága. Festői karaktere: konzervatív. Ecsetkezelése: magabiztos.
Dolán György a szlovákiai kortárs magyar képzőművészet jelentős alakja, multimediális művész, aki mögött immáron, több mint három évtizedes alkotói korszak áll. Még alig indult el festői pályája, 1983-ban – amikor lediplomázott a pozsonyi Képzőművészeti Főiskola monumentális festő szakán –, két év múlva, 1985-ben, élete egyik meghatározó időszaka vette kezdetét; Líbiába költözött, ahol gyermekorvos felesége mellett meglehetősen szabad művészéletet élhetett, öt éven át. Afrika, a Szahara, az őskor, a perzsa kultúra óriási hatással volt a fiatal festőre.
Nem is víziók ezek, nem is álmok, az emlékeink lehetnének, ha mernénk rájuk emlékezni. Hagyták volna megtörténni mindezt? – nyugtalanít a kérdés, de magunk sem merjük megnevezni, ki engedné megesni a történéseket, ki óvna meg, ki dobna oda vagy ki szelídítené körénk az elvaduló valóságot.
Ezek a képek úgy reflektálnak az ikonfestészet hagyományaira, hogy közben egy igen sajátosan kortárs festői világba is invitálnak. A szentek vagy az utolsó vacsora ábrázolásainak sorát különös, érezhetően megszenvedett hitvallásokkal gazdagítják.
Nagyon régi történeteket idéznek Orth István álomszerű képei. Mitológiai látomások, még a vallásokra és felekezetekre forgácsolódás előtti hit lenyomatai, ikonszerű kompozícióban megjelenő alakok sorakoznak előttünk. Ismétlődő történetek szereplői – ez történik az idők végezetéig. Ezek a mozdulatok, ezek az ívek, ez az álomszerű vidék, ezek az építmények, ezek az élők, ezek a változó pusztaságok, buja formák vesznek körül.
Azt hiszem, a festékkéssel, pamacsokkal dolgozó, saját technikákkal kísérletező Áder Orsolyával tökéletesen lehetne illusztrálni, mit jelent a flow-élmény – a teljes odaadást és figyelmet jelentő alkotói folyamatból születő absztrakt képei közvetítik ezt az elképesztő energiát, örömöt és felszabadultságot, amely belőle is árad.
Mai képek ezek, a korszerűség legmarkánsabb értelmében. Nemcsak azért, mert egy korábbi hagyományra reflektáló kompozícióban mai tárgyak tűnnek fel, huzalokat, csatlakozókat, fémtárgyakat, visszapillantó tükröket fedezhetünk fel e különös alakok szomszédságában, hanem mert korunk legmerészebb törekvéseit, legvadabb sóvárgásait, legaggasztóbb elidegenedéseit és legcsábítóbb zsákutcáit világítja meg.